Központi jelszavak

Május elsején nem egyszerűen felvonulni, hanem tüntetni akarnak a tűzoltók. Elégedetlenek a lánglovagok a kormányzat rájuk vonatkozó intézkedéseivel, fájlalják a beváltatlan ígéreteket, s még a tüzes belügyminiszter asszony nyugalomra intő szava sem tudja lehűteni őket. A munka ünnepén tehát idén olyasvalami történik, ami régóta nem: a munkások ártalmatlan piknikelés, sörözgetés, virslifogyasztás és májusfaállítás helyett a semmibe vett munkavállalói jogaikért demonstrálnak. Ki tudja: talán még a vészszirénákat is megszólaltatják.
Ilyenkor az embernek óhatatlanul beugrik a cseh filmklasszikus, a Tűz van, babám. Merthogy tűz van; ha a tűzoltóbál közönségének nem is akaródzik ezt észrevenni. A sors iróniája, hogy a tüzet már az újonnan felálló kormánynak kell eloltania, ha nem szeretné, hogy por és üszök maradjon az országból. Mindehhez a mostani felelőtlen tűzzel játszók nyilván fejlett kritikai érzékkel kibicelnek majd.
Ezért aztán a május elsejére kiadandó központi jelszavakról minden bizonnyal fölösleges is előre gondolkodni: más kormány, más éra, más szlogenkultúra. Révedjünk inkább vissza a múltba – egészen március tizenötödikéig. Addig a nemzetiszín napig, amikor hiteles korfestő motívumként koromfekete ruhás kommandósok jelentek meg a Nemzeti Múzeum timpanonján. Akkor még nem tudhattuk, hogy a dunaszerdahelyi robbantós maffia ellen védelmezik a vitézlő miniszterelnök úr drága életét. Így, utólag, persze teljességgel érthetetlen, hogy a szónoki képességeit ünneplő népe előtt megcsillantó kormányfő miért budapesti gyermektestőrökkel védte testi épségét, holott a szlovák nemzetbiztonsági szervekkel baráti együttműködésben dunaszerdahelyi kiskamaszokat és szüzeket kellett volna alkalmazni az internacionális terrorfenyegetés hatékonyabb elhárítására. Mindenesetre a módszeres félelemkeltéssel azt mindenképp sikerült elérni, hogy aki élni kíván az alkotmányban rögzített gyülekezési jogával, annak Lamperth Mónika beléptető kapuját kell útba ejtenie – pedig nem is a Parlamentbe akar bejutni, csak a Parlament elé. Még jó, ha a személyi számát el nem kérik mindazon felelőtleneknek, akik utcára – pontosabban a Kossuth térre – akarják vinni a politikát.
Ha már május elsejei központi jelszavakat a kormányváltás miatt nem is adnak ki, tűnődjünk el azon, milyen központi jelszavak jöhettek volna szóba március idusán. Például ez a Szanyi Tibor-idézet: „Az állam én vagyok – én osztom a kitüntetést.” A tudományos szanyizmusból pedig egyenesen következik a többi jelmondat. „Aki kapja, Marjai.” „Éljen a Fekete-munka!” „Legyünk vízlépcsőzéstelenek!” „Jézus? Ugyan! Barabás!”
Ez utóbbi poénbomba persze némiképp megriaszt, mert Barabásból nem csupán a János van, de az a másik közszereplő is a Bibliából. Így aztán márciusból már vissza is érkeztünk – ha nem is májusba, de – áprilisba. A költőtől tudjuk: április, április, minden csínyre friss: de arra talán mégsem, hogy végképp a bolondját járassa velünk. Igaz ugyan, hogy bolond lyukból bolond szél fúj, sőt Rejtő Jenő óta egy bolond nemcsak százat, de akár százezret is csinál – mégsem kéne talán megvárni, hogy erre a mi őrült jó fejünkre egyszer tényleg rájöjjön a bolondóra. Ezen ugyanis még az sem segít, ha a tapintatos köztévé az MSZP-nagygyűlés napján az apolitikus műsorainak is megtiltja, hogy a bolondok napját bolondnapnak nevezze. Már tényleg csak az hiányozna, hogy a Kodály köröndi happening időpontját fél tizenkettőre helyezzék át. Viszont szerencsére nincsen a környéken mászható torony – és talán Bőrönd Ödön sem akad fenn a lamperthi beléptető kapun…