Hogyan győznek a provinciák?

M I N D E N T U D Á S E G Y E T E M E Nem történész vagyok, hanem író, szakmám Kelet-Európa irodalma, amely manapság senkit sem érdekel. Ám több mint egy évtizedet töltöttem azzal, hogy regényt írjak az időszámításunk szerinti első század történéseiről a Római Birodalomban. Alapkutatást nem végeztem, mindent a történészektől és valláskutatóktól tanultam. Megpróbálok egy nagyon mai kérdésre válaszolni. Miért és hogyan szoktak győzni a szuperhatalmak által meghódított népek, és ennek mi a következménye? Szóhasználatom a mai politikai szóhasználatot követi, mert a történelem a mi mai problémáink szempontjából érdekel – kezdte előadását Spiró György.

Róma Karthágó legyőzésével és megsemmisítésével vált a Földközi-tenger egyeduralkodójává. Amikor Kr. e. 202-ben Publius Cornelius Scipio győzött Zamánál, már világosan látta, hogy az egyeduralom alapvetően megváltoztatja a köztársasági Rómát, s kifejezetten tartott attól, hogy a római erények megroppannak. Igaza lett, másfél száz év múlva Julius Caesar megteremtette a személyes egyeduralmat, amelyet a neve után császárságnak nevezünk, és amely a köztársaság és a demokrácia minden intézményét maga alá gyűrte. Róma a háborúval arra törekedett, hogy a világkereskedelemből a legnagyobb hasznot húzza. Bár a térség népeit olykor tűzzel-vassal hajtotta uralma alá, ésszerű megfontolásból többnyire beérte azzal, hogy szívélyes tárgyalások során meggyőzze őket a római uralom előnyeiről. Augustus legyőzte hajdani szövetségesét, az Egyiptom élén Róma ellen forduló Antoniust, s ettől kezdve a pax romana elveit alkalmazta.
A pax romana elsősorban nem arról szól, hogy „oszd meg és uralkodj”, hanem arról, hogy a hódító szuperhatalom nem szól bele a meghódított népek vallási életébe és törvénykezésébe. Róma, ahol csak lehetett, meghagyta a helyi uralkodó elitet, sehol sem törekedett a társadalmi struktúra megváltoztatására, és a provinciákra nem vetett ki súlyos adót, csak annyit, hogy a római közigazgatás és a térségben állomásozó légiók költségeit a meghódítottak maguk fedezzék. Róma a világkereskedelemből akart nyereségre szert tenni és nem a helyi adókból. A meghódított területeken – a Dunától egészen a Brit-szigetekig és Hispániáig, délen pedig Észak-Afrikáig – néha fellázadtak egyes törzsek vagy légiók, de leverték őket, és attól kezdve békésen lehetett kereskedni.
A hosszan tartó béke létrejöttének fontos alapelvét talán a kalózkodás megfékezése szemlélteti a legjobban. A kis-ázsiai kalózok súlyosan veszélyeztették a tengeri kereskedelmet, Róma irtó hadjáratot folytatott ellenük, sikertelenül, aztán rájöttek, hogy egyszerűbb, ha megveszik őket, és hajóikat beolvasztják a római kereskedelmi flottába. Attól kezdve a tengeri kereskedelmet évszázadokig nem veszélyeztette semmi.
Róma uralmának kiterjesztését megkönnyítette, hogy a birodalom keleti felében korábban sikeresen végbement a görögösítés. Nagy Sándor hódításait követően a hellenizmus kiterjedt Egyiptomra, Szíriára és Palesztinára, a görög technológia ráépült a helyi hagyományra, és magába olvasztotta, a görög nyelv pedig a helyi népeknek vagy második, vagy anyanyelvükké vált. A görög a birodalom közös nyelve volt, a vándorfilozófusok mindenütt görögül beszéltek és írtak, a latin történetírók jelentős része görögül írt még a második században is. Ez a korabeli lingua franca, amely a középkorban a latin, ma pedig az angol.
