Mindörökké „bátyka”

A tüntető fehérorosz fiatalok képe a napokban bejárta a világsajtót, a Nyugat nem ismeri el demokratikusnak a választásokat, az Európai Unió szankciókkal fenyeget, miközben Minszk központjában, az Oktyjabrszkaja téren egyre kevesebb a sátor. A tüntetések bizonyára folytatódnak, Alekszandar Lukasenko rendszere azonban nem rendült meg. Az újabb „színes” forradalom elmaradt.

Iván, a sokat próbált gomeli geológus és Ánya, a minszki egyetemista a mai fehérorosz társadalom két arca. Az első a tipikus, az elégedett, a „bátyka” őszinte rajongója. Amikor beszédbe elegyedtünk először egy sör mellett, és megtudta, hogy újságíró vagyok, bizalmatlanul méregetett. Dühösen kifakadt, mondván, hogy a világ csak támadja Alekszandar Lukasenkót, és lenézi Fehéroroszországot. Néhány pohárral le kellett csúsztatnia ahhoz, hogy megnyíljon. S be kell vallanom, meggyőzött arról, hogy amit mi diktatúrának látunk, az az ő számára komfortos, élhető és szerethető rendszer. Hazája olyan ország, ahol a Szovjetunió felbomlása után nem ugrottak fejest az ismeretlenbe, ezért az óvatos duhaj beloruszok nem is élnek olyan rosszul, mint a nagy többség a posztszovjet térségben.
Igaz, lehetne a helyzet jobb is, ám nem irritálják a dúsgazdag oligarchák, nincs akkora szakadék a gazdagok és a szegények között, s ami fontos, kiszámítható az élet. Őt nem csábítja a dölyfös Amerika, számára az nem példa. Mint ahogy azt sem szereti, ha a nagy szláv testvér, Oroszország annyira fenn hordja az orrát, mint azt Jelcin alatt tette. Iván e „rend” egyedüli letéteményesére, Lukasenkóra szavazott, s biztos vagyok benne, hogy a hozzá hasonlóan gondolkodók voltak többen. Ha nem is tették ki a társadalom 82,6 százalékát, felénél biztosan többen voltak.
Ánya minszki bölcsész, s érthető, hogy fiatalon többre vágyik. Szebb, jobb mobilra, csinosabb ruhákra, külföldi utakra és karrierre. Őt és társait a fehérorosz főváros egyik egyetemi klubjának hangzavarában inkább a kommunikációs pálya lehetőségei érdekelték. Mérgelődött, hogy nehéz hozzájutni angol nyelvű lapokhoz. A világért sem akart politikáról beszélni. Lukasenkóról főképp nem. Csak jó idő elteltével mosolyogtak össze barátnőjével az egykori „kolhozelnökön”, igazán rosszat azonban akkor sem mondtak róla. Kicsit kényszeredetten, de dicsérték a biztonságot s az ellátást. A vásárláshoz azonban több pénz kell. Ő talán Alekszandar Milinkevicsre voksolt, bár abban biztos vagyok, hogy a nyugatos ellenzéki vezérért nem fagyoskodik a minszki éjszakában. Nem is csoda, hiszen a legoptimistább becslések szerint is csak pár ezren lehetnek az Oktyjabrszkaja hősei.
