Jelentés Drangalagból

L U G A S

Vadul tombol a március közepi szél, nemrég friss hó takarta be a hetyei udvart, fagypont körül járunk, csak a kibújt hóvirágok mutatják, hogy az élet (még és már) élni akar – a cserépkályhában durrog a keményfa, lassan ontani kezdi a meleget, s ha kinyitom az ajtaját, pajkos tűzördögök ugrálnak ki, és nekikezdenek táncolni a régi bútorokon. Ilyenkor, mondják a régiek, csak a legnemesebb dolgokkal érdemes foglalkozni – forralt bort inni és öreg kalendáriumokat vagy Horatiust, netán Babitsot olvasni. Esetleg Kosztolányit vagy mély emlékírókat, Kemény János naplóját. Vagy Krúdyt, a lélek gyógyítóját. Vagy épp egy nagyszerű öreg költőt, akiről keveset beszélünk, pedig itt él közöttünk, és aki oly sok mindent tud életről és halálról, poézisről és férfiasságról, barátságról és a szerelemről. S aki most februárban töltötte be 95. életévét. Takáts Gyulára gondolok, a kortárs magyar líra doyenjére, Berzsenyi méltó kaposi utódjára, akinek új könyvét Öt év Drangalagban címmel a születésnapjára jelentette meg a pécsi Pannónia könyvek, s az 1981–84 közt írt naplójegyzeteit tartalmazza.
Takáts Gyula (Csu Fu mester Drangalagban) életművéről a legnagyobb méltánytalanság volna itt holmi rövid jegyzet formájában írni. Hatalmas életmű az övé vagy hatvan kötettel; verseskönyvekkel, regényekkel, tanulmány- és esszékötetekkel. Azt mondja róla hű barátja és pályatársa, Weöres Sándor a Nyugat harmadik nemzedékéből, hogy Takáts sokoldalú, egyenesen leonardói alkat, s egy alkalommal nemcsak mint költőt, festőt, írót konferálta fel a közönségnek, hanem mint egyenrangú horgászt, szőlőművest, borászt és múzeumigazgatót. S ezek a szerteágazó, szétfutó foglalkozások úgy rendeződnek a maguk természetességével egymás mellé Weöres felsorolásában is, mint magában az életműben.
Nos, hát a polihisztor szerző naplót adott ki – a véletlen hozta úgy, hogy hetvenéves korában (1981-ben) pár darab igen szép, könyvkötőtől származó füzetet kapott, s legendás, pályatársai és barátai, Jékely, Vas István és mások által is megénekelt munkabírásával, szívósságával és szorgalmával nekifogott a szép könyvek teleírásához. Naplót, jegyzetet, írói forgácsot, álomrészletet. Leírást a kedves és sokszor megírt pannon tájakról – elsősorban a Bece-hegyről. Aztán régi, ködbe veszett alakokról, templomokról, vitorlásokról, fákról, madarakról és szőlőkről. A pusztuló környezetről. A csodás Balatonról. Szüretet, pincenaplót, olvasásélményeket írt, visszaemlékezést, kínai mesterek rajzait, kortársak és régi költők és festők portréit és napi ügyes-bajos dolgokat. De sosem feledkezett meg Csu Fu nevű alteregójának látogatásairól Drangalagban. (Persze mindkettő ragyogó és időtlen költői fikció, szerepelnek is a sztoikus világértelmezésekkel teli legutóbbi Takáts Gyula-verseskötetekben.)
