Csaknem egy évtizede, hogy Vértes Árpád, Hévíz polgármestere és kilenc környékbeli település első embere levélben fordult Horn Gyula akkori miniszterelnökhöz. – A települések aggodalommal figyelik a nyírádi bauxitbánya magánosításával járó tulajdonosi elképzeléseket. Félő, hogy az új tulajdonosok törekvései újabb, talán jóvátehetetlen környezeti károkat okoznak, és megint a Hévízi-tó gyógyvizének mennyiségi és minőségi károsodása következik be – fogalmazták meg aggodalmaikat. Mint hamarosan kiderült, nem alaptalanul.
A nyírádi és a többi közeli, javarészt bezárt bauxitbányát birtokló Bakonyi Bauxit Kft. többségi, 1,1 milliárd forint névértékű üzletrészét 1996 augusztusában zárt körben privatizálták, az ÁPV Rt. felügyelőbizottságának 1998-as jelentése szerint szinte jelképes, 90 millió forintos összegért. A magánosításra egy 1995-ös határozatában adott felhatalmazást a kormány, a bauxitbánya új tulajdonosai a hazai alumíniumiparon osztozkodó magánvállalatok voltak, köztük a nem sokkal korábban Gyurcsány Ferenc érdekeltségébe került Magyaróvári Timföld és Műkorund (Motim) Kft.
Segélykiáltás a falvakból
Nem kellett sokáig találgatni, hogy miért vásárolt felhagyott bányatelkeket a feltörekvő nagyvállalkozó és a többi társa, dacára annak, hogy a filléres privatizációval a költséges, 1,85 milliárd forint értékű fejlesztést és környezetvédelmi rekultivációs kötelezettséget is a nyakukba vették. Hamarosan kiderült, hogy a vevők a mesés haszonnal kecsegtető veszélyeshulladék-üzletbe próbáltak meg belekóstolni. Vértes Árpád hévízi polgármester a privatizáció után három hónappal, november 5-én ugyanis már arra panaszkodott levelében Szabó György népjóléti miniszternek, hogy „külföldi veszélyes hulladék tárolására kívánják felhasználni a Hévízi-tó vízgyűjtő területét”.
Arra, hogy a bakonyi karsztvidék elszennyezése és tönkretétele mekkora veszélyt jelent, a Balogh Zoltán nevéhez köthető, a rendszerváltozást megelőző években indult mozgalom irányította rá a figyelmet. Balogh, aki 1987 márciusától miniszteri biztosként és főorvosként irányította a hévízi fürdőkórházat, heroikus küzdelmet folytatott a világszerte páratlan, termálvizű tó megmentéséért a bakonyi bauxitbányászatot felügyelő Kapolyi László ipari miniszterrel és Medgyessy Péter későbbi miniszterelnök-helyettes köreivel szemben. A Kapolyi nevéhez fűződő Eocén-program révén oly nagymértékben csökkentették volna a dunántúli karsztvíz föld alatti szintjét – hogy így hozzáférjenek a víz alatt lévő bauxitlencsékhez –, hogy az a tapolcai tavasbarlang, számos forrás és karsztláp kiszáradása után már a Hévízi-tó és az ugyanazzal a karsztvízbázissal összeköttetésben álló budapesti gyógyforrások elapadásának veszélyével fenyegetett. A nagymarosi gát elleni tiltakozássorozathoz hasonlatos küzdelem végül sikerrel zárult: a Grósz-kormány távozása után Németh Miklós miniszterelnök leállíttatta a közeli nyírádi mélyművelésű bányákat. Balogh Zoltán főorvos azóta is szívén viseli a bakonyi karszt s így a Hévízi-tó védőövezetének megóvását, neki is köszönhető, hogy számos dokumentum fennmaradt a bányaprivatizáció idején kirobbant hulladékbotrányról.
