Gyorskorcsolyában 1889-ben, műkorcsolyában 1896-ban rendezték az első világbajnokságot, így aztán nincs abban semmi meglepő, hogy a korcsolyázók rögtön az újkori olimpiai játékok megszületése után keményen lobbiztak a programba kerülésért. Inkább kevesebb, mint több sikerrel, de 1908-ban a londoni Prince’s Skating Club 62-szer 12 méteres jégfelületén a férfi, a női és páros mellett az úgynevezett „különleges figurák” számban is olimpiai érmekért versenyezhettek az indulók. Utóbbi azt takarta, hogy a versenyzőknek négy tetszés szerinti rajzolatot kellett írniuk a jégre, és a bírók ezeket pontozták. Egy bizonyos orosz Nyikolaj Panin rajzolt a legszebben, de rá legfeljebb már csak a sporttörténészek emlékeznek. Nem úgy a férfiak versenyét nyerő Ullrich Salchowra, akinek a neve az általa elsőként bemutatott és így róla elnevezett ugrás révén ma is elhangzik minden műkorcsolya-közvetítésben.
Éppen a korcsolyázás és a sífutás népszerűsége miatt már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1894. évi kongresszusán felvetődött az önálló téli olimpiák ötlete, s mit tesz a sors, ez a téli sportok két tradicionális nemzete, a norvégok és a svédek tiltakozásán bukott meg. Mindkét ország a saját versenyét, előbbiek a Holmenkollen-síversenyeket, utóbbaik az Északi Játékokat óvták a konkurenciától. Olyannyira, hogy az 1912-ben nyári olimpiát rendező Stockholm nem iktatott műsorba egyetlen téli sportágat sem, holott abban az időben a házigazdának erre megvolt a jogosultsága. 1920-ban Antwerpen így vette fel a programba a jégkorongtornát (a döntőben Kanada 2:0-ra verte az Egyesült Államokat), s itt is voltak műkorcsolyaversenyek. A férfiaknál Salchow 43 évesen negyedik lett, a svéd Gillis Grafström nyert – az ő nevét is meg kell jegyeznünk. (De róla még majd később.)
A NOB közben úgy döntött, hogy 1924-ben a franciaországi Chamonix-ben „nemzetközi téli sportheteket” rendez, erősen hangsúlyozva, hogy nem téli olimpiát. Tizenhat ország kétszázkilencvennégy versenyzője számára műkorcsolyázásban három, gyorskorcsolyázásban öt, sízésben négy számban, bobban, valamint a jégkorongtornán hirdettek győztest. Utóbbin Kanada 132:3-as gólaránnyal tudatosította, ki az úr a jégen. Ami a bobosok versenyét illeti, a krónika megőrizte, hogy a svájciak korábban tombolán nyerték a járművüket, és Chamonix-ban siklottak először. A versenyen megint nagy szerencséjük volt. Széles nyomtávú faalkotmányuknak a felmelegedő időben jobban feküdt a kásás jég, mint az ezen lelassuló, modernebb felszerelésekkel induló csapatoknak, így az első helyen végeztek.
Jóval komolyabb volt a műkorcsolyaverseny, amelyben régi ismerősünk, Grafström győzött, s ő lett az első a földkerekségen, aki később – és ezen van a hangsúly – elmondhatta magáról, hogy nyári és téli olimpián is nyert aranyat. Tudniillik a NOB az 1925-ös prágai kongresszusán, vagyis utólag a chamonix-i sportheteket az első téli olimpiának nyilvánította. „Boldog vagyok, mert mindig arról álmodtam, hogy megérem a téli kiegészítő versenyek elfogadását” – mondta a NOB elnöki posztjáról 62 éves korában leköszönő Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiák életre hívója.
