Ellentmondás és haladás

Anekdotával kezdem. Szereplői: Feleki László, a Népsport egykori főszerkesztője, író, valamint Szombathy István, a lap hajdani munkatársa. Sajnos, már egyikük sincs életben. Felekivel lehetett humorizálni – mesélte egyszer Szombathy Pista. – Különben kegyetlen volt: csak a legjobb írásokat fogadta el. Emlékszem, sorban dobálta be a papírkosárba a vicceimet, pedig abban az időben egy viccért jól fizettek. Elhatároztam, hogy „megbosszulom”. Feleki úr – jelentkeztem néhány nap múlva –, öt ragyogó viccem van. „Na, ne mondja!” Olvasta az elsőt. Zumm, bele a szemétkosárba. Jött a következő – repült az is. Aztán a harmadik, a negyedik és az ötödik is a szemétkosárban végezte. Amikor már mind elfogyott, elkezdtem kuncogni. „Most mit röhög?” – kérdezte. „Egy baj van, Feleki úr – válaszoltam –, ezek a maga régi viccei voltak!” És szépen kihúztam magam. Felekinek a szeme se rebbent és megjegyezte: „Miért, én nem fejlődhetek?” A hangsúly ez utóbbi mondaton van: „Miért, én nem fejlődhetek?”
Azért idéztem az anekdotát, mert mostanában, különösen a baloldali televíziós csatornákon gyakran tapasztaljuk, hogy a riporter kollégák előszeretettel dörgölik jobboldali interjúalanyaik orra alá: hét vagy tíz évvel ezelőtt mit mondtak erről vagy arról. Legtöbbször éppen az a céljuk ezzel az előkapart idézettel, hogy azt próbálják bebizonyítani: interjúalanyaik az adott kérdésről korábban egészen más véleményen voltak.
De hát, kérdezem nyájasan: időközben miért nem változhatott meg a véleményük?
Harold Wilson egykori brit miniszterelnök mondta: „Egy hét hosszú idő a politikában.” Hozzátehetjük: hát még több esztendő! A politika különben sem sprintszám, hanem maratoni futóverseny. Egy XIX. századi közéleti gondolkodó, bizonyos Edwards Tryon írja: „Aki sohasem változtatja meg a véleményét, az nem javítja ki a tévedését, vagyis holnap sem lesz bölcsebb, mint ma volt.” Egyetértek vele. Különben is: a gondolatok, a vélemények, az ítéletek magukban hordozzák a tévedés kockázatát. S aki nem mond butaságokat, nem mond okosakat sem. Márpedig a magyar médiumok legtöbbjében a baloldal – a jelenlegi állás szerint – tévedhetetlen, a jobboldal pedig – de hát ismerik a jelzőket.
Oscar Wilde-nak is van egy ide vonatkozó megjegyzése: „A tapasztalat az az elnevezés, amellyel mindenki a saját tévedéseit illeti.” Jól olvasták: mindenki.
A másik gyakori „fegyver” a baloldalon, hogy félremagyarázzák a jobboldali politikusok kiragadott szavait, mondatait. A hírneves amerikai elnök, Abraham Lincoln a gettysburgi csatatéren felajánlotta nemzetét „annak az eszmének, hogy minden ember egyenlőnek született”. Betű szerint véve ez az állítás nyilvánvalóan téves: az egyik ember ugyanis kicsi, a másik nagy, az egyik kövér, a másik sovány, az egyik okos, a másik meg buta. Lincoln azonban arra gondolt, hogy születésétől fogva minden embernek egyenlő jogokkal kell rendelkeznie meglévő képességeinek kifejlesztésére. Tudatosan nem hazai példával hozakodtam elő.
Természetesen még a legtárgyilagosabb politikai hitvallás, tudás vagy vélemény sem csalhatatlan. Minden idők legnagyobb fizikusainak egyike, Michael Faraday állította: „Nem restellem elismerni, hogy nagyon is tévedhetek: kinek lehetne tökéletesen igaza a fizika tudományában, amely szükségképpen haladó és változékony?” Nyilvánvalóan még inkább érvényes ez a kevésbé egzakt tudományokra, nem beszélve a politika tudományáról.