A rabszolgatartó társadalomban egyszerre jelent meg a feudalizmus és a kapitalizmus, s ha hozzávesszük, hogy a római proletárok ingyenes ellátásban részesültek Augustus óta egy sajátos jegyrendszer révén, a szocializmus elvi alapja is jelen volt.
Én azonban temetni jöttem a nagyhatalmat, nem dicsérni – mondta az előadó. Ha ennyire pompásan volt megszervezve ez a birodalom, mi okozhatta a kezelhetetlen konfliktusokat és azt az irtóztató vérontást, amely e világbékét annyira szörnyűvé tette, hogy valami gyökeresen mást kellett kitalálni?
Már Cicero tartott a Rómába beáramló idegenektől, Seneca pedig száz évvel később úgy fogalmazott: „akit meghódítunk ma, az fog minket leigázni holnap”. Ő elsősorban a zsidókra gondolt, de a többi meghódított néptől is tarthatott. Róma a Krisztus utáni első századra körülbelül egymilliós nagyváros lett, sok bevándorlóval. Kiutasításuk fel sem merülhetett, sőt itáliai vagy római polgárjogot kellett adni nekik. A római hatóságok nehezítették ugyan a polgárjog megszerzését, a provinciákból mégis egyre többen telepedtek le Rómában.
Paradox módon a háborúkban legyőzött ellenség még nagyobb mértékben járul hozzá Róma lakossági arányainak megváltozásához. A munkaképes férfiak rabszolgaként Rómába kerülnek, s pár nemzedék múltán római polgárjoggal rendelkező proletárok lesznek. Pompeius egy zsidó belháborút követően, Kr. e. 63-ban foglalja el Jeruzsálemet, sok ezer zsidó rabot küld Rómába, s ők alkotják a Tiberis jobb partján létesülő zsidó település alapját. Jézus születése idején a többségük már szabad római polgár, az első század első felében mintegy negyvenezren vannak.
A békét biztosítja az is, hogy Róma köztereit és templomait újabb és újabb legyőzött vagy szövetségessé vált népek istenszobrai gazdagítják a megszokott, eredeti római és görög istenek mellett. Egyre több imaház és templom épül a provinciákból betelepülők számára. Róma sokvallású birodalmi fővárossá válik, és Augustus nyomán ezt a tendenciát – kisebb, időleges és hamar visszavont tiltásoktól eltekintve – minden császár támogatja. Idegen szokások, idegen rítusok települnek a latinra.
A zsidók sok szempontból kuriózumnak számítanak, például istenüknek, Jehovának nem állítanak szobrot. Ráadásul a zsidók minden körülmények közt betartják a szombati ünnepet, s emiatt nem lehet őket katonaként alkalmazni. De Róma ezt is könnyedén elviseli, és a zsidók, ha már itáliai vagy római polgárok lettek, semmiféle hátrányos megkülönböztetésben nem részesülnek.
Róma nem előítéletes az egyénnel szemben. A népszerű gladiátorok, színészek és írók jórészt betelepülők vagy azok leszármazottai, náluk az egyéni teljesítmény számít, nem a származás vagy a vallási hovatartozás.
Mai szóhasználattal: a harmadik világ lassanként benyomul az első világ központjába, és magához hasonítja.
A Római Birodalom általunk vizsgált időszakának második világa Róma éléskamrája, Egyiptom, a világkereskedelem valódi központjával, Alexandriával az élén. A harmadik világba pedig a többi provincia, köztük Júdea tartozik, amely annyira érdektelen, hogy légió nem is állomásozik benne, baj esetén Szíriából vezényelnek oda katonaságot.
