Saját föld

Miért éppen Caracasban kell beszélgetnie két magyarnak? Hogyan került annak idején egy fiatalember Budapestről Venezuelába?
– A családom 1945-ben politikai okból emigrált Ausztriába és onnan 1951-ben Venezuelába. Én 1935-ben születtem Budapesten, ott három osztályt jártam elemi iskolában. Jelenleg csak venezuelai állampolgár vagyok, de évek óta dolgozom azon, hogy beszerezzem az összes szükséges iratot és lehessen újra magyar útlevelem is – nem könnyű feladat. Büszke vagyok arra, hogy mindhárom gyerekem beszél, ír és olvas magyarul, egymás közt még spanyol szavakat sem kevernek a beszédjükbe. Öt unokám van, ők is beszélik többé-kevéssé a nyelvet, a feleségem időnként elviszi őket Magyarországra. Aktív tagja vagyok az itteni magyar kolóniának, négy évig a caracasi magyar házat is vezettem.
– Milyen volt ez az ország, amikor ideérkeztek?
– Ideérkezésünk napján egy egészen olcsó szállodába kerültünk. Sütött a nap, gondoltam, kimegyek sétálni, hogy kihasználjam a gyönyörű időt. Egész nap csavarogtam az utcákon. A második napon is sütött a nap, a harmadikon szintén. Jó időbe tellett, amíg észrevettem, hogy a trópuson vagyok, ahol mindig jó az idő. Feltűnt az is, hogy mindenki vidám, az emberek lezserek és nem csinálnak problémát az öltözködésből. Erős volt a kontraszt Ausztriával, ahol mindenre volt szabály, amelyet be kellett tartani.
– A nyelvvel hogyan boldogultak?
– Mivel Ausztriában az iskolában négy évig ismerkedtem a latin nyelvvel, elég gyorsan megtanultam spanyolul. A szüleim – akik korábban két évet éltek Spanyolországban – a rádióból megértettek mindent, csak az embereket nem. Apám gépészmérnök volt, otthon a Nemzeti Bankban dolgozott. Az itteni központi bank azt tervezte, hogy nyit egy pénzjegynyomdát, és ez jó lehetőségnek tűnt. Végül nem így történt, mi pedig ekkor értettük meg a Latin-Amerikában talán legfontosabb szót: „manyana”, vagyis holnap. Állandóan tolódott a terv, apám végül elment máshova dolgozni, majd újra emigrált, immár Észak-Amerikába. Én nem tartottam vele, mert időközben jogi diplomát szereztem Caracasban, sok barátom lett, jól éreztem magam, nem akartam harmadszor is új életet kezdeni.
– Akkoriban természetes dolog volt az, hogy megérkezik Venezuelába egy európai menekült család néhány bőrönddel, és a gyerekeik pár éven belül egyetemre járhatnak?
– A szüleim csak az öcsémet tudták finanszírozni, én esti kurzuson fejeztem be a gimnáziumot, az egyetemet pedig munka mellett végeztem. Akkor épült a mai modern Venezuela. 1958-ban megbukott Marcos Perez Jimenez diktatúrája, és az ország elindult a demokratizálódás útján. A kereszténydemokrata párt – amellyel már az egyetemen kapcsolatba kerültem – fiatal jogászokat keresett a kormányapparátusba. Így kerültem a bűnügyi rendőrséghez, ahol az volt a feladat, hogy demokratizáljuk a testületet. Korábban ugyanis a rendőrség gyakorlatilag azt tehetett az emberekkel, amit akart, hónapokig tarthattak előzetesben bárkit akár bírói végzés nélkül is. Minket az FBI képzett ki Amerikában, én voltam a harmadik venezuelai állampolgár, akit az akadémiájukra beengedtek.
– Egy venezuelai magyar ismerősöm szerint ön alapította a venéz titkosrendőrséget is.
– Ez emlékeztet arra a viccre, amikor Bécsben beszélget két menekült magyar veréb, és az egyik azt mondja a másiknak: én Pesten sas voltam. Az igaz, hogy a szakmai szamárlétrán feljutottam az igazgatóhelyettesi posztig, de nem én alapítottam a titkosrendőrséget.
– Hallottam egy kék divízióról is, amelyben csak magyarok voltak.
– Két jelentős csoport volt akkor a titkosszolgálatnál. Mivel Fidel Castro akkoriban került hatalomra Kubában, sok okos ember emigrált onnan, többek között Venezuelába is. Közülük néhányan az állambiztonsági osztályon kezdtek dolgozni, például Kuba korábbi amerikai konzulja is. A kék divíziót azért hívták így, mert mindenki kék szemű volt benne és magyar. Hatan voltunk, és a kémelhárítás volt a feladatunk.
