Nem volt alaptalan a régi Rudas-törzsvendégek aggodalma: kedvenc fürdőhelyük a kelleténél sokkal jobban „megújult”. Azt senki nem vitatta, hogy a Duna-parton álló, kívülről most is botrányosan lepusztult állapotban lévő épületet sürgősen renoválni kell. A gépészeti berendezések – villamos hálózat, hideg és forró víz – illetve gőzcsövek, csatornák – rég megértek a cserére, s ideje volt már a tetőzet, a belső burkolatok, a világítás és a nyílászárók alapos rendbetételének. A laikusok is sejtették azonban, hogy az elvégzendő feladat itt nem ugyanaz, mintha egy lerobbant lakó- vagy irodaházat kellene korszerűsíteni. Az 1566 és 1578 között épült fürdő amellett, hogy elsőrangú építészeti műalkotás, kulturális örökségünk kimagasló értékű darabja, az eredeti és tradicionális török fürdőkultúra szerencsésen megmaradt, ráadásul élő, működő emléke. Ehhez járul még az a szintén rendkívüli körülmény, hogy a medencéket ellátó forráscsoport különböző hőfokú termálvizei gyógyító hatásúak, nem ok nélkül járnak tehát a csodájára a világ minden tájáról az Európa távoli országaiban is évszázadok óta ismert Rudas fürdőnek.
A műemlékek konzerválására és restaurálására vonatkozó nemzetközi szakmai egyezmény – a Velencei Charta – szerint az ilyen épületek esztétikai és történeti értékeit meg kell őrizni, a felújításnak a régi állapotra, illetve a hiteles dokumentumokra kell támaszkodnia, és azokat tiszteletben tartva meg kell állnia ott, ahol a hipotézis kezdődik. A hiányzó részek kiegészítéseinek harmonikusan kell az eredetiekhez illeszkedniük, és jól láthatóan meg kell különböztetni azokat a régiektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa a történeti és művészeti dokumentumokat. Az 1964-ben lefektetett szabályzat szellemét és gyakorlatát a magyar tudományos műemlékvédelem évtizedekkel ezelőtt magévá tette, s a legutóbbi időkig ezt követve, elismerten magas színvonalon óvta, renoválta az ország építészeti örökségét. Ezzel a mértékkel kell egybevetnünk a Rudas fürdő 450 éves, török kori traktusának legutóbbi felújítását. Lássuk tehát!
Az épület legértékesebb és leglátványosabb része a nyolc kőoszlopon álló kupolával fedett központi medencetér. A 11 méter átmérőjű, eredetileg faragott kövekből egybeszerkesztett gömbhéj formai és statikai szempontból egyaránt különleges remekmű. Jellemző, hogy miután Budapest 1945. évi ostromakor bombatalálat következtében beomlott, helyreállítására csak évek múltán kerülhetett sor, mégpedig vasalt beton szerkezettel. A Kotsis Iván műegyetemi professzor (1889–1980) tervezte, fél méter vastagságú új héjazatban hűen rekonstruálták a kupolacsarnok bevilágítására szolgáló, 79 hatszögletű nyílást, amelyeket eredetileg színes üveglencsék fedtek. Edward Brown oxfordi doktor, aki 1668-ban diplomáciai úton Budán járt, útleírásában részletesen kitér a törökök által Zöldoszlopos fürdőnek nevezett Rudasra, s megemlíti a pompás színekben játszó üvegeket. Az 1951–52-ben elvégzett renováláskor a romok közt megtalált, épen maradt rubinvörös, kadmiumsárga, kobaltkék és veronai zöld üvegszemeket visszaillesztették a nyílásokba, a napfény által átvilágított sugaraik élményszerűen vetődtek a medence víztükrére. A mostani felújításkor e régi darabokat kiszedték, s helyettük színtelen üveg (vagy műanyag?) lencsékkel fedték a nyílásokat, majd pár hét múltán egy részüket közönséges festékkel silányul beszínezték.
A medencecsarnok felújításával a száraz hőlégkamra bejáratát áthelyezték, amely így a nedves gőzkamráéval szimmetrikus párt alkot. Érthetetlen azonban, hogy ez utóbbi, eredeti török szamárhát íves ajtó mellé miért készült másféle, úgynevezett pontyhát ívű nyílás – ami inkább az arab építészetre jellemző –, méghozzá úgy, mintha az is eredeti volna? További kérdések: miért kellett a tágas, félköríves nagy átjáró két oldalára egy-egy „modern” formájú, kipufogószerű krómozott csőben végződő, teljesen téridegen kőoszlopot állítani; miért helyeztek a falpárkányra két salátástálra emlékeztető üvegedényt; miért egészítették ki új, a régitől eltérő jellegű és színű kőfejezettel a nagymedence öreg csorgókútját; és miért cserélték ki a régi, szépen simára kopott vörös mészkő pihenőpadokat rideg, géppel megmunkált újakra?
