Egy elmaradt kézfogás

Egy elmaradt kézfogás Nagy port vert fel, hogy Szabad György akadémikus, az első szabadon választott Országgyűlés elnöke nem fogott kezet a jelenlegi miniszterelnökkel, amikor a köztársasági elnök által adományozott Széchenyi-díjat átvette. A rendszerváltozás egyik meghatározó személyisége lapunknak úgy nyilatkozott: a diktatúra emblematikus alakjainak kitüntetése s az államfő aggályainak álérveléssel való kormányzati félresöprése meghökkentette.

Sokan inkább azon lepődtek meg, hogy csak most kapott a nyolcvankettedik éves Szabad György történész, akadémikus Széchenyi-díjat, nem pedig azon, hogy végül is nem parolázott a jelenlegi miniszterelnökkel.
– Soha nem éltem a díjak és kitüntetések igézetében, de őszinte örömmel fogadtam az államfő megtisztelő értesítését a díjról. Különösen jelentős volt számomra, hogy attól a köztársasági elnöktől vehettem át a kitüntetést, akinek alkotmányos nézeteit és tevékenységét nagyra értékelem.
– Előre elhatározta, hogy elmarad a kézfogás Gyurcsány Ferenccel, vagy a pillanat inspirálta, hogy továbblépjen, amikor a három közjogi méltóság előtt állt?
– A folyamatot az indította el bennem, hogy Sólyom Lászlónak szükségessé vált egyes kitüntetésre felterjesztettek esetében észrevételt tenni. A sajtóhíradásokból értesültem, hogy három olyan személyről van szó, akik közül különösen kettőnek a tevékenysége nem volt ismeretlen számomra. Megértettem, hogy esetükben a kitüntetésnél jóval nagyobb horderejű döntésről van szó. Ők ugyanis nemcsak oszlopai voltak a kommunista diktatúrának, hanem kitüntetett személyiségei is. Egyikőjük a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettes volt, a másik a pénzügyek, kölcsönügyletek híres szakértője. Mindketten a pártállam csúcsán álltak.
– Nevesítsük: Marjai József és Fekete János kitüntetése döbbentette meg.
– Természetesen. Mindketten olyan területen működtek, amelyet a rendszerváltozás államcsőd közeli, tönkretett állapotban talált. Kitüntetésük végeredményben jóváhagyta a diktatúra alatti ténykedésüket, sőt szinte pozitív példává emelte őket. Tudtommal nem voltak gonoszok, de felelős képviselői egy felelőtlennek bizonyult rendszernek. Egyikük több mint egy évtizeden át képviselte Magyarországot a KGST-ben – a Kreml több kényszerintézkedését nyeletve le a magyar gazdasággal. Másikuk a mohó pártvezetés pénzigényét elégítette ki talán hasznosnak vélt, de tragikus következményű adósságpolitikájával. Ráadásul számos magas elismerésben, díjazásban részesültek a pártállami időkben. Ismételt kitüntetésük az átalakulás minden szorgalmazójának elfogadhatatlan.
– Ennek a logikának a mentén azt a megoldást is választhatta volna, hogy el sem megy a díjátadásra.
– Ez fel sem merült bennem, hiszen Sólyom László köztársasági elnök úrtól kaptam a meghívást. Úgy gondoltam, hogy nála jobb kezekből nem is kaphatnék díjat. Másrészt bíztam abban, hogy a józanság felülkerekedik, s Gyurcsány Ferenc visszavonja az említett személyeket érintő indítványokat. Az ünnepség nyitányán azonban az államfő szavai világossá tették, hogy a végrehajtó hatalom feje nem fogadta el fenntartásait, s ezért Sólyom László kénytelen volt az Alkotmánybírósághoz fordulni ebben a kérdésben, amelynek eredménye – megértettem – nem születhet meg azonnal. Rádöbbentem, hogy Gyurcsány, felszólalásának tanúsága szerint, a sokat hangoztatott konszenzus helyett ismét kemény kézzel igyekszik a maga vélt igazát áterőltetni, talán kedvező hatást remélve ettől is a választások küszöbén.
– A kormányfő mosta kezeit, és mindent azokra a testületekre hárított, amelyek szerinte a kitüntetendők listáját öszszeállították.
– Itt jegyzem meg, hogy a Kossuth- és Széchenyi-díj-bizottság nem civil testület, és nem olyan grémium, amely egy többpárti demokratikus berendezkedésnek megfelel. A jelenlegi miniszterelnök elődje, Medgyessy Péter egy 2003. február 20-i kormányrendeletben nevezte ki azokat a tagokat, akik kitüntetéseket javasolhatnak. Felette visszás olyan testületre hárítani a felelősséget, amelynek névsorát megkérdőjelezhető demokratikussággal maga a kormányzat állította össze.
– Vizi E. Szilveszter, az Akadémia elnöke úgy nyilatkozott, hogy a köztársasági érdemrendekről pedig a minisztériumok és közintézmények vezetésének előterjesztése alapján döntött a kormányfő. A helyzet tehát az, hogy a végrehajtó hatalom feje olyan testületek mögé bújik, amelyekről a kormány rendelkezett.
– Március tizenötödikén ott a teremben átláttam és megértettem, hogy a köztársasági elnök bölcsen döntve fordult az Alkotmánybírósághoz a kételyt ébresztően indokolt kormányfői eljárással szemben. A népszuverenitás demokratikus híveként a protokoll szerint Sólyom Lászlótól vettem át a kitüntetést, majd a kormányfő következett volna. Megmondom őszintén, nehezen tudtam elviselni azt a fölényessé merevedő arcot, amellyel felszólalását mondotta, és amellyel a teremben időnként szétnézett.
– Gúnyos tekintete miatt nem fogadta el Gyurcsány kézmozdulatát?
– Elég pontosan érzékeltem az ünnepségen, hogy kiket részeltetett a közszerepléseiből jól ismert leereszkedő és kiket kétkedő mosolyban. Ezt egyszer már személyesen is megtapasztaltam 2005. május 2-án az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásának tizenötödik évfordulóját ünnepelve. Amikor a megtisztelő felkérésre tartott beszédemben az alkotmányos szervek működésének hiányosságairól is szóltam, ugyanezzel a lekezelő tekintettel nézett rám. Életem folyamán, ha módom volt rá, mindig jeleztem, ha valami rosszulesett. Így a Sólyom Lászlóval való kézfogás és köszöntés után a karom nagyot lendült, s megtoldva egy lépéssel a tisztelgést némán, de mindjárt Szili Katalinnal fogtam kezet.
– Kívülről szinte katonás félfordulatnak tűnt, ahogy ellépett a jelenlegi házelnök irányába.
– Életem során egyes dolgokat katonai sapkában viseltem el, más dolgokat a nélkül. Mondhatni: „kóbor kutya” állapotába kerültem, mégpedig azon a terepen, ahol egyfelől Hitler, másfelől Sztálin volt a sintér. Így különösen érzékeny vagyok és maradok a felsőbbrendűséget árasztó megnyilatkozásokra.