E kis csoportról ma mindent tudhat a világ, hiszen a minszki szegfűs forradalomra leső nemzetközi sajtó szinte már név szerint ismeri őket, s mindent elmondtak a rendszerről. Óvnak a tér melletti aluljáróktól, mert ott megverik azt, aki a tüntetésről távozik. Orosz imperialista megszállást emlegetnek, amely nélkül a jelenlegi hatalom már sehol sem lenne, s több segítséget várnak a Nyugattól. Soros György egyensáljai, a meleg takarók, a jól szervezett koncertek azonban sehol sincsenek. Szidják a szolgalelkű hazai sajtót, amely hallgat róluk, vagy megpróbálja lejáratni őket. Éltetik a téren meg-megjelenő Milinkevicset, és a türkmenbasi mintájára a krumpli (bulba) szó után „bulbasinak” nevezik Lukasenkót. Néha zenélnek, táncolnak, így legalább nem fáznak annyira, s az idő is jobban telik. És természetesen várják a következő tüntetést. A tér körül közben – hermetikusan elzárva a rebellis szellemet – diszkréten vigyáz rájuk a hatalom, a főváros éli mindennapi életét, vidéken pedig sokan talán azt sem nagyon tudják, ki is az a Milinkevics.
Mihail Szaakasvili már jóval a választások előtt világgá kürtölte, hogy Minszk lesz a következő, ahol felemelik a grúz zászlót, „a posztszovjet térség szabadságának szimbólumát”. Nyilatkozatok sorában fejtette ki Bush után szabadon, hogy „Grúzia a demokrácia világítótornya, és nem nyugszik addig, amíg Európa utolsó diktátora is meg nem bukik”. Lukasenko anynyira azért nem ijedt meg mindettől, a biztonság kedvéért azonban minden Fehéroroszországba tartó grúzt letartóztatott. Az újabb „színes” forradalom azonban valójában nem ezért maradt el. Ha egy szóval kellene válaszolni, akkor inkább azért, mert Fehéroroszországban az átlagnyugdíj tavaly 104 dollárnak felelt meg, míg Grúziában csak az idén emelik 21-re. Aztán a „forradalom hazájával” ellentétben itt van fűtés, gáz és meleg víz is. Mindez általában lehűti kissé a forradalmi kedvet, az okok azonban természetesen ennél összetettebbek.
Mert nézzük csak, mi is kell a „színes” forradalmakhoz? Egyrészt az, hogy hiányozzon vagy megroggyanjon a politikai elit elfogadottsága. Tény, hogy Fehéroroszországot sem kerülheti el az elitváltás, Alekszandar Lukasenko legitimitásával azonban egyelőre nincs nagy baj. Az első hibát ugyan már elkövette azzal, hogy túlbiztosította a győzelmét, újabb, immár harmadik elnöki ciklusa azonban általánosan elfogadott vélemények szerint realitás. Hogy aztán mi lesz? Valószínűbb egy, a jelenlegi hatalmi eliten belüli váltás, de Milinkevicsnél több esélye lehet a Moszkva-párti ellenzékinek tartott Alekszandar Kozulinnak is. Feszítő tényező lehet a belső mobilitás hiánya is. A fehérorosz rendszer elég zárt ahhoz, hogy a betokozódás ne generáljon robbanást. Nem szabad elfelejteni, hogy mindegyik esetben jelen volt a hatalom körein belüli ellentét is, amely – különösen látszik ez Ukrajna esetében – gyengítette a kijelölt utódot. Szó se róla, a választási kampány első, úgynevezett liberális szakaszában Fehéroroszországban is felsejlett ez a lehetőség. Mindenki indulhatott, viszonylag szabadon még szerepelhetett is, s az erőszakszervezetek egy része egyetérteni látszott a békés hatalomváltással. A készülődő államcsínyről szóló bejelentés azonban hamar világossá tette, hogy Lukasenko gond nélkül győz már az első fordulóban. Ráadásul akár csalás nélkül is. Lezárták az ellenzék pénzcsatornáit, s szigorú kontroll alá vették a kampányt. Így egyértelművé vált, hogy az „uralkodó” kész és képes is az erő alkalmazására. Ugyanakkor hiányzott az uralkodó osztály és a bürokrácia mind ellenszenvesebb összefonódása, a korrupció mérhetetlen elburjánzása is. Lukasenkót sok mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy ne harcolna a korrupció, az oligarchásodás ellen. Ez utóbbi az egyik oka annak, hogy az orosz üzleti körök nem nagyon szeretik a „bátykát”. Emellett többen egyenesen belorusz gazdasági csodáról beszélnek, ami némi túlzás, a stabil növekedés azonban elvitathatatlan, és egy bizonytalan környezetben egyfajta jövőképpel is szolgál. A tavalyi 9,2 százalékos GDP-növekedéssel a régió élcsoportjában van Minszk, ráadásul nem is indult olyan mélyről, mert az 1991-es változás a többi utódállamnál kevésbé rázta meg az országot. Ezzel szemben a „forradalmi” nemzetek mutatói siralmasak.