A felsorolt változtatások többsége szerencsére még nem súlyos és nem jóvátehetetlen (az eltűnt antik színes üvegek kérdése válaszra vár!), a Rudas fürdő műemléki helyreállításának azonban vannak olyan hibái, amelyek egyúttal a termálrészleg tradicionális használatát is kikezdték. A renoválás előtt a teljes fürdőtér padlózatát élükkel szorosan egymás mellé állított, kisméretű, égetett téglák fedték. E burkolat a száraz légkamrában éppúgy, mint a nedvesben, a medencecsarnokban és a zuhanyzó-, letörlőhelyiségekben kiválóan „működött”: a vizet és a nedvességet magába szívta, miközben hamar megszáradt, a hőt jól elvezette – avagy megtartotta –, a meztelen talpnak kellemes érzést nyújtott, és biztosította a kívánatos higiéniát. A nyerstégla helyébe most téglaszínű és alakú, azonban mindössze néhány milliméter vastagságú, préselt gránit burkolólapokat fektettek, amin a víz tócsákban megáll, felülete csúszóssá, nehezen takaríthatóvá válik, s míg a száraz légkamrában elviselhetetlenül felhevül, közben tocsog a kedves vendégekből származó nedvességtől. A gépészeti felújítás során – ez a legsúlyosabb, egyszerűen érthetetlen hiba – klimatizálták a medencecsarnokot, ahol eddig éppen a meleg gyógyvizekből kilépő és a kupolateret megtöltő pára adta a török fürdő varázslatos légkörét, amely nem mellékesen terápiás hatással volt a légutakra, a bőrre is. A ventilátorok ezt a jótékony gőzt most kifújják a levegőből, s ugyanakkor kellemetlenül lehűtik. A nyilván nem olcsón készült szellőztetőrendszert máris kikapcsolták a reklamálások miatt, az oktalan pazarlás azonban nem csupán a pénzben jelentkezik. A visszatérő vendégek csodálkozva tapasztalják, hogy a négy sarokmedence valahogy „összement”, a korábbiakhoz képest jóval kevesebben férnek el bennük. Ennek egyik oka szintén a szellőztetés, amelynek eltakarására az oldalfalak elé 25 centiméterre benyúló párkányt falaztak. A 4 méteres oldalélű, háromszögletű medencékből ez egyenként több mint két köbméter vizet szorít ki, az pedig, hogy a sarokmedencék fenékszintjét 30-40 centivel megemelték, újabb két köbméternyi vizet vesz el belőlük. Ugyanitt a régi, vörös színű süttői vagy tardosi mészkő burkolólapokat – amelyekben jól láthatók voltak az őstengeri fosszíliák – abszolút feleslegesen cserélték ki új lapokkal.
A felsoroltak külön-külön és együttesen is megváltoztatják, nemkívánatos módon „korszerűsítik” a török fürdő eredeti formáját. Sőt a használatát is. A korábbi cikkünkben kifogásolt, hűvösre sikerült izzasztókamrát azóta egy utólag, falon kívüli villanyvezetékkel bekötött háztartási szaunakályhával hevítik, a hagyományos török fürdő és finn szauna azonban köztudottan nem ugyanaz a műfaj. A változtatások láttán felmerül tehát a Rudas fürdővel egy budai kerületben lévő műemléki (újabb nevén örökségvédelmi) hivatal illetékeseinek felelőssége is. A szabályok értelmében – s az idézett charta szelleme, betűje szerint – ugyanis műemléki védettségű épületen a hivatal hatósági jóváhagyása nélkül semmit nem lehet változtatni. Közpénzről lévén szó, az sem titok, hogy a felújítás tervezési díja 50 millió forint volt, az pedig informálisan tudott, hogy a külső és belső felújítást egy személyben tervező építész a munka megkezdése előtt nem ismerte belülről a Rudas fürdőt, s főleg nem annak hagyományos működését. Ez sok mindent megmagyaráz, de aligha menti a megbízók és a felügyelettel megbízottak felelősségét.
origo.hu
Mostantól hősi juttatást kap az újdörögdi balesetben megsérült kormánytisztviselő
