Drága stratégia

Három éve indultak meg az amerikai csapatok, hogy elfoglalják Irakot, s a stratégiai célkitűzésüket két hónap alatt el is érték. A Közel-Kelet rendkívüli geostratégiai fontossággal bíró területe a világ legnagyobb hatalmának kezébe került. Ez a jelentőség sokrétű, és a hivatalosan kommunikált verziókkal szemben – tömegpusztító fegyverek, majd demokratizálás – alighanem ez motiválta az Egyesült Államok történetének egyik legagresszívebb intervenciós lépését. A XXI. század elejének szempontjai szerint Irak jó helyen van, és sivatagja alatt a világot jelenleg hajtó energiahordozók maradékának jelentős százaléka megtalálható. Ha ezt a háborút hideg fejjel és kemény szívvel elemezzük, akkor azt látjuk, hogy a vezető nagyhatalom megelőző lépést tett, mielőtt más – elsősorban az energiaéhsége miatt korlátozott Kína – legalábbis elméletben megtehette volna ugyanezt.
Miként azonban minden megelőző lépés, morálisan ez sem indokolható, különös tekintettel arra, amilyen mellékhatásokkal járt, és amilyen árat kellett fizetni érte az elmúlt három évben. Az Egyesült Államok hosszú távon szembekerült az iszlám világgal, és a világ közvéleményének szemében elvesztette azt a morális vezető szerepet, amit a hidegháború megnyerésével kivívott. Odahaza az amerikai társadalom – amely kezdetben az iraki invázióban a terror elleni harc egyértelmű folytatását látta – egyre kevésbé áll ki kormánya mögött, amely mindezt eredményezte. A háborúnak eddig mintegy 2300 amerikai katona esett áldozatul, és költségei lassan elérik az ezermilliárdos nagyságrendet – George W. Bush támogatottsága soha nem látott szintre süllyedt. Az iraki gyalulás közben túl sok forgács hullik, ami főként a rossz és felszínes előkészítés számlájára írandó. A megszállóknak – és ezt egyre több bennfentes is megerősíti – nem voltak terveik az invázió utánra, vagy ahogy ők mondják, a „béke megnyerésére”. A 2003 óta becslések szerint sok tízezer embert vesztett iraki társadalom számára csekély vigasz, hogy szabadon választhatnak az amerikaiak által elfogadhatónak tartott politikai erők közül. Mi több, az országot szétfeszítő vallási és etnikai ellentétek újabb lendületet kaptak, és a napi 50-60 áldozat alapján teljesen jogos Ijád Allávi volt miniszterelnök értékelése, miszerint már most polgárháború folyik Irakban.