Sárban

S Z I G E T V I L Á G Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Penc ezerháromszáz lelkes, évtizedek óta fogyatkozó népességű község a Cserhát déli lábánál. 1946-ban áttolták Nógrádból Pest megyébe – ki tudja, miért? –, de talán épp emiatt lehet könnyebben eljutni oda a fővárosból. Vácig vonattal, onnan a Galga vidéke felé közlekedő busszal. Nem különösebben indokolt, hogy valaki csak úgy odautazzon, ha nem lakik hozzátartozója a faluban, vagy történetesen nem Petőfi Sándor életútja érdekli. Ez utóbbi esetben azonban jó helyen jár: gyermekkorában a költő két ízben is vendégeskedett Pencen. A selmecbányai evangélikus líceumbéli osztálytársa, Osztroluczky János révén 1838 októberében két hetet töltött vidám szüreti vakáción a család vendégeként, majd amikor a következő esztendő februárjában elege lett az iskolai oktatásból, Pencen át vezetett az útja hazafelé Aszódra. Az Osztroluczky-kúria falára 1926-ban emléktáblát helyezett a hálás utókor, később, amidőn a kor hálátlanabbra fordult, államosították a háromszáz éves úri lakot, és afféle falumúzeum lett belőle. Szerencsére jó időben vetődött a községbe egy történelemtanár, Jakus Lajos, aki 1952-től helytörténeti gyűjteményt rendezett be a formás kis kastély hat földszinti szobájában Petőfi-relikviákból, a szomszédos Csővár középkori régészeti leleteiből s a cserháti táj néprajzi emlékeiből.
Jakus iskolaigazgató úr többféle helytörténeti vonatkozású tárgyban szorgosan kutatott, publikált. Úgyszólván neki köszönhető a most elbeszélendő penci história is. Petőfi Sándoron kívül van a falunak egy másik, a szabadságharchoz kapcsolódó jeles személyisége, Grisza Ágoston. Sajnos Jakus Lajos 2004-ben bekövetkezett halála megakadályozta, hogy sajtó alá kerülhessen több évtizedes gyűjtőmunkájának kézirata e fontos ember életpályájáról, az 1848–49-es szabadságharc sorsüldözött házaspárjáról, Grisza Ágostról és feleségéről, ami arra kárhoztat bennünket – engem és tisztelt olvasóimat –, hogy ezúttal csupán az én hézagos ismereteimre és halványuló emlékeimre támaszkodjunk.
Tehát ez a Grisza Ágoston – vagy Ágost, mindkét névalakot használta – tüzér századosként részt vett a szabadságharcban. A Budavár 1849. május 21-i bevételéről szóló egyik híradásban ez olvasható: „Egyszer csak Grisza Ágost százados kivette az óráját, s szeméhez tartva így szólt: »Mindjárt három óra lesz.« Alighogy ezt kimondta, irtózatos ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt.” (Garay Antal emlékiratából közzétette Hermann Róbert.) A nyár és a szabadságharc végjátszmája a komáromi várban találta Griszát, ahol az egyik zászlóalj parancsnokaként szolgált. Művelt, elmés és gyakorlatias ügyvédként a legkülönbözőbb problémák megoldásával hívta fel magára a figyelmet a körülzárt erőd egyre szorongatóbb helyzetében, a katonák élelmezésétől kezdve belső használatú szükségpénz kibocsátásán át a kapituláció feltételeinek kidolgozásáig. Amikor végül 1949. október 2-án Klapka György tábornok és tisztjei elhagyták a feladott Komáromot, Grisza százados a zubbonya alá rejtette a Szűz Máriá-s, farkasfogas csapatzászlót, és úgy indult el a hosszú száműzetésbe.
Az osztrák menlevéllel emigrációba kényszerült szabadságharcosok egyik csoportja Hamburgból áthajózott Amerikába. Grisza Ágost 1850-től New Yorkban lakott. Egy másik emlékirat az ottani magyar menekültek 1853. november 10-i brooklyni nagygyűléséről ezt közli: „Az európai ügyekre vonatkozólag mindenki hazafias kötelessége mindent megtenni, hogy azon esetre, mikor a szükség mutatkozik, szülőföldje szolgálatára készen álljon. Ennélfogva egy választmány megalakítása indítványoztatik. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatott s közakarattal megválasztatott: Mészáros Lázár altábornagy mint elnök, Vetter Antal altábornagy, Házmán Ferenc, Szerényi Antal és Grisza Ágost bajtársak mint tagok.” Az ügyvédet tehát a volt hadügyminiszter és a vezérkari főnök társaságában ott találjuk a ’48-as nyugati emigráció egyik csúcsszervezetében.