– Miért szakadt meg a kapcsolata az államigazgatással?
– Venezuelában negyven évig két párt váltogatta egymást a kormányzásban: a középjobb kereszténydemokraták és a középbaloldali szociáldemokraták. A magas pozícióban lévő embereket az új kormány mindig a saját embereire cserélte, még a titkosszolgálatoknál is – ebben az országban a párt bizalma sokkal fontosabb a szakértelemnél. A váltás után felhívott egy itt élő idős magyar ügyvéd, hogy vegyem át az irodáját. Akkoriban tizenötezer ügyvéd volt beiratkozva a kamarához, viszont biztonsági területen csak húszan dolgoztak. Én a kisebb konkurenciát választottam, mert ez kapcsolódott a korábbi munkámhoz is. Létrehoztam egy magán biztonsági céget, amely tulajdonvédelemmel is foglalkozott. Pár éven belül már hatszáz ember dolgozott nálunk. Szép évek voltak, de egy idő után eladtam a céget.
– Mi volt fontosabb a gazdasági sikernél?
– A fényképezés.
– A caracasi repülőtéren az egyik könyvesbolt kirakatában négy Venezueláról szóló fotóalbum van, mindegyiket Gabriel Gazsó fényképezte. Honnan ez a vonzódás a fotózás után?
– Az apám mindig hordott magánál legalább egy fényképezőgépet, és mindig mindent lefotózott. Amikor megérkeztünk ide, az egyik masinát nekem adta. Én időközben lelkes tagja lettem a venéz cserkészmozgalomnak, és egy idő után a cserkészek lapja megbízott az események fényképezésével. Nagy élmény volt elkészíteni a fotókat, és aztán az is, hogy nyomtatásban láthatom a munkáimat. Az első könyvemet nagyon nehezen tudtam összehozni, mert rosszul fényképeztem. A kompozíciók elég jók voltak ugyan, de a világítás szörnyű. Manapság már nem készítenék olyan rossz képeket.
– Az általam látott könyvekben fantasztikus természetfotók vannak.
– Sokat gondolkodtam a hibáimon, megvásároltam több száz fotóalbumot. Tudat alatt minden fotóművész másol: korábban látott képeket, hangulatot, esztétikát próbál utánozni, új környezetben alkalmazni.
– Hogyan dolgozik: kigondolja előre a képet és megkeresi a megfelelő helyszínt, vagy az adott helyen próbálja megtalálni a legjobb beállítást?
– Mindig ráfázom: elmegyek egy ideával, és rájövök, hogy nem úgy működik, ahogyan elképzeltem. Korábban ilyen esetekben nem is kattintottam el a fényképezőgépet, és emiatt elveszítettem a legjobb képeket. Manapság, ha megvan a téma és jó a világítás, akkor is megcsinálom a képet, ha eredetileg nem ezt kerestem. A könyvekbe kerülő anyag kiválasztását nem magam végzem, mert én szerelmes vagyok egyes képekbe, emlékeim vannak velük kapcsolatban, hangulatokat gerjesztenek bennem, tehát túlságosan szubjektíven viszonyulok hozzájuk.
– Az eddig megjelent tíz albuma közül melyik a legfontosabb?
– Az Egy fa és sok levél. A téma régóta a fejemben volt, foglalkoztat a fa méltósága, türelme és kitartása. Sokan mondják, hogy ez a legmélyebb könyvem, a többi albumban talán nincs ilyen sok a saját egyéniségemből. Az Orinoco folyó mentéről készített kötet azért különleges, mert a szövegét is magam írtam, de ez mindössze alkalmazott fotográfia volt egy bank megrendelésére. Talán az ausztriai emlékeim miatt szeretek az Andokban fényképezni, erről is jelent meg album. Megfogott a tenger dinamizmusa és hatalmas kiterjedése is, sok időt töltöttem a Grand Sabanna táblahegyeinél. Ez utóbbi helyszínen nem kell tudni jól fotózni, mert a természet annyira lenyűgöző, hogy az ember ül a fatörzsből kivájt csónakban és attól retteg, nem lesz elég filmje, hogy megörökítse a varázslatot. A venéz alföld kifogott rajtam, sokszor vissza kellett mennem. Már kívülről tudtam az expozíciós időket, de még mindig értek meglepetések, annyit változott a fény. Végül sikerült legyőznöm. Különösen azok a képek sikerültek, amelyeket a víz által elárasztott tájról készítettem. Caracasról két könyvet is összeállítottam – az első után rájöttem, hogy a település két városból áll, az újabban épült keleti részből és a régi nyugatiból. Érdekes módon a kettő nem akar tudni egymásról.
