A számonkérés ideje

A politikával foglalkozó szakemberek egy része úgy véli, a küszöbönálló választásokon aszerint döntenek majd az emberek, hogy miként mosolygott rájuk a jelölt, milyen volt az öltözéke, a frizurája. Elegendő a pillanat benyomása, és a választópolgár meghozza magában az ítéletet. Ha ez valóban így lesz, akkor végképp eltűnik a hazai közéletből a józan ész, és Gyurcsány ölebe, Totó győzedelmeskedik a magyar demokrácia felett. E jószág ugyanis kiemelt szerepet tölt be a miniszterelnök eszköztárában. Gyurcsány pedig mindenben megfelel bulvárkampányt szorgalmazó szakértőinek. A száguldó kormányfői autó hátsó ülésén diktált világhálós napló, a villódzó fény, a kábulatba ringatott aktivisták, és a számtalan hatásvadász elem mind azt szolgálja, hogy ne legyen ideje és utóbb képessége se a választóknak a gondolkodásra, a mérlegelésre.
Az össznépi szórakoztatás célja, hogy elfedje előlünk: negyven éven át, majd újabb kétszer négy esztendő alatt sem sikerült a szocialistáknak a kormányzás, és megint romhalmaz az ország. A polgári kabinet idején rengeteg mindenre jutott pénz, programok sora indult útjára. Mégsem ingott meg az államháztartás, nem lódult meg az ország adóssága. Mi több: a Medgyessy-kabinet több száz milliárdos tartalékkal vehette át a kormányrudat, amiből tellett a beígért béremelésekre. És azóta? Mintha elvágták volna. Megindult a lecsúszás, nem termelődött újra az állami kiadásokhoz a fedezet. Támogatások helyett zárolások és megszorítások következtek. Tartalékok helyett csak a hitelek szaporodtak. A végeredmény pedig egy könnyen sebezhető, perifériára sodródott, kiszolgáltatottan imbolygó ország. Ha nem egy útját kereső, lelki és ideológiai zavarokkal küszködő társadalomban élnénk, legalább abban közmegegyezés lehetne, hogy mi legyen a négyévenkénti voksoláskor a mérlegelés legfontosabb szempontja. Talán az is elegendő volna, ha a választók megítélnék: mi a különbség a között, ahogyan az Orbán-kormány, később a Medgyessy–Gyur-csány-kabinet átvette, majd visszaadta megbízóinak az országot. Ha innen nézzük, nem kerülhető meg a kérdés: hogyan nőtt meg a 2001. évi 4,2 százalékról a mostani 6,1 százalékra az államháztartás hiánya akkor, amikor olyan számottevő beruházásról nem tudunk, amit nem kölcsönből épített a mostani kormány? Mitől emelkedett ötezermilliárd forinttal 2002 óta az államadósság? Miért kell a következő kabinetnek az első hónapjait radikális rendteremtéssel kezdenie? Ki lesz a felelős azért, ha majd Bokros-csomagok sokaságát kell bevezetni az egyensúly helyreállítása érdekében? Talán azok, akik az elmúlt években ellenzékben voltak? Ha nem, akkor a választásnak nem a számonkérésről kellene szólnia?
Még egyértelműbb lehet voksoláskor a döntés, ha górcső alá vesszük a két nagy párt által felvázolt gazdasági jövőképeket. A szocialisták érintőképernyős, országjáró kamionjaiban megtekinthető a „magyar történelem legnagyobb fejlesztési programja”, amelyről kevésbé köztudott, hogy az uniós források felhasználását célzó Nemzeti fejlesztési terv ellopott változata. Emellett olyan új iparágakat emelne piedesztálra Gyurcsány Ferenc, amelyek elsősorban a külföldi tőkének tetszenek. Ezzel szemben a hárommillió polgár által kidolgozott ellenzéki program elsősorban a belső tartalékokra, a saját erőre épít, nem csak a kívülről érkező pénzekre. Míg Gyurcsány inkább másokkal intéztetné el az ország ügyeit, Orbán Viktor a mi képviseletünkre vállalkozott, és a közös munkában számít mindenkire.