Hogyan legyél humoralista (122.)

(?)
Múlt héten olvastam valahol… – persze pontosan tudom, hol…, de állítólag nem etikus ugyanabban a lapban íróról ugyanabban a lapban írni. Megnyugtathatom hát – elsősorban magamat – boldogan teljesítem ezt a másról-nem-írást ezúttal is, már csak azért is, mivel meg-nem-nevezhető író általam igazán eddig még haloványan sem utalt cikkében – nyilván hasonló meggondolásból – úgyszintén nem nevezett meg (haloványan sem érintette személyemet).
Pedig a véletlen úgy hozta, hogy a változatlanul elhallgatott írásban, de személyesen is künn az életben ott voltam közvetlenül mellette… (annak, aki ezt a múlt heti írását nélkülem elkövette).
Ha lehetne újabb, pontosabb információt még ez előbbinél is „kiszivárogtatni”, meg-nem-nevezhető írót én vittem oda, a tett helyszínére ki. Sőt, szerény személyem javasolta neki, azért menjünk oda – a Ferenciek terére – (remélem ezzel még nem hágtam át az újságíró-etikettet), azért hívtam oda, mert mostanában hiányolom lapunkból azt a fajta írásművészetet, amit ez az ember „prezentál” olvasóinak riportjaival már több évtizede, és nem vagyunk-lehetünk olyan gazdagok, hogy nélkülözzük hosszabb távon ezeket az óriási szakmai tudással-rutinnal és azonos hőfokú érzékenységgel megírt riport-remekeket.
Mert mi is történt ott a Ferenciek terén? Egy fiú rikoltozott furcsa hangon az aluljáró lépcsőjének tetején. A kő mellvédén énekeskönyv volt, Biblia, kis feszület és a csengő, amelyet az előbb hallottunk – mind misekellék.
– Hát én nem hallottam, nem is láttam azt a csengőt (amit a kolléga). De azért nem fogok beírni az újságba felháborodott olvasói levelet (inkább folytatom e megkezdettet). Mert elhiszem, hogy ott volt az a csengő (csengő). Persze még jobban hiszem, ha látom-hallom (nemcsak hallomásból). Hát ez az. Erről próbálok írni… Hogy próbáltam volna én is ezt az élményemet a Ferenciek terén, csúcsforgalomban, ezzel a miséző fiúval, csak éppen… nem ugyanazokat láttam meg, amiket (már többször fent-meg-nem-nevezett). Illetve, amiket ő látott – és megírt – azok és annyi és úgy történt ott „valójában”. Még pontosabban: még annyi sem. Persze jóval több az én semmimhez vagy aligomhoz képest, amennyit én fölfogtam (megláttam), megírtam volna kábé négy szűk mondatban abból az egészből… (Viszont színpadon meg én vagyok a jobb.)
Hogy még ennél is jobban ostorozzam magam: az írónál még közelebb is álltam a miséző fiúhoz – nemcsak „vallásilag”, egy jó lépéssel is… és már korábban vagy fél órát hallgattam, szemlélgettem… (azért éreztem, hogy ezt újságba író barátomnak is látnia kell). Mégis én – úgy látszik – csak néztem, látni ő látott meg (a mindennél is többet).
Olyan apró részletekben most nem merülnék el, hogy kolléga azonnal „kiszúrta” (és érzékletesen le is írta) a miséző fiú keskeny vállát, vastag szemüvegét, rossz sapkáját a fülére húzva… – Hogy fázik, észre sem vettem, nemhogy bele, együttérző se lehettem a jó meleg bőrdzsekimben. Azt a „nüanszot” meg végképp nem érzékeltem (érzéketlenségem jelenlegi szintjén sem), hogy bár lila a hidegtől a fiú keze, mégsem teszi a Bibliát le.
Igen, teszi, s nem múlt időben. Mert bár akkor sem tette le… de most se… Ott van minden délután a csúcsidőben. Miközben a tömeg láthatóan – az író által – jön valahonnan és tart valamerre. De ez illúzió. (Persze ezt sem én állapítom meg.) A többség helyben jár, egyik napja, mint a másik; és nem ébred rá, hogy csak akkor fog változni, ha megáll és körbetekint: hol jár, ki ő, mit akar, és jól bánik-e az életével? Erre bárhol mód van, de itt (a Ferenciek terén), a város túlterhelt szívében (írói remek!) nagyobb az esély, itt csengőszót is hallhat, hozzá éneket…
Százával-ezrével jönnek fel a lépcsőn – az aluljáróból – az emberek. Mind leszegi a fejét, s akkor sem néz a magasba, mikor már felért. Nem látják az eget, sem a templom keresztjét – de hát minek kéne nekik külön kereszt? A magukét cipelik, és senki, aki levegye róluk. Pedig itt érdemes volna megállniuk… Aki lassítás nélkül elmegy… az élet egy gazdag pillanata mellett megy el.
Ilyen szépen fejeződött be meg-nem-nevezett cikk a múlt héten. De a sarkon, mintha mesekönyvből vágták volna ki: gesztenyesütő, kerek tűzhelyének rostélyán pattogva továbbra is pirul a maróni… Gesztenyeillatban hallgatni Isten igéjét – ez a csoda, barátaim!
(Nem tudom, cikkíró honoráriuma mennyi, mire telik, csöndben megjegyzem hát, az illathoz, hogy ne csak az íróhoz, az olvasóhoz is közelebb juthasson, azért az én száz forintért vett és testvériesen elosztott négy gesztenyém is tett valamennyit.)