Hogyan legyél moralista (IV.)

(SZERETETLÁNC II.)
Mindig belemozgok a csendbe. Pedig ez a csend összegyűjtené a szétzilált szellemi erőimet, gyógyítaná a szüntelen lárma fáradtságát, elcsendesítené a belső nyugtalanságot, fölemelne a belső összeszedettségre.
A csend finomítja a belső hallást és figyelmet, kimeríthetetlen TITOK van benne elrejtve. – Így, csupa nagybetűvel jegyezte ezt le 1994. augusztus 24-én, Szécsényben, a ferences kolostorban, Barsi Balázs. (Ma ő a szeretetlánc első szeme, de aztán majd nemcsak belőle szemezgetek.)
Newmanből is… akit viszont megint csak ő elemez, Magyarországon talán a legtüzetesebben, négy füzete is tanúskodna erről… – de Eperjes Karcsi szerint már jó ideje kaphatatlan. Így hát magára Newmanre hagyatkozhattam „csak”, a Mária-rádióban, Szederkényi Károly atya újbóli felszólítására, az általam vezetett – de finoman azért általa irányított – betelefonálós élő adásban (hogy ha többször megemlítettem ebben a műsorban, ugyan olvassak is már föl végre – puskázzak – abból a szellemi pogygyászból, Newmanből, amit magammal „cipeltem” ide a stúdióba).
Most felidézve ezt – egy dedikálást látok a metálezüst Newman Breviáriumomban: Az 1978. és egyben első karácsony emlékére. Nobilis Gábor, Zsuzsi. – Igen, ők a bérmakeresztszüleim… Már 1978-ban, születésnapom előtt (bábáskodtak), mert utána tudtam csak megszületni… (miután Jelenits István megkeresztelt). Tehát tulajdonképpen attól „datálódik” – számszerűen csak onnan – (újjá) születésem, mert a mai-holnapi napig… egyre csak várom… hogy végre megtörténjen velem, fölszakadjon bennem s behatoljon valami… VALAKI, amit-AKIT pedig kora gyerekkoromban – mintha – már éreztem volna egyszer-kétszer (pár pillanatra) magamban.
Egy Isten-arc van eltemetve bennem – idéztem a Reményik verset a 20. századról írt könyvemben. Egy Isten-arc van eltemetve bennem (is… nemcsak Reményikben, s benned). Tán lételőtti létem emlékképe / Fölibe ezer réteg tornyosul, / De érzem ezer rétegen alul, / Csak nem tudom mikép került a mélybe.
Itthon vagyok, itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben – mondom Kosztolányit, a Több őrült naplója estemben… (újabb és újabb szeretetlánc-szemelvények). De ez a böjti csend valahogy mégsem születik meg bennem. Milyen jó lenne a gellérthegyi sziklakápolna délután ötórás miséjére – vagy már a félötös rózsafüzérre – lecsöndesülve, befogadásra készen mennem. Itt, a Gellért-sörözőben, ahol most írom ezeket, milyen megnyugtató lenne, ha legalább egy kicsit halkabban szólna a zene. De ez csak külsődleges csend lenne… Sosem tudom meg, milyen lehet Krisztus békéje? Nem vagyok – leszek – méltó arra, hogy hajlékomba jöjjön? Pedig csak azt az egy szót (s a mögöttest!) kellene lassan már… életem negyedik negyede fele felfognom-megtapasztalnom (s meggyógyulna a lelkem).
Van egyáltalán? Nincs annyi türelmem sem, hogy végre csöndben maradjak… (és hallgassam Newmant?) Akkor is – mindezek ellenére is, egyfolytában… a kezdetektől… és most is (mindig): Isten néz téged, bárki vagy, úgy, ahogy (vagyok) vagy, személyesen. Neveden szólít, lát és megért, olyannak, amilyennek teremtett. Tudja, mi él benned, ismeri minden legsajátosabb személyes érzésedet és gondolatodat, adottságaidat és vágyaidat, erődet és gyöngeségedet; lát örömöd és szomorúságod napján, együttérez minden reményeddel és viszontagságoddal, osztozik aggodalmaidban és emlékeidben, bontakozó és hanyatló napjaidban; átölel és karjában hord, fölvesz és leültet, olvas vonásaidból, akár nevetésbe, akár sírásba hajlanak, akár egészségtől duzzadnak, akár betegségben hervadoznak; gyöngéden tekint kezedre és lábadra, figyel hangodra, szíved dobogására, leheletedre is. Nem szereted magad jobban, mint ő szeret téged, nem riadhatsz vissza jobban a szenvedéstől, mint amennyire ő szenved, hogy viselned kell; és ha mégis rád szakadt, akkor mintha magad mérted volna magadra, ha van benned üdvösségre vivő bölcsesség.