A Gyurcsány érdekeltségében lévő Motim Kft.-t és a többi tulajdonost előkészített terep várta 1996-ban. Az ASA nevű multinacionális hulladékkezelő vállalat hazai cége az év elején ugyanis opciós szerződést kötött a Bakonyi Bauxitbánya Kft.-vel az Iharkút, Farkasgyepű és Németbánya között fekvő, egyik kimerült, külszíni, közel száz méter mély bányagödörre. A vállalkozás képviselőjének a Népszabadság 1996. november 27-i számában megjelent nyilatkozata szerint az ország második nagy kapacitású, az egész Dunántúlt ellátó veszélyeshulladék-lerakójának megépítéséről állapodtak meg az akkor még állami tulajdonú, de már az eladásra kijelölt bányavállalattal. A tervek szerint több százezer köbméternyi mérget helyeztek volna el a következő évtizedekben a bányavállalat tulajdonában álló területen, amely a veszélyes hulladékok akkori ötven (ma már kétszáz) forintos kilogrammonkénti átvételi átlagárát figyelembe véve sok milliárd forintos bevétellel kecsegtetett.
Csakhogy a nagy hasznot ígérő vállalkozás megálmodói a lehető legrosszabb helyszínt választották ki a lerakóhely számára: a tervezett telep környéke természetvédelmi terület, egy tüdőszanatóriumnak is otthont adó üdülőövezet, s nem utolsósorban a Hévízi-tó több tíz kilométeres sugarú, védett vízgyűjtő területére esik. Ennek a vízbázisnak az elszennyeződése nemcsak a termáltó nemzetközi hírét tenné tönkre, hanem veszélyeztetné a Dunántúl jelentős részének ivóvízellátását is. A karsztos területen könnyen a mélybe jutnak a különféle szennyező anyagok.
Mindezek ellenére a Bakonyi Bauxitbánya Kft. új tulajdonosai helyén hagyták a vállalat menedzsmentjét, a privatizációt követően tovább folyt a veszélyeshulladék-lerakó előkészítése. Ekkor léptek fel a tervek ellen a környező települések vezetői, akiket a bányavállalattal szembeni küzdelemben már tapasztalatot szerzett Balogh Zoltán főorvos és Vértes Árpád, Hévíz polgármestere is segített.
Abszurd tervek
A beruházás nem csak földtani szempontból lett volna abszurd, hiszen az az akkori törvényeknek és jogszabályoknak homlokegyenest ellentmondott – emlékezett vissza a tiltakozás fő képviselőjévé lett Csöbör Károly, aki azóta is Farkasgyepű polgármestereként dolgozik. – Amit a hulladéklerakók létesítését szabályozó rendelet mint kizáró okot felsorolt, azt a bakonyi helyszín egytől egyig kimerítette. Megdöbbentő volt, hogy mindezek ellenére az illetékes hatóságok hozzájárultak a terv részletes környezetvédelmi hatástanulmányának elkészítéséhez ahelyett, hogy egyből elutasították volna a kérelmet – tette hozzá, kiemelve: az érintett településeket megkerülték, s csak azután változott meg a hivatalok hozzáállása, hogy 1996-ban az ügyből politikai botrány lett.
Végül a Környezetvédelmi Főfelügyelőség 1996 októberében hozott határozata tett pontot az ügyre, amely a vízbázist fenyegető veszélyre, természetvédelmi és talajvédelmi okokra hivatkozva elutasította a veszélyeshulladék-lerakó tervét.
Az elkövetkező időszakban a hulladékügy még többször felborzolta a kedélyeket, volt dolgozók ugyanis azt állították, hogy több ezer tonna mérget kellett lerakniuk a bauxitbánya kimerült gödreibe az elvben „környezetvédelmi” rekultiváció során. A bejelentéseket az illetékes Közép-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség kivizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy a hulladékokat még a privatizációt megelőző években helyezték el.
Másodszorra sikerült
Amit Gyurcsány Ferenc Motim Kft.-je kisebbségi tulajdonosként a Bakonyban nem tudott véghezvinni, azt Mosonmagyaróváron, saját timföldgyári területén megvalósította. A kormányfő meggazdagodásának epizódjait vizsgálva nem meglepő, hogy az ottani építkezés fő szempontja sem a helyi és országos jogszabályoknak való megfelelés volt.
