Csevegő díjcsomag

Mondhatsz akármit, nekem ezek a hattyúk mindig is gyanúsak voltak. Kezdve ott, hogy belopták magukat a sokak által legszebbnek tartott magyar versbe, ó, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet, nem firtatom, hogy sikerült ez nekik, de ha arra gondolok, hogy már Zeusz is hattyú képében tette magáévá Lédát, akkor kétségeim sincsenek, a hattyúk halál tuti fix, hogy beépített állatok ősidők óta, halkan mondom, hogy értsd, spiclik voltak, na. Persze csak veled beszélhetek őszintén, ebben a nyamvadt csevegődíjcsomag-délutánban, amikor a családomat még nem ette haza a fene, az ördög tudja, hol kódorognak, ez az egyetlen nyugodt időszak, mert ha hazaérnek, nekem végem. Vége a díjcsomagnak, a telefont lekapcsolják rólam, főzhetem nekik a vacsorát, de mondd meg nekem, édesem, mit főzhetnék? Csirke, pulyka, marha, disznó, kecske, liba álmomban se juthat eszembe, még a virsli is le lett tiltva, kiszikkad az agyam, mire kitalálom, hogy mit adhatnék nekik. Persze hogy van más is, de ha egyszer a húst szeretik?
Fel nem foghatom, hogy ezeknek a mai kölyköknek, akik már az anyatejjel szívták magukba a Harry Pottert, mennyire gőzük sincs a mitológiai műveltségről, amikor legutóbb pedzegetni kezdtem nekik ezt a Léda dolgot a hattyúval, tudod, mit mondott a lányom, jaj, mama, ne szédíts már ilyenekkel, tudod, kit érdekel a te Lédád meg a Zeuszod, kímélj meg tőlük!, és visszateszi a fülébe a hallókészülékét. Szerintem még Kiszel Tündéről is többet tud, mint a görög istenekről. Tudom, hogy elavult vagyok, de azért mégis gyanúsak, nem? Hogy kik? Hát a hattyúk! Ne mondd, hogy téged nem izgat ez a sok hattyútetem itt a Dunában, ha nem törődsz vele, és be se kapcsolod a tévét, akkor is vírussal terjed, mint a hülyeség. Még annyit a hattyúkról, saját két szememmel láttam, mit műveltek a szigligeti strandon. Képzeld el, egy hattyúcsalád úszott békésen a parthoz közel, anya, apa és öt hattyúgyerek. Pár méterre egy másik hattyúfamília közeledett. Jaj, milyen idilli kép, nem is törődtem velük, nem telt bele két perc, és a hattyúk már cibálták egymást. Az egyik hattyú, aki, gondolom, a területét védte, azzal a gusztustalan, agresszív csőrével ütlegelte a másikat, a betolakodókat kikergették a tóból, a parton menekültek a hattyúgyerekeikkel együtt, vér is folyt, te azt hitted, a hattyúknak nincs is vérük, tévedtél, a kicsik ott toporogtak szerencsétlenül, hát azt nézni is rossz volt, most csodálkozol az embereken, ha már a hattyúk is így viselkednek? Aludni sem tudtam, hogy ezek a hattyúk, amelyeket olyan visszataszító szépnek, mondjuk ki, giccsesnek ábrázolnak, ilyen vadállatok! Mindezt csak azért mondom, hogy én már nem lepődnék meg azon sem, ha ők okoznák az emberiség vesztét. Ne röhögj, az emberiség a végét járja, csak az a kérdés, meddig húzza még. Én már nem megyek ki csöngetésre, mert attól félek, valamelyik félcédulás kopogtató megtámad az ajtóban, lefúj gázzal, vagy mit tudom én, még meg is késelhet, annyira gyanútlan vagyok. De nem kell nekem az ajtóhoz közelítenem, hogy inzultus érjen, elég, ha csak fölveszem a telefont. Tegnap is éppen kedvenc sorozatomat néztem, mert már szikrákat szórt az agyam az egész napi olvasástól, gondoltam, pihenek egy kicsit, és nem is néztem, csak hallgattam a filmet, annyira fájt a szemem, amikor csöng a telefon. Nagyon nehezen vettem föl, mert gondolkodtam, megéri-e a filmet felcserélni a telefonra, különben is mindjárt hazajön a lányom, és nem engedi, hogy sorozatot nézzek, azt mondja, káros az egészségre, hát mondd meg, egy ilyen tündér, hogy vigyáz rám, rendes tőle, nem? Szóval hazajön, és az én életemnek akkor vége.