Grafströmről még jegyezzük meg, hogy a második téli olimpián, St. Moritzban ugyancsak győzött, Lake Placidben 38 esztendősen pedig ezüstérmet szerzett. Ehhez az első tengerentúli téli olimpiához kapcsolódik az amerikai négyes bob csapatával első helyre befutó Edward Eagan, aki tizenkét évvel korábban az antwerpeni játékokon az ökölvívás félnehézsúlyú kategóriájában lett aranyérmes. Grafströmön és Eaganen kívül más nem akad, aki nyári és téli olimpián is győzni tudott volna.
A hőskorszak legnagyobb éremhalmozója a jég Nurmijának titulált finn gyorskorcsolyázó Clas Thunberg volt, aki első két olimpiáján öt aranyat nyert, s talán meg lett volna neki a hatodik is, ha St. Moritzban az olimpia végére nem olvad el a jég, és a 10 ezer méteres versenyt is megrendezik. A kor legnagyobb csillaga azonban mégse Thunberg, hanem egy alig 153 centis norvég kislány volt. Sonja Henie már Chamonix-ben is indult a női műkorcsolyázók versenyében, 11 évesen nyolcadik lett, majd a következő három olimpiát megnyerte. Hazájában ő volt a király, VII. Haakon kedvence, de lábai előtt hevert az egész világ. Főleg azt követően, hogy 1936-os visszavonulása, majd jégrevüs korszaka után a filmszakmára váltva Hollywood ünnepelt csillaga lett. Tizenhárom filmben játszott főszerepet, és ezekért együttesen tízmillió dollárt kasszírozott.
A negyedik és az ötödik téli olimpia között tizenkét év telt el. A világégés után, 1948-ban a házigazdai szerepkörben elsőként duplázó St. Moritzra figyelt a világ. Majd négy évvel később Oslóra, ami azért jelent kuriózumot, mert főváros sem előtte, sem azóta nem rendezett téli olimpiát. Az annak idején még a játékokat ellenző norvégokkal nagyot fordult a világ, a Holmenkollen síugrósáncán 180 ezren egyáltalán nem hűvös északiakként szemlélték az eseményeket, s persze tapsoltak honfitársuknak, a gyorskorcsolyaversenyeken három aranyérmet begyűjtő Hjalmar Andersennek. 1956-ban Cortina d’Ampezzóban Toni Sailer triplázott alpesi síben. A húszéves osztrák a lesiklást, a műlesiklást és az óriás-műlesiklást is megnyerte. Ugyanezt aztán tizenkét év múlva Grenoble-ban a francia Jean-Claude Killy is megcselekedte, bár műlesiklásban mintegy két órán át az osztrák Karl Schranz volt az olimpiai bajnok. Tovább már nem, mert jött a döntés, hogy utólag kapukihagyás miatt kizárták. Adalék a történethez, hogy a versenyt hatalmas ködben rendezték, a bírók sem igazán látták, mi történt, így a kívülállók azt a sommás megjegyzést tehették, hogy itt aztán tényleg lejt a hazai pálya.
Schranz pedig négy év múlva megint megjárta. A szapporói játékok felvezetéseként a NOB nem kis botrányt keltve megvétózta az indulását, mert bizonyíthatóan pénzt kapott egy sífelszerelést gyártó cégtől. S az akkori NOB-elnök, az amerikai Avery Brundage ragaszkodott hozzá, hogy az olimpián kizárólag amatőrök induljanak. A spanyol Fernandez Ochoa kétségkívül megfelelt ennek a követelménynek, mert abszolút kívülállóként győzött az alpesi sí műlesikló számában. Sokak szerint azóta sem született nagyobb meglepetés a téli olimpiákon.
A legnagyobb tettet azonban kétségkívül Eric Heiden vitte véghez. Az amerikai gyorskorcsolyázó 1980-ban mind az öt versenyszámot megnyerte, számára mindegy volt, hogy éppen ötszáz vagy tízezer méter a táv. Egy másik gyorskorcsolyázó, a német Christa Rothenburger is beírta magát a sporttörténelembe. 1988-ban Calgaryben ezer méteren arany-, ötszáz méteren ezüstérmes lett, de a szenzációt azzal szolgáltatta, hogy pár hónappal később a szöuli olimpián is érmet szerzett a kerékpárosok repülőversenyében – ezüstöt. Ő az egyetlen, aki ugyanabban az évben két olimpián is dobogóra állhatott, s mivel 1992 után a téli játékok kitértek a nyáriak elől – ezért rendeztek 1994-ben is téli olimpiát –, ezt más már nem is teheti meg.