Tegnapi riportunkban beszámoltunk arról, hogy a Gyurcsány Ferenc ellenőrizte konzorcium mindössze ötmillió forintos önrésszel és a kormányfő anyósa, Apró Piroska által elnökölt Magyar Hitelbank 700 millió forintos állami kölcsönéből privatizálta 1995-ben az abban az évben 6,5 milliárd forintos árbevételt elért és kétszázmillió forintos nyereséget termelő mosonmagyaróvári timföld- és műkorundgyárat üzemeltető Motim Kft.-t. A szerény vételár mellett a privatizációs pályázatok értékelésénél nagyobb súllyal vették figyelembe, hogy Gyurcsányék hárommilliárd forintos ráfordítást vállaltak a cégnél, benne azt, hogy megközelítőleg 1,5 milliárd forintból ártalmatlanná teszik a timföldgyártás hét évtizede alatt felhalmozott három és fél millió tonnányi vörös iszapot. A timföldgyártás e mérgező, nehézfémtartalmú mellékterméke egyre inkább fenyegette az értékes szigetközi ivóvízbázist, a tározókról szélviharok idején felszálló vörös porviharok pedig megkeserítették a környékbeliek életét. Éppen ezért a Motim Kft.-nek szűk határidőn belül, 1996 szeptemberéig, illetve 1997 végéig kellett volna leszigetelnie és lefednie a nagy kiterjedésű vörösiszap-tározókat. A feladatra azonban többször is haladékot kértek és kaptak, így végül majdnem tízéves késéssel, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki kinevezése után teljesítették a vállalásokat. A privatizációs vállalás megszegését eddig nem kérték számon a vállalaton, sőt egy engedékeny hivatalnok, Gerencsér Tivadar, az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség vezetője több ízben is méltányolta a vállalat kéréseit. Az első négyéves haladékot Gerencsér azzal az indokolással hagyta jóvá, hogy a tározók rendbetétele elviselhetetlenül nagy, százmilliós nagyságrendű terhet jelentene a Motimnak. Miközben Gyurcsányék halogatták a milliárdos környezetvédelmi vállalás teljesítését, a kormányfő cégbirodalmának zászlóshajója, az Altus Rt. 2003-ban és 2004-ben 404 millió forintos osztalékot emelt ki a vállalatból.
Gerencsér Tivadarnak meghatározó szerepe volt abban is, hogy a Motim Kft. (később részvénytársaság) a jogszabályok sajátos értelmezésének köszönhetően sok milliárd forintos bevételi lehetőséghez jutott egy új veszélyeshulladék-tároló felépítésével.
Kreatív értelmezés
A Gyurcsány által kinevezett timföldgyári vezetés miközben húzta-halasztotta a négy korábban épült vörösiszap-tározó lefedését és szigetelését, 2001-ben új, a hulladéklerakás mai követelményeinek is megfelelő tározót épített, amely az V. számot kapta. Ettől az évtől a timföldgyártás során keletkező vörös iszapot már nem a korábbi lerakókra, hanem az új, korszerű medencébe ürítették, ám nem sokkal később, 2002. május 28-án leállították az alumíniumipari alapanyag gyártását. A Motim Rt. ettől kezdve a külföldi piacokon keresettebb kádkő- és műkorundgyártásra koncentrált.
