Egység és piszkos anyagiak

Egy héten belül másodszor is borsot tört a MiZo Pécs az MKB-Euroleasing Sopron orra alá. Az alapszakasz utolsó fordulója után vasárnap a Magyar Kupa döntőjében is legyőzte legnagyobb hazai riválisát, méghozzá annak otthonában. Ami azért is meglepő, mert két hete másról sem szólnak a női kosárlabdával kapcsolatos hírek, mint hogy a Pécs válságban van.

Nyert a MiZo Pécs. Gratulálunk! – így ér véget a kupadöntő tudósítása a Sopron honlapján. A sportszerűség mellett azonban más érzések is munkálnak a vesztes házigazdákban. Erről Török Zoltán nyilatkozata, pontosabban nyilatkozat helyett magából kipréselt mondata árulkodik. „Butaságot nem akarok, okosat pedig nem tudok mondani” – összegzett tegnap érdeklődésünkre az ügyvezető igazgató. S bármerről csűrtük-csavartuk, kitartott e rövid mondat mellett, elismerve, nem sikerült feldolgoznia a történteket. A kudarc két okból is fájó lehet. Egyrészt vasárnap este a Sopron szünetben már 46-33-ra vezetett, ám a második félidőben csak 16 pontot dobott, s úgy kapott ki 65-62-re, hogy legjobbja, Teasley az utolsó másodpercekben ziccerből egyenlíthetett volna. (Ám hibázott, reklamált, technikait ítéltek ellene, s Branzova büntetőből állította be a végeredményt.) Másrészt az eltelt tíz évben egyszer sem tudta elnyerni a Magyar Kupát, pedig ötször a leghűségesebb város volt a házigazda.
A pécsieknél ellenben érthető az öröm. Ők a mögöttünk hagyott évtizedben kilencszer is hazavitték a kupát. Az idén úgy, hogy több mint egy hete a csapat válságáról cikkeznek. A diadal után Rátgéber László még a szokásosnál is beszédesebb volt. Igaz, csak tegnap délután négy óra felé, merthogy akkor ébredt. „Hogy reggel mikor feküdtem le? Nem is tudom. Hét, nyolc, talán kilenc óra is lehetett. Inkább nyolc. Mert a nagyobbik gyerek készülődött az iskolába, s már a kisebbik is ébredezett. Nem is tagadom, nagyot ünnepeltünk, s ez most kijárt nekünk. A meccsről hőskölteményt lehetne írni. Az első félidőben negyvenhat pontot kaptunk, a másodikban azonban vegyes védekezésünkkel megzavartuk az ellenfelet, s csak tizenhatot. Pedig támadásban mi sem remekeltünk. Béres például zsinórban hat büntetőt hibázott el” – lelkendezett a Pécs vezetőedzője.
Amikor kicsit komorabb témára, a klub tartozásaira, Branzovának a ligához feljelentés gyanánt postázott levelére tereltük a szót, akkor sem akart kiszakadni az eufóriából: „Nem szívesen szennyezem be az érzelemvilágomat a piszkos anyagiakkal. Elárulom, azt sem tudjuk, hogy vasárnap mennyiért játszottunk. A feljelentés sem volt valódi feljelentés, a játékosok menedzsere csak tájékoztatta a ligát. Hadd kérdezzem meg: vasárnap úgy játszottunk, mint egy szétesőfélben lévő csapat?”
Erre a szónoki kérdésre mi is felelhetünk nemmel, ám arra – viszszatérve az eredeti szereposztáshoz – Rátgébertől vártunk választ, hogy lelkesedéssel meddig lehet úrrá lenni a gondokon. „Pénteken játszunk az amerikai válogatottal tévés meccset – folytatta. – Azt beszéltük a lányokkal, hogy kifüggesztünk egy molinót: Szponzorok jelentkezésére várunk! Egyébként a helyzet csak nehéz, de egyáltalán nem reménytelen. Pécsről még senki nem távozott úgy, hogy ne fizették volna ki a járandóságát. A bajnoki döntő ugyan csak több mint egy hónap múlva kezdődik, de már most ki merem jelenteni, a csapategységen, a motiváción nem fog múlni az újabb aranyérmünk.”