A kiszakított szív

„Van, ki csak hiuságbul jó polgár, s csak ott heves hazafi,
hol közel a tanú s bizonyos a taps.”
(Széchenyi István)

Nehéz lehetett március tizenötödike a baloldali politikusoknak. Mondogatják, hogy ez aztán igazi liberális ünnep, tulajdonképp az ő ünnepük – ám folyton neki kell ütközniük a nagy, kellemetlen igazságnak, hogy mégsem. A márciusi ifjak ugyanis, szemben a mai liberálisokkal, a nemzet szabadságát tartották szem előtt. Petőfi nem a melegjogokért küzdött, Kossuth sem szállt síkra a családok tönkretételéért, s mindegyik visszaborzadt volna a mai kormánypártok egyházellenességétől. A mostani elit azt állítja, a nemzet fogalma a reformkorban született. Persze, mert ha a nemzetet a liberálisok találták ki egy történelmi helyzetben, akkor egy másikban le is cserélhetik: közép-európai, uniós vagy globális identitásra. Mit mond erről Széchenyi, akit elődjüknek tartanak? „A nemzetiség az ember legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisedése nélkül oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után többé élni nem lehet.” A reformkor haladó értelmisége olyan mély alázattal, úgy közelített a nemzet fogalmához, ahogy ősi evidenciákhoz szokás.
Néztem, hogy feszeng hazánk miniszterelnöke a március 15-i ünnepségen. Gyurcsány Ferenc volt az egyetlen közjogi – khm – méltóság, aki a Himnusz és a Szózat éneklése közben teátrálisan szívére szorította a kezét, ám közben úgy mocorgott és billegett előre-hátra, mint akinek sürgős dolga van. „A kozmopolita tágabb szívűnek, magasb értelműnek képzeli magát, mert minden régi szokáson, bévett ítéleten áthág; egyszerre keresztény, török, atheista lehet, s kaméleoni ügyességgel szabja magát a körülállásokhoz s a hasznoshoz.” Miniszterelnökünk pontos jellemrajza gróf Széchenyi István tollából. Nincs új a nap alatt. „A kozmopolita így okoskodik: jóllehet magyar vagyok, de azért angol, francia stb. is lehetek; az egész föld kereke enyém és hazám. Ez annyit tészen: feleségemet híven szeretem, de másét is; hazám drága, de másnak honja is; ha feleségemet meguntam (például öregecskedik – a szerk.), elhagyom, kivált ha szebbet látok; háborúban pedig az erősebbel tartok. De ily tehetség áltermészet, bal tudománynak éretlen és savanyú gyümölcse, s az emberbül, ki minden sajátságát elveszti, oly csúfot tesz, mint nevetséges a szelíd farkas – s kacajra méltó a láncon idomtalanul táncoló medve.” Értem, de az idomtalanul táncoló miniszterelnök láttán mégsem volt kedvem nevetni. Az ünnepség eseményeit rögzítő kamera rátévedt olykor, aztán tapintatosan elfordult tőle. Tegyünk így mi is!
Előtte való nap azonban Szekeres Imre hatalmas kokárdáját nézhettük a televízióban. Felötlött bennem egy régi emlék nyolcvannyolcból, amikor sorkatonai szolgálatomat kezdtem. A politikai tiszt március tizenötödike előtt kihirdette: szabadon lófrálhatunk a laktanyában, de a kokárda tilos. Szamizdatokon élő honvédtársam mégis kitűzött egyet. Elkapták, s odavitték az illető őrnagyhoz; a tiszt letépte és őrjöngve megtaposta a kokárdát. Egy év múlva már öreg katonák voltunk, addigra megtörtént a rendszerváltozás. Március tizenötödike délelőttjén a gyakorlótéren álltunk, mint a szobrok, hallgatva a pulpituson szónokló politikai tisztet. Már másként beszélt. Hát neki volt olyan plecsnikokárdája, mint Szekeres Imrének; s ahogy néztem a nemzetiszín koszorút – lógó száraival játszott a márciusi szél –, éreztem: emelkedik a gyomrom. Évekig nem bírtam kokárdát viselni. Az a hatalom tudniillik alárendelte a nemzeti kötődést a Kommunista Internacionálé (hovatovább a szovjet birodalom) eszméjének. Lecsukatta fiatal barátaimat, akik a falakra fújták neoluxszal, hogy „Erdély magyar”. Az a hatalom zavart ránk rendőrt, ha a székely himnuszt énekeltük; amiatt rettegtek a szüleink minden március idusán, míg haza nem értünk. S e hatalom kiszolgálói és haszonélvezői odaállnak a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. Petőfi helyére állnak, a szívük fölé tűzött nemzetiszín szalaggal. Vajon mi lakik azokban a szívekben?
