N. Y., N. Y.

Először még az O’Hare, Chicago. A végén már csak a reptereken voltam otthon, mert mind egyformák. Írtam már. Na mindegy. Ha Isten azt akarta volna, hogy az ember repüljön, könnyebbé tette volna a repülőtérre jutást. Az idő majdnem annyi, mint ameddig a másik városba érsz repzivel.
De ez az O’Hare, az mégiscsak a Szeles Városban van. Keményen meg kell küzdeni mindenért. Hát még Ki-Jeong kétmázsányi könyvet tartalmazó zsákjáért. Hogy mi a chicagói stílus? Ha valaki kést ránt, te pisztolyt rántasz. Ha valaki a kórházba juttat, te őt a hullaházba. Valami maradt még a régi szép időkből.
Nem igaz, hogy nem jutott eszembe Szamóca. Egy ösztöndíjat kéne szerezni, és ketten egy év alatt lefordíthatnánk egy könyvemet.
Szép, mint egy repülőtér. Ezt még nem írta le senki. Hemingway azon dühöngött, hogy Faulkner tökéletesen leírt egy repülőgépet. Az O’Hare-t repülőtérnek hívni olyasmi, mint a Queen Elizabethet hajónak. Város ez saját szabályokkal. Melyeket hasznos betartani.
1. A testékszerek, főleg a ruha alattiak meg a kényes helyen levők, kiverik a biztosítékot a fémdetektoros kapunál. Ide tartoznak a fém lúdtalpbetétek is sajnos.
2. Meg ne próbáld magad földumálni egy gépre, mert a reptéri fogdában kötsz ki.
3. Ha nagyon szépen könyörögsz, akkor fölengedik Ki-Jeong bálnaméretű könyveszsákját a gépre, bár kisebb repzi föl se tudna szállni vele. (A United 70-es járata, egy Boeing–737 talán.)
4. Ne menj a sorban álló emberek elé, és ne kérdezősködj semmiről. Előbb-utóbb megvernek.
5. Ne próbálj meg pilótaként feljutni egy gépre, mert ez húsz hosszú esztendődbe kerül.
6. Ne próbálj nőket felcsípni a reptéren. Nem oda szól a jegyük, mint a tied.
7. Ne öltözz punkmaskarába, mert pár óráig elbeszélgetnek veled a biztonságiak, közben elmegy a géped.
8. Ne utazz a kaja miatt. Vannak emberek vagy annak látszó lények, akik imádják azt a szemetet, amit ételként fölszolgálnak a gépen, és képesek ezért utazni.
9. Ha török dohány füstjét érzed, szinte biztos lehetsz benne, hogy az Aeroflot munkatársai mennek el melletted.
Három óra alatt a Nagy Almába értünk (mínusz időeltolódás). Már végképp nem tudom, miért, de újból leírom, hátha: a zenészek nevezték el így a várost a zsíros gázsik miatt. Vagyis nagyot lehet harapni errefelé. Foxtrot-Echo-Romeo-Romeo-Yankee (repülősnyelven szólva: Ferry) kicsit nagyobbnak gondolta New Yorkot. Persze majd, ha felmegy a World Trade Center egyik tornyának tejére, ahol együtt ebédel azzal a magyar férfival (és feleségével), aki az egész torony száloptikás rendszerét készítette. És mi lett belőle? Ezt ’88-ban még nem sejthettük, mindentudó írnyokok. De igazán akkor látszik, hogy mekkora ez az ország (mert az), ha helikopterrel mész fölébe. Persze csak Manhattan fölé. Sok ember azt hiszi, ez New York. Még több ember azt hiszi, hogy ez Amerika. Hatvan guldenért meg némi tüzes vízért vette volt meg a Holland Nyugat-indiai Társaság az indiánoktól a szigetet 1622-ben. Nem véletlen, hogy a hely neve algonkin indiánul az jelenti: „a hely, ahol jól berúgtunk”.
Az ember leint egy taxit a világ pornóközpontjában, a 42. utcában. Három sarokra onnan laknak egy szállodában árulóid, akikkel, ha nem akarsz, többet nem is találkozol. Vacak kis szobákban laknak, melyeket a tükrökkel próbálnak nagyobbá tenni.