Újabb öt év telt el a száműzetésben, s ekkor már európai színtereken is folyt a Habsburg-ellenes konspiráció. Klapka 1858 őszén Torinóban egy olaszországi magyar légió lehetséges felállításáról tárgyalt, világszerte pénzt és adományokat gyűjtöttek egy Magyarországot is felszabadító, Ausztria elleni háborúra. A nemzetközi szervezkedés motorja természetesen Kossuth volt, aki hatalmas energiával és fanatizmussal küzdött az európai – és a hazai – status quo megdöntéséért. A Klapka-légióban ott találjuk Grisza Ágostont is őrnagyi rangban, azonban az ügyvéd legfontosabb hazáért tett szolgálata már nem a fegyveres harc volt. 1860-tól Párizsban élt, s fordítóirodát nyitott. Hat-hét nyelven írt, olvasott, beszélt, jogi, katonai, diplomáciai és más ismeretekkel, befolyásos politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Mondanom sem kell, hogy a cég legfontosabb tevékenysége a világ minden tájára szétszóródott magyar emigránsok, szervezeteik közötti kapcsolattartás, valamint a nemzetközi és az otthoni politikai körök kölcsönös informálása volt. Az ügyesen fordítóirodának álcázott konspirációs címre küldött tengernyi levél, a jövő-menő ügyfelek nem keltettek feltűnést a nyüzsgő világvárosban, a bécsi titkosrendőrség keze nem ért el odáig.
A vállalkozás emellett még hasznot is hajtott, adományok futottak be s ki a címén, biztosan jutott is, maradt is a pénzből. Amikor az 1867-es kiegyezést követően megindulhatott a hazavándorlás, majd az 1871. évi párizsi kommün után amúgy is forró lett a talaj az ottani szervezkedőknek, Grisza Ágost is visszatért Magyarországra. A gróf Andrássy Gyula vezette közös külügyminisztériumban kapott magas hivatalt. Családjával Pencen telepedett le, a főutcára nyíló telken építkezett. A két évtizednyi távolléte alatt összegyűlt vagyontárgyait, nemzetközi rangú könyvtárát, személyes és hivatalos levelezését, az emigrációs iratokat és dokumentumokat a tágas házban helyezte el.

Ezerkilencszázhetvennyolcban jártam először Pencen. Barátom, aki a XIX. századi magyar–francia kapcsolatok – így az 1849-es emigráció – történetével foglalkozott, Jakus egyik helytörténeti vonatkozású közleményében bukkant a Grisza névre. Felvette a kapcsolatot az igazgatóval, meglátogatta, majd elmesélte, miféle érdekességgel találkozott az „isten háta mögötti” helyen. Kora tavaszi napon vonatoztunk le, a váci vasútállomás elől induló busszal, Rádon át, alig fél óra alatt Pencen voltunk. Nagy kanyart ír le a faluban az országút, amely egyben a település főutcája, ide néz a Grisza család öreg háza. Kertjének vége a templomdombra fut fel. Az 1769-ben épült templom elődje a török időkben elpusztult, kapáláskor, ásáskor olykor előkerül a földből néhány régi cserép- és vasdarab, egy-egy pénzérme. Ahogy mindenütt Magyarországon. A ház amolyan módos polgári lak volt, tágas, magas mennyezetű utcai szobákkal, a hátsó udvarra néző méretes konyhával, tornáccal. Rajta hagyta nyomát az idő, akkoriban százesztendős lehetett. Az egyik felében idegenek laktak, mivel 1945 után a hatóság elvette egy részét, és kiutalta másnak, mert az akkori szabály szerint nem járt ekkora lakás a tulajdonosának.
Előre jeleztük érkezésünket, a ház ura várt bennünket. Grisza Ágoston unokája maga is olyasféle figura volt, mint amilyeneket az öreg ’48-as honvédekről készült fényképeken látni: erős termetű, sűrű, őszülő hajú, amely ódivatú, hosszúra meghagyott oldalszakállban folytatódott. Tartása kissé meghajlott, amint utóbb kiderült, sokáig nehéz testi munkát végzett a váci malomban, mert csak efféle állást kaphatott. Grisza Lajos tüzértisztként szolgált a második világháborúban, azután osztályidegennek számított, és örülhetett, hogy dolgozhatott a kenyeréért. Sosem panaszkodott, egykedvűen és méltósággal viselte a sorsát. Agglegény lévén nem kellett családról, másokról gondoskodnia. A lakásban amolyan férfias rendet tartott, ami azt jelentette, hogy időnként akkurátusan felsepert, de apróbb részletekkel nem bajlódott. Konyhája tiszta volt, jóízűen elfogyaszthattuk a kínált saját szalonnát kenyérrel, zöldhagymával. A porta inkább parasztos jellegéhez egyedül a szoba nem illett. A magas, széles szárnyú, délre nyíló ablak fényében látszott, mennyit koptatott az idő a fenyőpadlón, mit ereszkedett a mennyezet száz év alatt. Középen egy nagy asztal volt négy támlásszékkel, ágy a konyhában, mert csak azt fűtötte az öreg télen sparhelttel. A szoba egyik falán, a gyalult deszkából készült könyvespolc fölött, nagy üvegezett keretben azt a Mária-alakos csapatzászlót láthattuk, amelyet Grisza Ágost a teste köré tekerve lopott ki Komáromból.