Az 1994-es lillehammeri felvonás számunkra Hunyady Emese miatt kikerülhetetlen. A városligeti jégpályáról indulva kapaszkodott fel a csúcsra, s lett olimpiai bajnok 1500 méteren. Emellett 3000-en ezüstérmet szerzett, s ugyanezen a távon 1992-ből is van egy bronza. Számunkra fájdalom, hogy ezeket az eredményeket már osztrák színekben jegyezte. A statisztikákban Magyarország mellett csupán két ezüst és négy bronz szerepel, ám ezt a hat érmet is nagyon meg kell becsülnünk. Szerzőiket e helyen mindenképpen illik nevesítenünk: Kékessy Andrea, Király Ede (páros műkorcsolyázás, 1948, ezüst), Regőczy Krisztina, Sallay András (jégtánc, 1980, ezüst), Rotter Emília, Szollás László (páros műkorcsolyázás, 1932 és 1936, bronz), Nagy Marianna, Nagy László (páros műkorcsolyázás, 1952 és 1956, bronz). Legutolsó érmünk huszonhat éve született, és sajnos azóta még pontszerző helyen sem végzett magyar versenyző. Négy éve Sebestyén Júlia a nyolcadik helyével legalább közel volt ehhez.
A 2002-es Salt Lake City-i játékokon a norvég Björn Dahlie már nem állt rajthoz, de előző három olimpiáján megtette a magáét a sífutásban. Albertville-ben három, Lillehammerben két, Naganóban megint három aranyérmet nyert, ez összesen nyolc. Van négy ezüstje is, és személyében a téli olimpiák történetének legeredményesebb versenyzőjét tisztelhetjük. (Ha a nyári játékokat is nézzük, akkor Larissza Latinyina szovjet tornász, Paavo Nurmi finn atléta, Mark Spitz amerikai úszó és Carl Lewis amerikai atléta a kilenc aranyérmével megelőzi.) A téli örökrangsorban Dahlie mögött szintén egy sífutó következik, az orosz Ljubov Jegorova hat első hellyel. Ugyanennyi van az egykor szovjet színekben versenyző gyorskorcsolyázónak, Lidia Szkoblikovának. De hat lenne Larissza Lazutyinának is, ha Salt Lake Cityben a harminc kilométeres sífutásban szerzett aranyát nem veszik el tőle. A legutóbbi olimpia csattanója meglehetősen falsra sikeredett, mert az utolsó napon három sífutóklasszis, Lazutyina mellett honfitársnője, Olga Danyilova, valamint a spanyol Johann Mühlegg is lebukott a doppingvizsgálaton. S a krónikából mindenképpen emeljük ki a modern kori olimpiatörténet leghihetetlenebb győzelmének történetét. A rövid pályás gyorskorcsolyázás férfi ezerméteres döntőjében, ott is az utolsó kanyarban hárman is elestek, és az addig közel fél kör hátrányba került ausztrál Steven Bradbury kényelmesen bekorcsolyázott a halhatatlanságba. Maga sem akarta elhinni, hogy olimpiai bajnok lett, és amikor az esti díjátadáson fellépett a dobogó legmagasabb fokára, az első reakciója az volt, hogy nevetve széttárta a karjait. De négy éve ilyenkor a norvég Ole Einar Björndalen és a horvát Janica Kostelic is felettébb elégedett lehetett: előbbi biatlonban négy aranyat, utóbbi alpesi síben hármat, valamint egy ezüstöt nyert, s ők Torinóba is esélyesként érkeznek.
origo.hu
Nagy Márton további árcsökkentést helyezett kilátásba
