Görög égbolt

Ha valóban szabadon barangolunk Európában, nincsenek határok. Vagy ha vannak is, csupán eligazító jellegűek. Mint például délkeleten, Görögországnak abban a csücskében, amely Bulgária és Törökország közé ékelődik. Trákiának, Kelet-Macedóniának mondják ezt a tartományt, s először azzal keltette fel a figyelmemet, hogy itt található Dráma városa is. Milyen költői ország: nem csak a zászlaját komponálta a bárányfelhős görög égbolt színeiből – még az irodalmi műnemeket is a térképre rajzolja!
Második megközelítésben az kezdett érdekelni, hogy állítólag ez a görög tartomány áll sok vonatkozásban a legközelebb Magyarországhoz – nemcsak mentalitásban és történelemben, hanem például a gasztronómia tekintetében is. (Leszámítva persze a tenger gyümölcseit, amivel a mi Balatonunk azért nem vetekedhet.) Egy darabig ők is csak sopánkodtak, hogy az idegenforgalom, a turistaáradat más, szerencsésebb és híresebb vidékeket vesz célba; aztán módszeres önmenedzselésbe kezdtek. Elvégre az adottságaik megvannak a sikerhez: nemcsak az ország második legnagyobb síterepe található itt a Falakro-hegyen, de egzotikus mészkőbarlangok, vízesések, bizánci templomok és olyan romantikus, festői tengeri szigetek is, mint a zöld Thasszosz és az ókori romemlékekben bővelkedő Szamotraki, ami a híres Niké-szobor névadója is egyben. A Dadia-erdő a páratlan madárvilága, Xanthia városa a sajátos balkáni népi építészete, Porto Lagos a mólókon megközelíthető templomegyüttese, Alexandroupolisz a hangulatos kikötője, a Rodopi-hegy a különleges növényvilága, Kavala-dombra felkapaszkodó házai s a hegytetőt uraló erődje miatt érdemes a figyelemre. Ökoturizmustól wellnessig bármivel szolgálni tudnak, ami a vándor kedvét és kényelmét keresi – s mindezekhez építettek repülőtereket és autópályákat is, hogy civilizáltan meg lehessen őket közelíteni.
Könnyű nekik, hiszen a bővebb esztendőkben részesülhettek az uniós fejlesztések áldásaiból! – mondhatja a fanyalgó kibic, s bizonyára igaza is van. Mindez azonban aligha alkotja a teljes igazságot. A pályázók erőfeszítése ugyanis feltehetően vajmi keveset érne, ha hiányozna belőlük az eltökéltség, a szilárd elhatározás, hogy felkerüljenek a turistatérképre. Épp ezért a hírverést sem bízzák a puszta véletlenre: néhány röpke esztendő alatt olyan rohamos fejlődést mutattak fel például az idegenforgalmi magakellető kiadványok terén, ami bámulatra méltó. Kevés célzott információval és annál több vágykeltő képpel operálnak: mintha csalhatatlanul ráéreztek volna a kissé felületes, de annál inkább valódi értékek és élmények iránt fogékony korszellemre. S persze nem maradhatnak el e tekintetben a multimédiás eszközök, a CD-ROM-ok, DVD-k sem: a görög zene ismerős hangjaira idézik meg barátságos városaikat és romantikus tájaikat. Ismétlem: mindezt egy olyan vidéken, amely első körben ki szokott maradni a bédekkerekből és az útifilmekből.
Vajon honnan származik ez a feneketlen önbizalmuk, töretlen optimizmusuk? Őket sem kímélték az évszázadok, oda-vissza több ízben is végigszántott rajtuk a történelem. Ők is vallások és kultúrák törésvonalán élnek. Mi indokolja hát, hogy erőre tudtak kapni, mások számára is vonzóvá és kívánatossá téve magukat? A választ nem tudom, de a magyar jövő érdekében szeretném mihamarabb megismerni. Egy pillanatig nem gondolom azt, hogy a görög égbolt a magyar ugar számára is egy az egyben hasznosítható receptúrákkal tudna szolgálni; de talán elleshetnénk egy-két fogást a hellénektől. És mielőtt teljesen elszontyolodnánk, egyúttal magunkba szippanthatnánk némi mediterrán életörömöt is…