Glaszékesztyűben a bokszmeccsen

A küszöbönálló választás esélyeit latolgatva először talán célszerű visszamenni 2002-be, és levonni annak tanulságait. Az akkori kampány 198 mandátumot hozott az MSZP–SZDSZ-koalíciónak és 188-at a Fidesz–MDF-nek. A jobboldal győzelméhez csupán pár ezer szavazat hiányzott, így a baloldal 0,9 százalékos többséggel „győzött”. A szavazatok megoszlása tehát gyakorlatilag ötven-ötven százalékos volt, és így az ember elvárta, hogy a soron következő kormány figyelembe veszi majd ezt az igen csekély eltérést; ehelyett a baloldal részéről valóban jött egy tavaszi nagytakarítás, amit az MDF kampánya 1990-ben ígért ugyan, de aztán elmulasztott.
Súlyos hiba volt a jobboldal magabiztossága, amit még csak fokoztak a várható győzelem holtbiztos előrejelzései. Ez aztán alaptalan elbizakodottsághoz vezetett, ami miatt a kormányoldalról ismételten elmulasztottak megfelelően reagálni az ellenzéki oldalról elhangzott rágalmakra és hazugságokra, melyeket a baloldali fölénnyel rendelkező sajtó Nyugaton is széltében-hosszában terjesztett. Elfelejtették azt a régi igazságot, hogy ha egy hazugságot cáfolat nélkül sokszor ismételnek, azt előbb-utóbb sokan elhiszik. Azaz, glaszékesztyűben nem lehet bokszmeccset nyerni, és gentlemannek nem a kampány alatt, hanem utána kell lenni, ahogy ezt mi Amerikában is tapasztaljuk. Egy választási küzdelemben, ha az egyik fél negatív kampányt kezd, arra kellő eréllyel és helyreigazítással mindig válaszolni kell, éspedig késedelem nélkül. Ez nem lejárató kampány, hanem jogos önvédelem.
Az elkésett válaszra a legjobb példa a szocialistáknak az a rágalma, hogy az Orbán-kormány a nyugdíjasoktól 52 milliárdot lopott el. Erre a Fidesz csak jóval a választások után reagált Harrach Péter exminiszternek a tévében tett nyilatkozatával. Ebben elismerte, hogy 1999-ben – tehát egy évvel Hornék után – valóban csak 36 milliárdot tudtak a nyugdíjasoknak juttatni, de a rá következő évben kaptak újabb 36 milliárdot, azaz nem 52 milliárdot, hanem összesen 72 milliárdot. A baloldal által elutasított 14. havi nyugdíj fideszes ígéretével azonban sok sérelmet lehetne most orvosolni.
Ugyancsak fontos körülmény volt, hogy a szavazással kapcsolatos morális és tényleges csalások miatt beadott panaszok pártatlan kivizsgálása helyett az Országos Választási Bizottság (OVB) napokon belül érvényesnek nyilvánította a végeredményt. Ez az önkényes eljárás feltehetőleg a szavazatok ezreitől fosztotta meg a jobboldalt. Ha a baloldal most megint szavazatokat vásárolna olyan röplapokkal, hogy annak bemutatója az MSZP-nél felvehet bizonyos összeget (2002-ben 19 ezer forintot, lásd továbbá Medgyessy Péter, Lendvai Ildikó és Lamperth Mónika „személyes garanciáit”), vagy elkövetne ehhez hasonló kirívó szabálytalanságot, azt azonnal jelentsék ne csak az OVB-nek, de Brüsszelnek is. Most, hogy hazánk EU-tag lett, és Brüsszel árgus szemekkel figyel a választások tisztaságára, reméljük, ilyesmi majd nem ismétlődhet meg.
A kampányban használt érveknek mindig könnyen érthetőknek kell lenniük az utca embere számára is. Ilyen, hogy a baloldali kormányzás négy éve alatt az ország államadóssága közel hatvan százalékkal növekedett. A baloldal hasonló propagandáját ellensúlyozandó, a lakásokba postázott röplapok egyszerű ábrákkal ismertessék a főbb gazdasági adatokat. És azt, hogy a kormány megkapta az utolsó figyelmeztetést is Brüsszeltől: ha szeptemberig nem tudják csökkenteni a költségvetési hiányt, az Európai Unió már jövő évben minden támogatást beszüntet Magyarország részére.
Érthetetlen, hogy a Nyugat miért a baloldalt támogatta 2002-ben, ahogy ezt teszi most is – 2002-ben az Orbán-kormány az ország gazdasági érdekeit szem előtt tartva, óriási amerikai nyomás ellenére az olcsóbb svéd Gripen vadászgépeket vette meg a drágább, amerikai F–16-osok helyett. Később az USA akkori budapesti nagykövete, Nancy Goodman Brinker azzal a vádaskodással állt elő, hogy sohasem látott antiszemitizmust tapasztalt Magyarországon. Ezt követte azután a nyugati balliberális sajtó ocsmány hadjárata az Orbán-kormány és az ország ellen, amitől aztán később a hivatalos Amerika elhatárolódott.
Most Tony Blair angol miniszterelnök ment Budapestre magánemberként, hogy a szocialisták gyűlésén Gyurcsánnyal együtt dicsérje a hazai állapotokat! Mit szólna az angol közvélemény, ha a következő angol választáson Orbán a konzervatívok mellett korteskedne Angliában? Mind Nancy Brinker, mind Tony Blair szereplése beavatkozásnak tekinthető az ország belügyeibe. Ilyen, külföld által nyíltan befolyásolt, „szabad” magyar választási cirkuszból nem kérünk.
Mi természetesen rettegünk az exkommunisták győzelmétől, és a jobbközép sikerében reménykedünk. Az ellenzék győzelme esetén pedig gondoljuk, hogy Nancy Brinker elsőként siet majd együttérzését kifejezni az exkommunistáknak, mint ahogy négy évvel ezelőtt is elsőként gratulált nekik – ez Eisenhower, Nixon és Reagan elnöksége alatt elképzelhetetlen lett volna.

’56-os emigráns, klinikai szakorvos, USA