A polcon néhány tucatnyi könyv sorakozott, francia, angol és osztrák kiadású, papírkötésű kötetek, egyik-másik felvágatlan. Vékony füzetek, hajó- és vonatmenetrendek az 1860–70-es évekből, közlekedési és postai almanachok. Egyik későbbi látogatásomkor nagyon ritka, korai kiadású, a frissen elkészült vonalakat még kézzel színezett vasúti térképet találtam köztük. Grisza Lajos kérés nélkül nekem ajándékozta. Okkal lehettem büszke rá, főleg miután megtudtam, hogy a szekrényében őrzött, nagy formátumú albumot, amelyben az 1866-os Klapka-légió katonáinak fotográfiái voltak – összesen vagy ezerötszáz honvéd portréja –, az öreg csak akkor lett volna hajlandó átadni a Hadtörténeti Múzeumnak, ha a magyar állam előbb visszaadja neki a nagyapja Párizsból hazahozott, 1945-ben elkobzott Napóleon-aranyait. Hiába mentek le hozzá a minisztériumból magas rangú katonatisztek egyszerre hárman is Volgával, sofőrrel, azzal zavarta el őket, hogy hozzák vissza a lopott holmit, azután tárgyalhatnak.
Megkedveltem a penci öreget, és azt hiszem, ő is engem. Idővel talán közelebb érzett magához, mint a barátomat, mert velem lazábban, másféle dolgokról is beszélgethetett, mint ővele, aki – ambiciózus tudományos kutatóként – inkább az őt érdeklő tárgyra koncentrált. Történetünk drámai befejezéséhez azonban az kellett, hogy az egyik későbbi látogatásunkkor feljussunk a ház padlására. Hosszas, kitartó kérdezősködésünk végre egy szép napon, 1979 telén meghozta a gyümölcsét. Emlékezetesen hideg volt, de a tiszta időben legalább láttunk a hézagos tető alatt. Ki tudja, mióta porosodó limlomok, öreg bútorroncsok, rissz-rossz vasdarabok közt néhány szúette faláda, rongyos hajókoffer, töredezett spanyolnád utazókosár hevert szanaszét. Csak egyetlen utazóládában fedeztünk fel némi, érdekesnek ígérkező „papírárut”. A régi újságok közé túrtunk, kibányásztunk néhány, zsineggel átkötött levélköteget, s egy félrehúzott cserépnél vizslattuk a poros-piszkos, a rászáradt sártól sok helyütt összeragadt íveket. A sérült borítékokon francia, amerikai, angol, argentin, olasz s ki tudja, miféle postabélyegek voltak, a stempliken 1850-es és 1860-as évekbeli dátumok. Címzettjük a legtöbb esetben Monsieur Aguste de Grisza, Paris, de volt köztük New Yorkból hazahozott meg itthonról küldött is, szintén abból az időből. A feladó neve ritkán szerepelt rajtuk, de egyik-másik levél alján kivehető volt az aláírás, tanult barátom ilyenkor tágra nyílt szemmel bámult és levegő után kapkodott. A láda alján egykor láthatóan pedáns rendbe rakott, de valami folytán összekuszálódott, régi és szokatlan formátumú ívek, kézzel írt rizsmák hevertek. Majd mindegyik sáros, penészes, gyűrött, szakadozott. Némán, lenyűgözve bontogattuk, forgattuk, nézegettük a foltos papírokon a víz áztatta, fekete tintával rótt sorokat, amíg a kezünk lassan kővé dermedt a januári fagyban. Amint a szívünk, a lelkünk meg az agyunk is.
Az öreg magyarázatul elmondta, különösebb indulat nélkül, hogy amikor 1944. december 8-án az oroszok gyors menetben vonultak Vác felé, elakadtak a sáros-latyakos penci főutcán. A házuk előtt tengelyig süllyedtek a teherautók meg a vontatott ágyúk, erre az idegesen ordibáló katonák berontottak a lakásba, és megparancsolták a megrettent falusiaknak, hogy hordjanak ki minden száraz papírt az utcára. Órákig cipelték az emberek zsákszámra, kosarakban a könyveket, füzeteket, kézirat- és levélkötegeket a sárba, hogy a konvoj továbbhaladhasson. A sárba passzírozott kötetek, térképek, metszetek és nyomtatványok közt biztosan lehettek világritkaságok, az elpusztult levelek között bizonyíthatóan voltak Kossuthtól, Klapkától, Andrássytól, Teleki Lászlótól, Szemere Bertalantól, Türr Istvántól és sok más emigránstól származó példányok. Voltak köztük Deák Ferenc, Mazzini, Garibaldi, Victor Hugo és más jelentős hazai és külföldi politikusok, közéleti emberek által írottak. A bélyegek közül vagyont érő ritkaságok semmisülhettek meg.
A penci sár lett Grisza Ágost 1849-es emigráns tüzér százados páratlan értékű hagyatékának temetője. Grisza Lajos tüzértiszt 1944 végén az ország más részén harcolt, mire hazajött, hűlt helyét találta nagyapja gyűjteményének, könyvtárának. A háza felét elkobozták, családi örökségét megrabolták. Több mint negyed százada ismerem ezt a történetet. Valami miatt most éreztem, hogy el kell mondanom.