Fekete sereg

Százötvennyolc esztendeje, azon a pilvaxos nap estéjén, közvetlenül, mielőtt a forradalmi tömeg kiszabadította volna börtönéből Táncsics Mihályt a hirtelen jött respublikavágy, a Habsburg-ház Budán székelő nagyjai – a helytartótanács felkentjei – inaikban reszkettek. Mint a korabeli krónika írja, a hatalom tüzérei már órák óta ott álltak a töltött ágyúk mellett, és csak a parancsra vártak, mikor lőjenek.
Nem lőttek.
Valamikor az 1970–80-as években Ikarus buszokkal hordozgatta embereit ide meg oda az akkori hatalom március tizenötödikén (náluk is meg volt töltve a képzeletbeli kanóc – munkásőr és exkarhatalmista volt valamennyi káder), de ők sem durrantottak oda. Beszorult a zabszem a kilövőállásba…
Ötvenhat kivétel – akkor már bátran lőtt a páncélosokkal támogatott proletárhatalom a felkelőkre, megjött Szolnok felől Kádár elvtárs és ábrándos tekintetű Marosán Buci, a salgótarjáni vitéz. (Munkássága nyomán százvalahány halott feküdt a flaszteron.)
Kettőezerhat tavasza ehhez képest a megbékélés pillanata. Fletó (ő egyelőre nem lövet), a fekete ruhás mesterlövészek pallérja a szabadság napján a középületek tetejére, homlokzatára telepítette a szimpatikus sötét embereket, de neki ezt is lehet, ő most itt a sármos Fletó, a hatásvadász. Kóbor ebek közt egy sintér… Aki a nyomába akar jutni, tépjen sorszámot, bár így is kevés az esélye.
Valakinek azért csak rá kellene szólnia a magasröptű emberre, nem kommandósokkal kellene védeni a hazát. Arra ott a honvéd (bár a csapat zöme most valahol Afganisztánban szolgál, hivatásossá lett).
Miniszterelnök uram, gusztustalan volt ez az egész újkori fekete sereg odafent a háztetőkön. Magukért – önért – beszélt valamennyi. Bennük – meg a szervezőikben – szunnyadt a sötétség.