Persze a számokkal lehet játszani, szembetűnő azonban a bővülés szerkezete, tudniillik elsősorban a termelőágazatokra alapul a növekedés. A lekicsinylően „lukanomikának” is nevezett, valamelyest a kínaira hajazó fehérorosz modell az állam modernizációban játszott erős szerepére is épít, ami láthatóan hoz bizonyos eredményeket. Kétségtelen, hogy e „csoda” megsemmisülne az Oroszországhoz fűződő szoros kapcsolatok, az ottani fellendülés, a kedvezmények nélkül, szociális téren is látszik azonban előrelépés. A szegénység például tíz év alatt felére, 15 százalékra csökkent, az átlagkereset pedig a termelői szférában 300, a közalkalmazottiban 250 dollárnyi. Mindezt természetesen a maga helyén kell kezelni, válságról azonban szó sincs.
De nagyrészt hiányoztak a forradalom közvetlen, úgymond technikai előfeltételei is. Így hiányzott az ellenzék összefogása, Milinkevicsék még általában véve is gyengék. Ifjúsági tömörülés is épp csak van, hiszen a Zubr ifjait itt-ott kiképezték, ám otthon leszűkült a mozgásterük. Nincs tehát egyetlen fókuszpont sem, ahol a társadalmi elégedetlenség összegyűjthető. Lukasenko ugyanis csalás nélkül is biztos esélyes volt. Fontos elem az is, hogy a médiát egyelőre biztosan ellenőrzi a hatalom. E belső okok mellett azonban elengedhetetlen az általában amerikai szerepvállalásban és támogatásban megtestesülő külső érdek is, amelyet alapvetően az Oroszország és az Egyesült Államok közötti geopolitikai vetélkedés mozgat. E relációban egyértelmű az egyébként is magára talált Moszkva helyzeti előnye, ezenkívül a Nyugat mintha nem találna rést a belorusz falon. Kétségtelen tény az is, hogy Lukasenko a választások előrehozásával bezavart a képbe, hiszen a jövő héttől már mindenki inkább Ukrajnára figyel.
Ezek után alighanem Iván a nyugodtabb, hiszen nem zavarják meg az életét holmi „színes” forradalommal. Azok ugyanis szerinte máshol csak káosszal, az élet drágulásával jártak, s a hatalomnak is leginkább csak a színezete változott. Iván határozottan nem szereti Amerikát sem, s most már a lengyelekkel is kevésbé van kibékülve. Bántja ugyan, hogy Európa mindinkább elszigetelné hazáját, ám ez egyúttal öntudatot, erőt is ad neki. Ánya sincs azért elkeseredve, hiszen az életkilátásai valamivel jobbak lettek, s egyébként sem a politika, hanem a kozmetikumok érdeklik. Tény azonban, hogy kicsit felnyílt a szeme, eszmélése azonban aligha a minszki sátortáborba, hanem inkább Lengyelországig viszi. Ott megnyílik számára a világ, s tárt karokkal is fogadják. Persze az élete ott sem lesz fenékig tejfel, s az is lehet, hogy majd visszatér. S hogy hányan lesznek addigra a szegfűs ellenzékiek, egyáltalán ők lesznek-e Lukasenko első számú kihívói, az a jövő zenéje.
Fehéroroszország ma ostromlott vár, és a kapitánya Lukasenko.