Nehezen hihető, hogy másfél évvel korábban nem tudtak a gyár jövőjét meghatározó stratégiai döntésről, sőt ennek ellenkezőjét sejtetik az üzem vezetésének korábbi levelei is. A posztszocialista szótár szerint „ügyesnek” nevezhető húzással ellenben 200 ezer köbméteres(!) szabad veszélyeshulladék-tárolási kapacitáshoz jutottak, amivel nagyon kevesen büszkélkedhetnek a hulladékpiacon. Fent már utaltunk rá, hogy egyetlen kilogramm veszélyes hulladék átvételéért ma 200 forintot is megadnak az országban, a magas ár részben abból adódik, hogy a korábban épült lerakók lassan betelnek, az egyébként érthető lakossági tiltakozások miatt pedig szinte lehetetlen új hulladéktárolókat létesíteni. Mi több: Mosonmagyaróváron egy új lerakó megépítése egyenesen elképzelhetetlen, hiszen a város az ország legnagyobb egybefüggő ivóvíztartalékát rejtő szigetközi ivóvízbázis fölött fekszik. Ez a bázis ráadásul a folyami hordalékos talaj miatt igen sérülékeny. A hulladéklerakók létesítéséről szóló 123/1997-as kormányrendelet is tiltja az ilyen létesítmények építését a vízbázisok fölött, azok védőterületein. A környezetvédelmi felügyelőség is csak ésszerű megfontolásokból adott engedélyt az építkezésre a Motimnak, hiszen a keletkezésekor még folyékony és nagy mennyiségű vörös iszap távolabbra szállítása nem megoldható.
Milliárdos pályázat
A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium 2003-ban elfogadott regionális hulladékgazdálkodási terve ugyanakkor megerősíti, hogy a Motim eredetileg üzemi tárolónak épült V. számú lerakója immár más mérgek befogadására is alkalmas lehet. Gyurcsányék nem is vártak sokáig az új lehetőség kiaknázásával, mi több: úgy döntöttek, a szabad piac helyett a jól bevált állami szférában kamatoztatják új hulladékos kapacitásukat. 2004-ben, amikor a mostani kormányfő elvben félretéve üzletemberi múltját, sportminiszterként erősítette Medgyessy Péter kabinetjét, a Gyurcsány érdekeltségében álló Motim Rt. elindult az év legígéretesebb környezetvédelmi pályázatán. A környezetvédelmi minisztérium sokévi halogatás után elhatározta a budafoki barlanglakások körül felhalmozott, közel negyvenezer tonnányi gázgyári hulladék massza eltávolítását, a feladatra 1,8 milliárd forintot különítettek el. A Motim Rt. a veszélyes anyag mosonmagyaróvári elhelyezésével pályázott a tenderen. A gázgyári massza befogadását a telepre előzőleg persze engedélyezni kellett. Ezt a Gerencsér Tivadar által vezetett Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség készséggel meg is tette.
A nyertes végül nem a kormányfő érdekeltsége lett, a Motim Rt. ajánlatát nem sokkal Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki kinevezése előtt kizárták a közbeszerzési eljárásból. A pályázó ugyanis többszöri felszólítás ellenére sem pótolt egy dokumentumot.
Persze lehetséges, hogy valóban apró, de végzetes hibát vétett a Motim, de sokkal inkább feltételezhető: talán Gyurcsány is sejti, hol a határ. Miniszterelnökként mégsem oszthatja nyilvánosan az 1996-ban, a timföldgyár és a bakonyi bauxitbánya megszerzésének idején a Népszabadságban még bátran hangoztatott álláspontját. A KISZ-vezérből lett feltörekvő vállalkozó a vadkapitalizmus éveit taglaló, amúgy a Gyors hal eszi meg a lassút címet viselő interjújában arra a kérdésre, hogy „nincs-e lelkiismeret-furdalása, amiatt, hogy ön is kötött az állammal az állam számára ilyen végtelenül rossz üzletet?”, azt felelte: „Az államot senki nem kényszerítette arra, hogy velem ilyen rossz üzletet kössön. Megfizettem azt az árat, amit tőlem kértek.”
Forrás: az ÁPV Rt. és a privatizációs miniszter jelentései, környezethatósági engedélyezési dokumentumok, Gerencsér Tivadar lapunknak adott válaszai, Pap János országgyűlési képviselő kérdései és az azokra adott miniszteri válaszok, Gerezdes János, a Motim Rt. vezérigazgatójának sajtónyilatkozatai, Balogh Zoltán főorvos A Hévízi-tó kálváriája című dokumentumkötete, illetve számos informátor tájékoztatása.
origo.hu
Aljas emberek próbálták tönkre tenni az Oscar-díjas rendezőt