– Soha nem érzett kísértést arra, hogy másik országról, például Magyarországról készítsen albumot?
– Van néhány elég jó képem Magyarországról, de ahhoz, hogy egy fajsúlyos albumot csináljak, nyugodtan, nagyon lassan végig kellene járni az országot, meditálni, olvasni a klasszikusokat, benne élni egy ideig. Rengeteg magyar kolléga van, akik nagyon jó fényképészek – nem biztos, hogy mellettük tudnék valami újat mutatni.
– Hogyan működik a kulturális élet Venezuelában? Az állam ad például támogatást a fotóalbumokhoz? Vannak-e alkotói ösztöndíjak?
– Az állami segítség nulla. Az összes fotóművész, akit itt ismerek, előbb megcsinálja a képeket, aztán megpróbálja összeszedni a pénzt az albumra, megszerkeszti, majd házalni kezd vele a boltoknál, végül pedig beszedi az eladott könyvek után a jutalékot. Mindent magunknak kell csinálnunk, a fényképezés mellett egyszerre kell menedzsernek, üzletembernek, kereskedőnek és könyvelőnek is lennünk. Alkotói ösztöndíjak sincsenek.
– Jó ideje nemcsak fényképez, hanem tanít is. Miért fontos ez önnek? Fontos ez egyáltalán manapság? Így tulajdonképpen a saját konkurenciáját neveli fel.
– Fel akartam venni a kapcsolatot a fiatalokkal, és jelentkeztem a katolikus egyetemen, hogy tanítanék fotográfiát. Megkaptam a művészeti fényképészet tanszéket, de aztán kineveztek az összes vizuális kar vezetőjének. Meghívtak egy másik egyetemre is, és én szívesen mentem, mert nagy élmény tanítani. Manapság nagyon kevesen hajlandók meghallgatni az embert – jó esetben a feleségek, de ők sem mindig. Nekem nagy megtiszteltetés, ha fiatalok tucatjai figyelnek rám. Érdekes, hogy sokszor nem csak tanárként vagyok fontos nekik: pár diáknak félig-meddig az apja is lehettem, mert itt nagyon sok a törvénytelen gyerek vagy az apa nélküli család.
– Jelenleg mi foglalkoztatja a legjobban?
– A portrék. Hihetetlen, milyen nehéz egy embert lefényképezni! Egy jó portrénál meg kell látni, hogy az alany mit gondol a világról, de nagyon nehéz megtalálni ezt a pillanatot. Mostanában divatlapokat is nézek, érdekel a technika, ahogyan a modelleket fényképezik. Mindenkitől lehet tanulni valamit: az újságíróktól például azt a képességet, hogy észreveszik, ha valaki hiányzik. Próbálom magam fejleszteni, figyelek dolgokra, mert nem akarom magamat utánozni. Meg kell tanulnom sokkal jobban látni.
– A könyveiben egy gyönyörű, hibátlan országot látunk: sehol sem látni szenvedést, roszszat, de még szemetes tájat sem. Elég néhány órát eltölteni az országban ahhoz, hogy megállapíthassuk, ennél jóval árnyaltabb a kép.
– Én úgy szeretem lefényképezni az országot, amilyennek a vágyaimban látom. Ha valami nem felel meg a bennem élő képnek, azt nem fotózom le: azt akarom, hogy a néző érezze jól magát, örüljön, hogy vannak ilyen harmonikus helyek a világon. Szerintem a művészet feladata a szép dolgok közvetítése, ezért engem soha nem kísértett meg például a szociofotográfia. Az is tény: ha nem érzem magam jól az adott helyen, akkor lefényképezni sem tudom.
– Nem tervezi, hogy valamikor hazaköltözik Magyarországra?
– Ez egy nehéz döntés. Gyerekként jöttem el, most már nem érzem magam teljesen odavalónak. Nem ott élnek a barátaim, nem kötnek oda meghatározó élmények: ha hazamennénk, az újabb emigrációnak felelne meg. Megtehetnénk, mert van egy örökölt házunk a Balatonnál. Mi viszont itt éltük le az életünket, a múltunk ide köt, és múlt nélkül nehéz lenne élni.
– Nagyon szereti Venezuelát?
– Igen. Úgy tekintem, hogy tulajdonosa vagyok az országnak. Bármerre járok, minden az enyém, ezért igen gazdag ember vagyok.