Ez a Drangalag-kötet hát afféle ráadás vagy írói forgács, mégis derűs és tiszta, bizalommal teli olvasmány. Még akkor is, ha nincsenek benne kikacsingatások, egyenes politikai allúziók. (Én ugyan néhol hiányolom is, merthogy a nyolcvanas évek első fele a hazai irodalmi életben izgalmas és érdekes volt, még létezett, persze egészen szabályozottan, irodalmi élet is, sőt személyes tétek és nagy csatározások is akadtak. Elég, ha a JAK-ügyekre, a régi Mozgó Világ dolgaira gondolok, amely persze inkább az én nemzedékemnek volt fontos, nem az övének. Aztán az írószövetségi közgyűlések és a Szolidaritás, majd a lengyel szükségállapot, szóval az egész döglött kádárizmus napi ügyei.) De Takáts Gyula a becei–kaposvári obszervatóriumából a napi hírek elemzése nélkül is mindent nagyszerűen, sőt egészen üdítően tisztán látott. Olyan ez a textus, mint valami időtlen, finom utazás a régi, elfelejtett köldökünkbe, a nyolcvanas évekbe (ő ekkor mondjuk hetvenegy éves, én meg harmincegy) a szokásos szereplőkkel, megalkuvásokkal teli reformábrándokkal. Az akkori fiatalossága most is megdöbbentő: a teremtett Drangalagból nem születhettek téves szerepek és téves morális ítéletek. Pedig a napló nem a nyilvánosság számára készült. És bármennyire műhelydarab vagy emlékezőfüzet, netán motívumok gyűjteménye, egyben igen törékeny műfaj – szerzője ezt is pontosan tudja. (Nyíltan és kissé szkeptikusan ki is mondja: „A naplószerű jegyzetelés is csak lopja az időmet. – Hogy érdemes-e egyáltalán? – Inkább már csak megszokásból firkálom.”) S ez a józan kétely az, ami az ökonomikus szerzőt és a jó gazda hangját idézi.
A legszívesebben talán erről beszélnék: Takáts Gyuláról, a csodálatos gazdáról. Klasszikus és időtlen pannon terminológia és szerep ez. Nemcsak szó szerinti birtokot, földet, szőlőhegyet, borospincét, vagyis jószágot jelent – a Bece-hegyet az ő esetében, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, ahol a panoráma szinte lépcsőnként más és más tájat mutat, amely, ahogy mondja, élete egész értelmét adta és adja –, hanem valamiféle metafizikai többletet, költői erényt, szellemet is. Délnyugat géniuszát és annak teljes és biztos birtoklását; azt, amiről durva és leegyszerűsítő túlzásokkal a teljes Takáts-életmű szól. Én alig találkoztam olyan szellemi emberrel, akinél ez fontosabb volna – Platónként nem venni részt a napi harcokban, az irodalom zajos ügyeiben, az irodalmi életben, de rálátva és értelmezve mégis jelen lenni. Arról nem is beszélve, hogy szinte ő az utolsó szó szerinti balatoni-pannóniai művész szőlősgazda és vincellér: Berzsenyi és Kisfaludy vagy éppen Tatay Sándor után, aki mindent tud a dunántúli tájról, s nemcsak a Balatonról, hanem a dunántúli szellemről, az idő értelméről is.
Fú-visít a szél – rettenetes, világvégi hangulatokat idéző téli március –, a hetyei ház cserepei nem mozdulnak Berzsenyi szülőháza mellett, olvasom ennek a nagyszerű öreg költőnek a jegyzeteit, aki persze folyamatos párbeszédet folytat a legnagyobb magyar antik költővel, „Dani urasággal”. Ha másból nem, hát ebből a Drangalag-kötetből is tudható, hogy Takáts Gyula évtizedek óta kijár a kaposi Berzsenyi-szoborhoz, és dialogizál vele életről, halálról, művészetről. (Már hallottam annak is a hírét, hogy egy szombathelyi költőnek, bizonyos Bárdosi Németh Jánosnak, megyei hivatalnok lévén, mindennap a szombathelyi szobor előtt vitt el az útja, és egyszer sem felejtett el kalapot emelni Berzsenyinek.) Drangalagban a monológ erős és szenvedélyes, és vagy hetven éve szakadatlanul folyik – arról beszél, amiről Takáts Gyula bátyánk egész irálya, léttapasztalata, filozofikus modora és sztoikus bölcsessége. Arról, hogy minden betegségünk, öregségünk, szellemi nyavalyánk ellenére is érdemes élni. És ezt akár meg is kérdezhetnénk Csu Futól, a Drangalag tartományában élő költőtől és mestertől: van-e, lehetséges-e ennél több?