MI A MAGYAR?

Október elején még nem látszott meg Zoltánon, hogy élete végéhez oly közel áll. Aggasztóan köhögött ugyan, az arca sápadt volt, a szeme beesett, de életkedve magasabban lobogott, mint bármikor, s ez mindnyájunkat megtévesztett.
A Sándor utca 12. számú földszintes sarokházban szállott meg Dolinay Gyulánál, ki abban az időben a Tanuló Ifjúság Lapja című újságot szerkesztette. A lakás két szobából állott, s az egyikben volt a szerkesztőség. Ezt foglalta el Zoltán. […]
Dolinayt pedig a szerkesztőségi szoba megosztásáért azzal kárpótolta, hogy apró szívességeket tett neki a lapja körül. Erre vonatkozólag a Tanuló Ifjúság Lapja november 15-i számában a szerkesztő tollából a következők olvashatók:
„Mikor októberben az előfizetési íveket szétküldöttük, őt kértem föl, hogy írná meg a címszalagokat, mert igen szép írása volt.
– A legtisztább szívvel, barátom – mondta –, hanem az én kezem rettenetesen szerencsétlen. Gondold meg, hogy bármihez fogtam, áldás ritkán volt azon! […]”
Október 20-án nagyon rosszul lett. Görcsös köhögési roham fogta el, mely nem akart véget érni. Egyszerre fuldokolni kezdett, ekkor bérkocsin hoztak neki orvost, aki cseppeket rendelt, s ezek lecsillapították.
Harmadnap jobban érezte magát, az időjárás is kedvező volt, déltájban kisütött a nap. Délután így szólt Dolinayhoz:
– A Komlóban a kapu alatt van egy szoba. Abban lakott valamikor az apám. Abba a szobába szeretnék még egyszer bemenni.
Kocsiba ültek, és a vármegyeházzal szemben állott régi vendéglőbe hajtattak. Zoltán már ekkor alig bírt a lábán járni, csak vánszorgott a barátja karjára támaszkodva.
Október 23. után nem kelt fel többet, ez volt a vég kezdete. Azon túl mindennap úgy búcsúztunk el tőle, hogy nem tudtuk, viszontlátjuk-e még.
Toldy József, a gyámja is mindennap fölkereste a nagybeteget. November 3-án éppen akkor lépett a szobába, amikor ismét görcsös köhögés gyötörte. Orvosi tanácskozást hívott össze, melyben a kezelőorvoson, dr. Polyák Móron kívül részt vettek dr. Korányi és dr. Wagner egyetemi tanárok is. Megvizsgálták a beteget, és megállapították, hogy a vég minden órában bekövetkezhet.
November 5-én reggel 6 óra tájban költötte fel a köhögés. Felébredt Dolinay is, és a köhögés csillapultával beszélgetni kezdtek.
– A tavasszal együtt fogunk utazni – szólt Zoltán –, de én nem megyek megint Meránba. Most már tudom, hogy hova menjek.
Dolinay megkérdezte, hogy hova. De Zoltán nem tudott felelni. A szava elakadt. Dolinay sietve áthívta a nagyatyját. Szendrey Ignác még életben találta az unokáját, de többé nem beszélhetett vele. […] S az öregúr, aki egymás után temette el feleségét, két leányát, most sírva borult Zoltánra, aki karjai közt lehelte ki lelkét 1870. november 5-én reggeli hét órakor. Többi rokonai már csak kihűlő holttestéhez érkeztek meg. Legutoljára jöhetett Petőfi István. „A látvány – írja egy szemtanú –, amikor a szerető rokon a halottra borulva a kín és a fájdalom érzései közt vergődött, oly megrendítő volt, hogy híven elmondani lehetetlen.”
(Déri Gyula: Petőfi Zoltán [1909])