(változik-e Tárnoki néni…)

Én nem tudom, ki kelti rossz híremet, mondta Tárnoki néni, amikor egymás után egy fideszes, egy centrumos, majd egy MIÉP-es aktivista nyitott be hozzá kopogtatócéduláért. Ezt egyes-egyedül hétéves komputerzseni dédunokája, Robi sejtette, aki hallotta a gangon és a Fini-mini vegyesboltban arról fecsegni a másik dédunokát, a hároméves Esztikét, hogy egy EU-konform látomás hatására a dédi megtért, s harminc forintot ajánlott fel kárpótlási jegyekben Szent Antalnak, hogy a jobboldalt választási győzelemhez segítse.
Ez a szóbeszéd tovaterjedt, s nagy zavart okozott a kerületi pártirodákon, ahol eddig Tárnoki nénit MSZP-s bázisként tartották számon. (Fideszes voksára a bukmékerek kilencvenkilencszeres pénzt ígértek.) Amikor Vörös Székfű, akit a körzeti pártirodán özv. Mágocsi elvtársként, az egyik legjobb éjszakai plakátragasztóként jegyeztek, meghallotta a hírt, csöndesen elmosolyodott, mert tudta, hogy Ördöglovas hűségéhez nem fér kétség. Olyannyira nem, hogy egy csillagporos márciusi éjszakán Tárnoki néni a Vénusz-üzemanyagtól rántotthús-szagú motoros székén az ifjú baloldal aktivistáival tartott, akiknek szándékában állt minden Fidesz-plakátra horogkeresztet festeni Budalakk-kal. Az öreg hölgy jelenléte azonban lehűtötte őket, neki ugyanis az jutott eszébe: mi lenne, ha OV arcába GyF-orrot montíroznának, és a szájára rajzolnák Hiller Pisti kissé pisze mosolyát. Az így kezelt plakátok kentaurja teljes mértékben kifejezte azt, amit a szocialista ifjak éreztek OV iránt: már nem is egy szélkakas, hanem egy elszontyolodott kaméleon tekintett rájuk, aki – mily ironikus – változást ígért. „Megcsináltuk!” – pacsizott eredeti afromódra Vörös Székfű Ördöglovassal. „Takarékoskodjunk a horogkereszttel.” Tárnoki néni úgy érezte, hogy ez élete legszebb éjszakája. Az ifjak vállukon vitték haza, Mágocsi sugárzó arccal tolta utánuk a kerekes széket, elvégre is Ördöglovas az ő felfedezése volt. „No pasaran” – mondta az öreg hölgy búcsúzóul, s Vörös Székfű a központnak küldött faxában (amelybe állítólag Hiller Pityu is beletekintett) azt írta, hogy megvan a magyar Dolores Ibarurri.
Így özvegy Mágocsi szánakozva figyelte, hogy mily reménykedve rohannak a Fidesz-aktivisták a Fini-minibe, Tárnoki néni feltételezett telephelyére, hogy rendkívül értékes kopogtatócéduláját megszerezzék. Ugyanis egyértelmű volt, hogy az nyeri meg a választásokat, akit Tárnoki néni favorizál. Hogy miért? Az öreg hölgy egy nyilatkozatából ez logikusan, mondhatni egzaktul következik. Ugyanis egy családi ünnepen dédunokái előtt az alábbi kijelentést tette: „Még nem döntöttem el, hogy Demszky maradjon-e a főpolgármester, vagy inkább váltsunk, s jöjjön Kóka Jani.” „Ezt maga dönti el?” – kérdezte egyik unokaveje, Ciprus Feri, leszázalékolt közterület-felügyelő. „Én” – felelte Tárnoki néni rezzenéstelen arccal. „Mivel kétségkívül a nagy-budapesti populáció és választókorú népesség statisztikai átlagát testesítem meg. Ha pedig én vagyok az átlag, akkor az győz, akire én szavazok.” „Hogy lenne maga az átlag a kilencven évével?” – kekeckedett Ciprus Feri, aki még nem döntötte el, hogy Csurkára vagy Thürmer Gyulára szavaz-e. „Nyilván mégis az vagyok” – felelte az öreg hölgy méltósággal. „Ez egy egyszerű szillogizmus: eddig mindig Demszkyre szavaztam, és maradéktalanul bejött. Tehát akire én szavazok, az bejön.” „Akkor miért habozik?” „A kátyúk miatt. Demszky ugyan most kész lenne minden lyukba belefeküdni, de elkésett. A Jani jobban töm.” Esztike, aki belegondolt, mi lesz itt, mire ő kilencvenedik életévébe lép, mint most a dédi, ekkor határozta el a rémhírterjesztést Tárnoki néni pálfordulásáról. Először csak arra gondolt, hogy a dédit a „hallgatag többség” hírébe keveri, de aztán úgy döntött, ha már lúd, legyen kövér. Senki sem tételezte fel, hogy egy hároméves, ártatlan gyermek hazudozik, mikor a látomásról és a Szent Antalnak ígért harminc forintról beszél. Az összeg nagyságát túlzottnak tartották, de azért hittek neki.
Így jöttek aztán Tárnoki néni nyakára a jobboldali kopogtatók, akik aztán lógó orral távoztak. Az öreg hölgy egy bizonyos helyre küldte őket. Hogy hová, én nem tudom…