NYC, vagyis N. Y., N. Y. a világ legnagyobb falugyűjteménye. Nincs olyan nép, amely nem vetette volna meg itt a lábát. Kemény, piszkos és veszélyes, de ha célirányosan mozogsz, akkor se állják utadat, ha meztelen vagy télen. Ja, még ha nem mondtam volna: szép is. Itt a hármat úgy ejtik, mint a fát (tree) és a Giants csapatát meg, hogy „Dzséántsz”. Ha itt hibátlanul és tájszólás nélkül beszéled az angolt, gyanús vagy. Ha elesel, itt a pénztárcádnál fogva emelnek föl. A kocsi fölösleges: a keresztutcákban a buszokig vagy a földalattiig borravalóval együtt két dolcsiért visz el a taxi. Persze a három-négy kocsiból összeragasztott limuzinok száma is itt a legmagasabb.
Ha egy őslakost megkérdezel, hogy merre járt már Amerikában, azt mondja, a Hetedig sugárúton túl még nem volt, de nem is akar. Igaza van: ha egyszer elmenne, megdöbbenne, hogy a világ többi része mennyivel tisztább. Egy nap négy ártatlan embert lőnek le átlagban a városban. Ami azért durva, mert nincs annyi ártatlan ember errefelé, a felhőkarcolók nemzeti parkjában.
Innentől nem tudom, mit írtam már meg New York országról. A Híd című regényben szóltam róla, de most nem akaródzik kivenni az írószekrényből (ilyen is van ám). Az biztos, hogy a taxist, aki elvitt egy címre (csak telefonon beszéltem a nővel), az oroszok lőtték le Afganisztánban. Amikor letettem a lakásban a cuccom (egy idegennek hagyta ott a kulcsot a portásnál Ráchel), két autó összecsókolózott az Első sugárúton, az ablak alatt. Ráchellel az volt a baj, hogy a whiskeytől mélyült hangom miatt azt hitte, hogy idősebb vagyok. Elmentünk minden helyre, ahova el akartam menni. A Guggenheimben épp a Warhol-kiállítás képeit szedték le, igyekeznem kellett (lefelé), hogy azért még megnézhessem őket. A Modern Művészetek Múzeumában egy felejthetetlen kép: Edward Hopper „Ház a vasút mellett”. A Michael’s Pubbal az volt a baja, hogy ott asztalt kell foglalni hétfőn, mert Woody Allen ott klarinétozik ilyenkor. Nem volt semmi meglepő. Woody jól játszott, ahhoz képest, hogy filmrendező.
Ráchel elMAGYARázta (a harmadik napon hibátlan magyarsággal szólalt meg, tulajdonképpen ki akart próbálni), hogyan is kell mozogni a városban. A páros utcák keletnek futnak, a páratlanok nyugatnak. A sugárutakat attól függetlenül számozzák, hogy hová vezetnek. Öt alapvető utazási mód van N. Y.-ban: földalatti, busz, taxi, autó, lopott autó. Amikor Brooklynba mentünk egyszer Ráchellel (egy zsidó segélyszervezetnél dolgozott), azért megmondtam neki, hogy nem lettem boldog attól, hogy az ő házukban nem lakik fekete. (Annál inkább örültem a tetőn lévő uszodának.) A tele graffitizett földalattit azért a fiatal és energikus embereknek ajánlom, ha a Déli Komp (Ferry) van kiírva a vonatra, északra megy. Egyszer rossz helyen dobtam be a tokent, az utazásra feljogosító érmét, egy fekete fiú ügyesen kiszedte nekem. Csináltam róla egy fényképet. Ráchel azt mondta, nehogy a szemébe merjek nézni egy feketének. Micsoda baromság!
Még az aluljáróban zenélő fiúkról is készítettem képet, de oda valami aprót be kellett dobnom a kalapba. Őrültekkel mindenhol lehet találkozni, még ha sémi-hámik is. Ha pénzt kérnek, azt kell mondanod:
I no can break ten dollar bill.
Csak ne legyen nyelvileg helyes a mondat, akkor elhiszik, hogy nincs tíz felváltani való dellád.