A zsidókról ismét szót kell ejteni, mégpedig azért, mert sokan vannak. Négy és fél millió zsidó él a Földközi-tenger medencéjében, és ez annyi, mint a latinok száma. A zsidók görögül vagy arámiul beszélnek, amely nyelveket a nem zsidók is használják, azonban egy sajátosságuk továbbra is megmarad: teokráciában élnek. A zsidók nem ismerik el, hogy egy embert – a római császárt – akár életében, akár a halála után istenként kell tisztelni. A római, egyiptomi, szíriai, párthus és görög zsidók a jeruzsálemi templomba küldik el az áldozatukat, s ezt Róma engedélyezi, sőt támogatja, de a császárság eszméjével a zsidó vallás szemben áll.
Ez a konfliktus a római uralom első száz évében meglepően kevés bajt okoz, ami a római toleranciát dicséri. Aztán sorra hozzák a zsidóellenes intézkedéseket: Tiberius Kr. u. 16-ban, Claudius 42-ben, aztán 49-ben, majd a római tűzvész idején, 64-ben. Néró a zsidókra és a keresztényekre fogja a tűzvész okozását, és sok zsidót felkoncol a római csőcselék. Ekkor már közel járunk a százéves békés korszak végéhez, mert két év múlva kitör a négy esztendeig tartó zsidó háború, amelyben kétmillió zsidót ölnek meg (a korabeli népességi adatokat tekintve ez csaknem a fele az éppen élő zsidók számának). Titus későbbi császár elfoglalja Jeruzsálemet, és leromboltatja a templomot.
Igaz lehet, amit Josephus Flavius, a zsidó főpap, a rómaiak szövetségese és történetírója, a háború résztvevője mond: vita folyt a fővezér Titus és a hadtáp vezetője, a zsidó Tiberius Julius Alexander között arról, hogy lerombolják-e a templomot. Titus a rombolástól a zsidó és a keresztény vallás felszámolását remélte, míg segédje szerint, ha a zsidóknak nem marad helyhez kötött vallási központjuk, a világon szétszórva szellemileg erősebbek lesznek. A templomot lerombolták.
Ennek az a jelentősége, hogy a kereszténység – amely húszfőnyi zsidó szektaként indult – a zsidó szétszóratással robbanásszerűen elterjedt, és Nagy Constantinus császár a negyedik század elején kénytelen volt államvallássá tenni. Ez elképesztő méretű és sebességű lelki forradalom. Ehhez szükség volt Pál apostol fordulatára, aki a Jézus-hitet kiragadta a zsidóságból, a zsidó vallásból.
A görög és a római hitvilág felől a keresztény hit irracionális, hívei elvakult, primitív emberek, akik a földi léttel szemben a túlvilági boldogságban és a feltámadásban hisznek, és ezért minden kínzást és nélkülözést elviselnek. Vallási fundamentalista terroristáknak látták, gyűlölték és félték őket. Ilyen típusú magatartás ekkor jelent meg először a történelemben. Senki sem gondolta, hogy a vallási különcségük miatt nevetségesnek tartott zsidók körében ilyen horderejű, a görög és római magas kultúrát, sőt őket magukat is elsodró vallási forradalom fejlődik ki, amely történelmileg rövid idő alatt magával ragadja egész Európát.
Rodney Stark, aki az 1980–90-es években vallásszociológiai fordulatot hajtott végre, a következőkben adja meg a kereszténység gyors elterjedésének okait.
1. A zsidók (és a keresztények), valamint a germánok nem tettek ki gyereket, míg a görögök és a latinok igen. A zsidók másokkal ellentétben a lányoktól sem akartak szabadulni, felnevelték őket, ezáltal egyedül náluk nem lépett fel nőhiány.
2. Járványok idején a görögök és a latinok orvosságot adtak a betegeknek, majd elmenekültek; a gyógyszerek nem hatottak, s ápolás nélkül a betegek meghaltak. A zsidók – és a keresztények – gyógyszer helyett ápolták a betegeket, így aki meg tudott gyógyulni, fel is épült. Járványok után ugrásszerűen megnőtt a zsidók – és a keresztények – aránya.