Mit kíván a magyar nemzet? A tizenkét pont így kezdődött: legyen béke, szabadság és egyetértés. „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” A baloldali rezsim médiabirodalmat tart fenn, s az ellenzéki sajtót igyekszik tönkretenni. „Felelős minisztérium Buda-Pesten.” A minisztériumok korlátlan felelőtlenségű társaságokká alakultak a cégvezető keze alatt. „Törvény előtti egyenlőséget” kívántak eleink „polgári és vallási tekintetben”, nem pedig az egyházak elleni dühödt támadásokat. „Közös teherviselés, képviselet egyenlőség alapján” – ehelyett centralizációs törekvéseket láthatunk országszerte, s tönkremennek az önkormányzatok. Esküdtszéket akart a nemzet, azaz normális jogrendet, ami a polgárságot védi, és nem a bűnözőket – ez hol marad? A kilencedik pontban követelt Nemzeti Bank elnökét folyton támadja a hatalom. „A magyar katonákat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk” – szól a kívánalom. A jelenlegi vezetés – amely most kitüntette a megszállókkal kollaboráló régi elvtársait – hiányos felszereléssel küldte honvédeinket a visszataszító iraki háborúba. A tizenkettedik pont, amelyet a kormányünnepségen nem is mertek egészében felolvasni, így szól: „Unió, vagyis Erdélynek Magyarországgali egyesítése.” E Trianon-párti kormány képviselőinek nem is lenne szabad kiejteni a szót, hogy nemzet, 2004. december ötödike óta különösen nem. Mi köze ennek a posztmodern liberalizmusnak a reformkor nagyjaihoz? Megyesi Gusztáv, a jeles liberális tollforgató így ír a magyarság ünnepéről az Élet és Irodalom ünnepi számának vezércikkében: „…jön március 15., ami speciel engem nem fog érinteni. Én a nemzeti ünnep napján szépen repülőre ülök, és ha már tízezer láb magasan lesz velem a gép, esetleg majd lenézek, s ha egy pöfögő kisvonatot látok majd odalent, csak reményleni tudom, hogy Huzl Tibor áll a mozdony fülkéjében, és sz…k ő is az egészre.” Huzl Tibor korunk szocialista hőse, mozdonyvezető, aki Szentesen egy önkormányzati télbúcsúztatón „tréfából” azt mondta: az ő vonatára csak MSZP-sek szállhatnak fel. Az ÉS kinyilvánítja rokonszenvét az elvtárssal, aki – íme – megvívta a maga forradalmát. Megvívja Megyesi is, jó liberálértelmiségi módra, tízezer láb magasról. „Esetleg majd lenézek.” S van még egy érdekes mondat ugyane cikkben: „Biztos a Sátán él bennem.” Nem biztos az, kedves Gusztáv. A szimpla kisszerűséghez és arcátlansághoz nem kell a sátán. A bibliai mondás úgy tartja, gyümölcséről ismerhetjük fel a fát.
Még valami. Tudják, mi volt azon a régi márcusi napon a legszebb? Az, hogy amikor delet harangoztak, a tömeg feloszlott: hazamentek ebédelni. Aztán visszajöttek, és folytatták a revolúciót. Ez volt a világ legpolgáribb forradalma: józan, tiszta és igazságos. Nem szabad pofozkodni, kiabálni, kerepelni – a mi forradalmunk csöndes legyen. A szívekben történjen, aztán a szavazófülkékben. A sátán kétezer éve legyőzetett. Nincs esélye. Legyen béke, szabadság és egyetértés.