Mindegy, vannak szerencsétlen döntések, felvettem. Magyarország kapja be! Hallom a telefonból, köszönés, bemutatkozás nyista. Itt kellett volna letennem, de félig aludtam, és fogalmam sem volt, hol vagyok. Mi van? Szóltam vissza, olyan hangsúllyal, hogy azt nem próbálom leírni. Ami egyébként nem szokásom, mert igenis udvarias szoktam lenni a telefonban, elvégre sose lehet tudni. Mit tudom én, a Demszky hív vagy az Orbán, szóval érted. Gyuszi vagyok, nem ismersz meg? Erősködik. Hát persze, a Gyuszi! Tudod, az amerikai barátnőm férje, New Yorkban élnek, és rosszat sejtettem, mert Dorka csak akkor engedi telefonálni a férjét, ha mindenáron politizálni akar, és a barátnőm erre alkalmatlan, na akkor jövök én. Ez a mániája, hogy olyankor engem hív fel, mert Amerikában senki nem áll szóba vele ez ügyben, annál is inkább, mert még arról sincs halványlila gőzük, mi az a Fidesz, pláne maszop, azt hiszik, valami perverzió vagy génhiba. Én meg olyan ostoba vagyok, évekig hallgattam a politizálását, de már régóta nem bonyolódom vele vitába. Nem fogja föl, hogy engem ez már nem érdekel. Még itthoni emberekkel se politizálok, nemhogy egy amerikaival. Szóval Gyuszi volt, bocs, de aludtam, mondom kedvesen, nem ismertelek meg. Hogy vagytok? Képzeld, megismételte. Magyarország stb. Nem értem, mondom határozottan. Hát a ti miniszterelnökötök mutatta ezt az országnak, nem tudod?! Nem olvasol te újságot? Nem olvasok, mondom dühösen, és mondd, hogy nincs igazam, mondtam még mindig elképedve. Nagyon kár, hogy nem olvasol, ezért tartotok ott, ahol. Miért, hol tartunk? Mesélj! Hát ott. Hogy ezt teszi veletek a miniszterelnökötök. Ez azért már sok volt. Még a macska is, aki egyébként összetekeredve szeret tartózkodni, hatalmas U betűt formázott a hátával. Megérzi a veszélyt. És mit gondolsz, folytattam, ha elolvasom azt a sok baromságot, amit az újságban írnak, akkor változik valami? Különben pedig, elmondod te nekem New Yorkból, hogy mi újság, oda hamarabb érnek a hírek. Hát igen, most néztem az interneten, nem tehetek róla, hogy engem érdekel. Jól van, gratulálok, de bocsáss meg, akkor sem hiszem, hogy a Gyurcsány ezt mondta volna. Ezt nem veszem be. Tudod te, miket összeírnak az újságok? Még én védtem a Ferit. El tudod ezt képzelni? Bizonygattam ennek a gyöngeelméjűnek, hogy nem létezik; stb. Nem hagyta abba, ez a ti bajotok, hogy nem érdekel titeket semmi, azt mondja, azt is hagytátok, hogy a Hild-házat… Ezt már nem követtem, felfigyeltem a ti-re. Mióta beszélsz te rólam úgy, hogy ti? Mi az, hogy Ti? És te hova tartozol? Kinek drukkolsz te? Nem reagált, mondta tovább. Ti ott ültök a szemétdombotok tetején, és azt hiszitek, ha nem politizáltok, attól minden rendben van. Erre felment a pumpám, amennyire emlékszem, New York sem az a makulátlan tisztaság, ha nem éppen ti visztek el azokra a lepra helyekre, hogy mást is lássak, ne csak a Fifth Avenue-t, el se hiszem.
Látod, hova jutottam a nívótlanságban, ennyire fel tudnak húzni, ja, és még azt is mondtam, hogy azért a Bushra sem lennék olyan büszke. Hogy New York igenis tiszta, ott patikamérlegen se találsz szemetet, mondta egészen kikelve magából. Hát, öregem, akkor gratulálok, veregesd meg a válladat helyettem is, hogy ilyen tiszta városban élsz. Csak azt nem tudom, akkor miért készültök már évek óta hazajönni, erre a szemétdombra? Közben hangnemet váltott, és látszólag érdektelenül megkérdezte, hogy na és mit vársz, ki fog győzni? Fogalmam sincs, nem vagyok én közvélemény-kutató, mondtam, mert már a fejem is fájt. Átfutott rajtam, hogy esetleg rászokott a drogra, vagy részeg, uralkodtam magamon, és megkérdeztem: ha most azért hívtál föl, hogy jól fölboszszants, akkor megtörtént, befejezheted. Igen. Mondta. Hát akkor köszönöm, szia. És letettem. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy azt mondjam neki, add nekem légy szíves Barbara Busht, beszélnem kell vele. Általában el szokta árulni, mi baj van a férjével. Munka, nőügy stb. Lenyugtat a férjével folytatott beszélgetések után. Tudnod kell, hogy soha még csak hangos szó sem hangzott el köztünk egyébként, kulturált volt a viszonyunk.
Nyugodt vagyok, hidd el, holnap megrendelem azt a tetves számkijelzős telefont, fogom én hagyni, hogy elmebeteg energiavámpírok szívják a véremet?! Most már leteszem, ott vagy még?
Mert a madárinfluenza is csak itt terjed meg Ázsiában, Amerikát ez is elkerülte, vagy csak titkolják? Mindenesetre Bush azt mondta, amikor közölték vele, egy nap múlva ott lesz a Katrina, hogy fel vagyunk készülve. Ennyi. Másnap mehetett helikopterrel nézni a gyönyörű, tiszta országát. Jóságos ég, hát az a hurrikán, ami maga alá temette New Orleanst, azt hitted, valami ribanc, nyilván az elnök is. Hogy te nem politizálsz? Hát én sem, látod. Egyébként az én kopogtatócédulámat eddig még egy kóbor kutya se kérte, pedig készültem rá, most is itt van egy bokszer a kezem ügyében.