A kérdés tudniillik nem az, hogy kinek van igaza, hanem hogy mi az igazság? Még sohasem hallottam, pedig kenyerem javát már megettem, hogy egy politikus elismerte volna: az ellenfelének van igaza. Lehet, hogy a politika mai formája nem más, mint a gyűlölködés rendszeres megszervezése? Elismerem, nem könnyű kiszűrni a hasznosat, a jót az éles, támadó kritikából: érzelmeink, indulataink ezt erősen akadályozzák – de mégis meg kellene tanulni.
A legártalmasabb betegségek egyike a politikában, hogy egyesek hajlamosak azt látni és láttatni, amit szeretnének. A laboratóriumokban ezt „megvesztegető optimizmusnak” nevezik. A politikában – mondjuk ki – hazugság a neve. A párbajban egyre többször hangzik el az is: „X. Y. hazudik.” Az angol parlamentben a közelmúltban heves vita folyt arról, szabad-e ezt a szót a házban kimondani. Az egyik képviselő, aki már nehezen türtőztette magát kollégája hazugságai miatt, így vágott neki vissza: „Ön nagyon bőkezűen bánik az igazsággal!” A politikusoknak meg kellene tanulniuk azt is, hogy féken tartsák előítéleteiket. Hogy helyesen ítélik-e meg az eredményeket, kudarcokat, a dicséretet és a bírálatot, nagyrészt attól függ, képesek-e kötetlenül szemlélni azt, ami előttük van, és hajlandók-e megváltoztatni nézeteiket abban az esetben, ha valamilyen új bizonyíték ezt megköveteli. Anélkül, hogy indokolatlan túlbecsüléssel áthágnák a tényekből levonható következtetéseket.
Selye János professzor Az álomtól a felfedezésig című könyvében leír egy esetet, amely rímel az eddigiekre. Eliot, a harvardi elnök, belépvén egy forgalmas New York-i étterembe, odaadta a kalapját a néger portásnak. Távozáskor csodálkozva látta, hogy a portás a kalapok százai közül keresés nélkül kiemelte az övét, és átadta neki. Meglepetésében meg is kérdezte: „Honnan tudja, hogy ez az én kalapom?” „Nem tudtam, hogy ez az ön kalapja, uram” – hangzott a válasz. „Hát akkor – kérdezte Mr. Eliot –, miért adta ide?” A portás nagyon udvariasan így felelt: „Mert amikor bejött, ideadta nekem, uram.” A következtetésnek ez a precíz korlátozása igen tetszett az elnöknek.
A politikusok szüntelenül beleütköznek olyan jelenségekbe, amelyek homlokegyenest ellentétesek a hétköznapi tapasztalattal, nem könnyű tehát az előítéletektől megszabadulniuk. Ha minden reggel azt tapasztalják, hogy a nap látszólag mozdulatlanul a látóhatár fölé emelkedik, meglehetősen nagy hajlékonyság kell ahhoz, hogy az első bizonyításra elfogadják: nem a nap kering a föld körül, hanem megfordítva – vagy hogy valójában az egész probléma merő relativitás. Norman Mailer amerikai regényíró figyelmeztet: „A politika a hajlékonyság művészete. Amint elfoglalsz egy merev pozíciót, már bajban vagy.” Ugyanezt vallotta a kortárs Gerald White Johnson amerikai közíró is, amikor azt állította: „A politikában – de bármi másban is – az olyan logika, melyet megfigyelés és tapasztalat nem korrigál, betonba zárt elmét eredményez, és egy ilyen elme megnyitása aligha lehetséges mással, mint dinamittal.”
Ne féljünk tehát attól, ha az idő múlásával megváltozik valamiről a véleményünk, mert ez a dolgok normális rendje. Ugyanakkor kevés politikus gondolkodik önállóan. Ehhez viszont fantázia kell: az a képesség, hogy el tudjanak képzelni olyasmit, amit addig a valóságban nem észleltek. Azt hiszem, nem az a járható út, hogy a politikus közelítsen Goethe Faustjának famulusához, aki abban igyekezett hasonlítani mesteréhez, hogy ugyanúgy krákogott és köpködött. Nincsen abban semmi különös, ha valaki valamiben történetesen nem ért egyet pártja vezetőjével: a média egyetértés esetén is közéjük fog furakodni. Ez már a média természetrajza.
„Valahányszor egy kísérleti eredmény valamilyen elfogadott elméletben ellentmondást mutat ki, haladásra van kilátás, mert ilyenkor szükségessé válik az elmélet megváltoztatása és tökéletesítése” – mondta Max Planck német fizikus, a kvantumelmélet megalapozója, Nobel-díjas. A politikában miért lenne másképp?