3. A bonyolult görög, valamint a bonyolult, előírásoktól terhelt zsidó vallással szemben a kereszténység csak azt követeli, hogy az egyén Jézus isteni voltában, megölésében és feltámadásában higgyen. A keresztény közösségbe bárki betérhet származására és társadalmi státusára való tekintet nélkül, még a nők is. A nők egyenjogúsítása hallatlan forradalom.
Kevésbé ismeretes, hogy a római zsidók döntő szerephez jutottak a kereszténység elterjesztésében; a téma eddig elkerülte a kutatók többségének figyelmét is. Mind zsidó, mind keresztény szempontból tabu, hogy az őskeresztények döntő többsége nemzedékeken át zsidó volt.
Óriási változást okozott az ókori globalizáció, amely tipikus harmadik világbeli megosztottságot eredményezett. A zsidó vallás rég nem volt egységes, a zsidók tömegei által idegennek tartott főpapok racionalisztikus, túlvilágot, feltámadást, szellemeket tagadó elképzelése és a farizeusok ezzel ellentétes álláspontja akár két különböző vallásként is értelmezhető. Nem beszélve a görög pitagoreusokat követő esszénusokról meg a szamáriai zsidókról, akik nem voltak hajlandók a jeruzsálemi templomnak adózni. Az egymást gyűlölő frakciók között könnyű volt további viszályt szítani, ha úgy kívánta a római belpolitikai érdek. A templom lerombolása után különös helyzet alakult ki: a zsidó vallásnak nem maradt központja és papsága. A rabbik nem papok, hanem tudós emberek.
Egy történész nem mondhatná, amit egy író talán megengedhet magának. Az a véleményem, hogy a Római Birodalom története paradigmatikus, alakulása későbbi birodalmak alakulására is jellemző. A Szovjetunió széthullását sem csak a fegyverkezési verseny okozta, hanem az is, hogy a perifériáról a centrumba kerültek a teljesen sohasem pacifikált kaukázusi népek jól működő érdek-képviseleti szervei, a maffiák. Hasonló módon meg lehet közelíteni Európa mai problémáit is: a perifériáról a centrumba áramlottak más vallású, eltérő mentalitású tömegek, Európában nem sikerült integrálni őket, a létszámuk nő, és Európa nem tudja, mihez kezdjen velük, immár saját állampolgáraival.
Talán világos, hogy ma zsidónak harmadik világi értelemben nem a megmaradt zsidókat, hanem a muzulmánokat tekintem. Hasonló a helyzetük az ókori zsidókéhoz: vallásilag töredezettek a kezdet óta (síiták és szunniták), egymással vetélkedő, a világpolitikában ellentétes álláspontot elfoglaló országokra és rétegekre oszlanak, az európai centrumokba már benyomultak. Megvan náluk mind az elvakult fundamentalizmus, mind a felvilágosult, technokrata, szekuláris állam. A muzulmánoknak sincs egyházuk, a rabbinikus diaszpórazsidóság előnyökkel is rendelkező kényszermegoldását örökölték.
Az Egyesült Államok, az átmenetileg egyetlen szuperhatalom a muzulmán demográfiai problémát egyelőre 2001. szeptember 11. ellenére megúszta, a centrumba Dél-Amerika árad be feltartóztathatatlanul, és valamennyire Kína, amely a második világ pozíciójára esélyes.
Minden hasonlat sántít, azt azonban lehet látni, hogy Senecának igaza van: akit meghódítasz ma, az fog leigázni holnap. E leigázás mikéntje és mentális jellege megjósolhatatlan. Ha kétezer éve a vérengzések nyomán, de még inkább a békés rettegés, a tanácstalanság, a közösség elviselhetetlen hiánya miatt egy senki által sem várt, gyökeresen új, az egyik legérdektelenebb provinciában megszületett vallás hajtotta uralma alá a történelem addigi legfelvilágosultabb, legésszerűbben igazgatott szuperhatalmát, feltehetőleg nekünk és utódainknak is lesz még min álmélkodnunk.