Humor

K U L T Ú R S O K K

Most, hogy a Mohamed-rajzok ügye, majd a két legnagyobb magyarországi párt ideológiai pengeváltása apropóján hazánkban politikusok, politológusok és újságírók egész hada képezte tovább magát gyűlöletbeszéd-szakértővé, épp itt az ideje, hogy rovatunk is kirándulást tegyen az áthallásos politikai jelképek, szimbólumok, kódolt és kevésbé kódolt üzenetek ingoványos világába.
Cikkünk apropóját mégsem Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vitatott választási jelszava szolgáltatja, hanem egy meglepő hír a Közel-Keletről, amely sajátos színfolttal gazdagította a dán Mohamed-karikatúrák által kirobbantott világméretű tiltakozáshullámot.
Arról van szó, hogy miután Irán – válaszul a dán rajzok európai közlésére – holokausztkarikatúra-versenyt rendezett, egy izraeli karikaturista, Amitai Sandy meghirdette az izraeli antiszemita karikaturistaversenyt, amelyen izraeli karikaturisták indulhatnak szigorúan atiszemita rajzokkal. „Egy iráni sem fog megverni bennünket a hazai pályán” – szólt a hírt feldolgozó baloldali izraeli lap, a Háárec címe, és valóban, mindeddig ez a reakció tűnik a legszellemesebbnek ebben a szerencsétlen adok-kapokban.
Szerencsétlen abból a szempontból, hogy az eredeti Mohamed-rajzok közlésének kiagyalói és sajnos az ezt válaszra méltatók is így vagy úgy, de propagálják a civilizációk összecsapását – amelynek fejezeteit viszont nem tintával, hanem vérrel fogják írni. A rajzolók és szerkesztők azzal is tisztában vannak: nem az övékkel.
Az Amitai Sandy versenyére beérkező pályamunkák az izraeli karikaturista internetes blogján is megcsodálhatók. Ezek – kevés kivétellel – a harmincas évek náci gúnyrajzait idézik, így próbálnak meg humort fakasztani a zsidókat világuralmi törekvésekkel vádoló összeesküvés-elméletekből. És bár szép, ha egy nemzetben van annyi erő, hogy az efféle vádakra a humor eszközeivel válaszoljon, gyanítható, hogy a nagy orrú, gonosz, kaftános figurák még egy zsidó blogban sem fognak mindenkit nevetésre ingerelni…
Úgy tűnik tehát, a dániai, a teheráni és a tel-avivi rajzok közlői is tisztában vannak azzal, hogy nem mindegy, ki fogalmazza meg ugyanazt az üzenetet. Egyes európai szerkesztők például úgy érezték, ami a dán lapban megjelent, az a vicc és a dac sajátos elegye.
Humor.
Mindez viszont a muzulmán világban blaszfémia. Van persze olyan téma, amellyel meg nálunk nem érdemes viccelődni: még a szocialista Zuschlagnak sem termett babér azért, hogy embertársaink millióinak üzemszerű elpusztításán élcelődött. A sértett Teheránban viszont gúny tárgya lehetett, olyan humor forrása, amelylyel az iráni verseny kiírói a nyugati szólásszabadság határaira kívántak rámutatni, vitatható eszközökkel. Amitai Sandy karikatúraversenyének megítélése talán ennél is nehezebb feladvány: ezek a rajzok megjelenhetnek éppenséggel egy underground magazinban, ahol bizonyára betöltik rendeltetésüket. De mit szólnának a rajzolók, ha a karikatúrák közlésének jogát egy amerikai „árja” fajvédő lap szeretné megvásárolni, amelynek szerkesztői olvasótáboruk legnagyobb megelégedésére közölnék a karikatúrákat egy egészen más kontextusban? Avagy – egy magyarországi eset szakszavát használva – Izraelben a viccnek szánt díszzsidózás még valóban könnyed tudósítások témája lehet, de gyanítom, ezeket a rajzokat mégsem fogják a világ más lapjai olyan vehemenciával közölni, mint a dán rajzokat.
Emezek újraközlésének hibás indoklása itt is tetten érhető: ahogy Amitai Sandy rajzai elvesztik értelmüket izraeli kontextusukból kiragadva, akképp hat furcsának a mozlim bevándorlók problémájával nem küzdő államokban a Mohamed-karikatúrák megjelentetése.
A karikatúraügy egyre bizarrabb fejleményei arról is meggyőznek: a Magyar Nemzet – a mérvadó brit és amerikai sajtóval egyetemben – helyesen tette, hogy nem vett részt ebben a hecckampányban, és úgy döntött: nem közli a rajzokat. Úgy tűnik ugyanis, hogy a szólás szabadságára ma már nemcsak az elnyomó rezsimek jelentenek veszélyt, hanem az az aktivista mentalitás is, amely a bulvársajtó után a fajsúlyosabb lapokat is kezdi eluralni. Az efféle sajtóhírek helyett ügyeket lát, és a megoldásukat tartja feladatának a róluk szóló vélemények közlése helyett.
Paradox módon ez az aktivista szemlélet épp tabukat döntögető korunkban kíván a tilalomfa állításának jogával élni: meghatározni, mi az, ami már nem és ami még kimondható.