Megyek egy utcán, árleszállítás, árleszállítás. Aztán, egy trafik kirakatában, egy kép Lennonról. Írtam a halálakor egy Nincs búcsú, John című valamit, ’89-ben már egy fényképpel súlyosbítva jelentettem meg a 3. könyvben. A „Kölcsön életet élsz”-t itt írtam le először. A Strawberry Fieldst azóta bezárták, csak a Dakota ház előtti részen lévő emlékpark maradt meg.
Három nap múlva elköltöztem Ivánékhoz, akik a leggazdagabb környéken, a Park Avenue-n laktak. Kulcs a két (!) portásnál, viszont az ajtón csak egy zár. Iván nemzetőr volt egyetemistaként Szegeden, ezért is lett az Amerikai Neurológiai Társaság főtitkára és a gatyaváltás után a Magyar Tudományos Akadémia tagja is.
Egy reggel arra ébredek, hogy valaki kaparászik a szobámban. A takarítónő volt, egy etióp asszony. Készítettem róla is egy fényképet, de a fénnyel szemben a konyhában.
Megdugtad, kérdezte a vacsoránál Iván, persze szegedi magyarul.
Igen, mondtam neki. De finoman ám.
Jó, mert aludt itt egy lengyel barátom is, és neki megvolt. Nehogy már mi magyarok lemaradjunk…
Te, itt mindenki a környéken a The Wall Street Journalt olvassa, mondtam.
Csodálod?, kérdezte ő. Különben az újságokból a hirdetéseket érdemes csak elolvasni.
Hát hiszen hazudnak!
És a többiek? A cikkírók?, mondta ő, és a búcsúvacsora paprikás szaftját letörölte a szalvétával. Kétszer akkorák a betűk, mint a hír. És csak a rossz hír a hír.
Mi lenne, ha az újsághírekben meg lehetne bízni?, mondtam, és csak azért sem ittam a magyar borból. A vacsoránál jelen volt Iván feleségének, Olie-nak egy barátnője is, aki megragadván az alkalmat egy öltönyanyagot bízott rám, hogy vigyem el egy magyar filmrendezőnek. Próbáltam jó arcot vágni hozzá.
Aztán jött a fekete leves, amit sosem iszom.
San Francisco benzinnel működik, Chicago acéllal, New York koffeinnel, mondtam.
Nevettek.
Ebben a városban mindenki azt mondja, hogy Manhattanben lakik. Próbáltam piszkálni őket, de ezen is csak derültek.
A „Végső Értékelés” a USIA épületében volt. Látszik az az emberen, ha hónapok óta nem iszik. Még a hivatalnokok is ölelgettek. Tisztára amerikai lettem – kívülről. Plusz leadtam tizenöt kilót.
Amikor az a nő jött oda elbúcsúzni, aki a hazautazásomat javasolta volt, valami Sheila, azt mondtam neki:
Megbilincselt kézzel nehéz kezet rázni.
A többiek irigykedtek, és mondták, hogy szívesen meglátogatnának a Park Avenue-n.
Jó, hívjatok fel, mondtam. A szűkebb csapattal még elmentem ebédelni.
Aztán fölkerestem a PANAM (az sincs már) irodáját, ahol sikerült a jegyemet okéztatni december 4-re.
Maga ennyire haza akar menni? Ja, látom, van még egy másik vízuma is, mondta a hivatalnok.
A gyerekeimet akarom látni.
Azonnal szerzett egy szar ülőhelyet, de más nem volt.
Frankfurtban nem hittem el, hogy már csak egy repülőre vagyok otthontól. Összejöttem egy ami sráccal, aki Bukarestbe ment. Megadtam neki egy-két barátom címét. És mi van, ha ő is a CIA-nak dolgozik?, gondoltam később. A repülőn vettem egy Méreg elnevezésű, százötven dolláros parfümöt, a gyerekeknek már megvoltak az ajándékok, persze a feleségemnek is.
Amikor kijöttem a váróba, a fejemen Mikulás-sapka volt, nem várt rám senki. Elég nehezen, de szereztem egy normális taxist, úgy értem, nem rablót.
Otthon senki. Elkerültük egymást. Átmásztam a kerítésen, a kutyáim tébolyultan nyaltak-faltak.
Kinyitottam a kaput, és bevittem a két bőröndöt.
Egy húszmárkást adtam a taxisnak. Ami azért volt szép, mert két kilométerre laktunk a reptértől. Nincs kisebb pénzem, mondtam neki.