Szegénymaszk

Bogotá repülőterén, az El Doradón gyanakodva fogadják a magyar utast. Csomagját marcona vámosok nézik át tüzetesen, később pedig a golyóálló üveg mögött ülő pénzváltó fénymásolja az útlevelet, és az aláírásra kidugott papír mellé tuspárnát csúsztat. Ha nem adok ujjlenyomatot, nem adhat pezetát a dolláromért, mondja, mire beadom a derekamat. Kicsit erősnek tűnik az első fél órám Kolumbiában, úgy érzem magam, mintha belecsöppentem volna egy drogcsempészekről szóló kalandfilmbe. A félelem azonban hiábavaló: a következő tizenegy napban szertefoszlanak az előítéletek, semmilyen atrocitás nem ér ebben a szeretni való országban.
A nemzeti légitársaság, az Avianca gépével utazunk le Barranquillába. A piros ruhás légikisasszonyok vállán poncho, hajuk kontyba tűzve vagy hagyományos módon befonva, az ülések fejvédőjén pedig a barranquillai karnevált hirdetik. Elgondolkodom a párhuzamon: mekkora felzúdulást váltana ki itthon bizonyos körökben, ha nemzeti légitársaságunk kalocsai hímzett ingbe öltöztetné az alkalmazottait, és a mohácsi busójárást népszerűsítené a gépeken. Az eseményről még annyit: ez nem olyan, mint a turistalátványossággá átváltoztatott riói társa, itt elsősorban a helyiek öröme és szórakozása a fontos.
A Karib-tenger partján fekvő iparváros repterén már hamisítatlanul karneváli a hangulat: a négy-öt fős zenekarok hatalmas zenebonával fogadják az érkezőket.
Másnap felkerestük a karneválházat (az épület egész évben a négynapos esemény előkészítését szolgálja), ahol Maria Cecilai Donado igazgató asszony fogadott bennünket. A csinos hölgy elmondta, hogy hivatalosan 1876-ban tartották meg először a rendezvényt, és négy kultúra hagyományai találhatók benne: a karibi, a spanyol, az afrikai, valamint az őslakos indiánok kultúrája. Még beszélgetnénk, de a főszervezőnek sok a dolga, és mint kiderül, az eseménysorozat végén Kolumbia kulturális miniszterhelyettesének nevezik ki.
A hamvazószerda előtt négy nappal kezdődő karnevál előestéjét az afrikai kultúrának szentelték. A főleg idős fekete nők által előadott bujerengét (amelyben a szólóra női kórus válaszolgat) haláleset után énekelik, ezért a fehér ruhás táncosok (a férfi körbeudvarolja a tipegő nőt) soha nem mosolyognak.
A karnevál első estéjét a cumbia táncnak szentelik. Leírhatatlan élmény, ahogyan a jókora színpadon folyamatosan hullámzik az ötven–hatvanezres tömeg. A spanyol és afrikai eredetű páros tánchoz jókora kalap illik a fiúnak és fodros szoknya a lánynak, a jókedvet pedig – a zene mellett – a nyakban hordott kis pohárka hivatott biztosítani, amelyet minden szembejövő teletölt rummal. Itt kezdjük megérezni, miért nyilvánította három éve az UNESCO a barranquillai karnevált a világörökség részévé. Mert az itt élő embereknek fontosak a saját hagyományaik. Aggastyán és járni alig tudó gyerek egyaránt cumbiázik, mindenki örül a másiknak, és nagyon látszik rajtuk, hogy szeretnek élni.
Másnap dél körül már az egész város egy irányba tart: csaknem nyolc kilométeres útszakaszon vonulnak fel a Batalla de flores résztvevői. Ez már olyan, mint amire számítottunk: nyolc órán keresztül végeláthatatlan sorokban hömpölyögnek a fantasztikus jelmezekbe bújt artisták és táncosok, a menetet pedig időnként hatalmas élőképeket bemutató járművek szakítják meg. Először a gyerekek jönnek, utánuk pedig az idősek. Szívszorító látvány, ugyanakkor elismerésre méltó teljesítmény, ahogy a hervadó testű hölgyek újra felveszik évtizedekkel ezelőtt is viselt, színpompás ruháikat, és a rekkenő hőségben több órán keresztül végigtáncolják a hosszú utat.
A menetben felvonulnak a mozgássérültek és a szellemi fogyatékosok folklóregyüttesei is, és nemritkán ezernél is több főt számláló amatőr néptáncosok csoportjai jönnek, akiknek a hosszú sor miatt nyolc–tíz együttes szolgáltatja a talpalávalót. Van olyan pillanat, amikor kilométer hosszan cumbiázó embereket látunk, és a nőket az sem érdekli, ha a kezükben tartott égő gyertyákból meztelen vállukra csöpög a forró viasz. A késő éjszakába nyúló műsor alatt van idő elgondolkodni azon, hogy milyen volna az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig tartó, többnyire fiatalokból álló és csárdást járó menet, amelyet teljes szívből biztat a járdán ünneplő több százezer budapesti.
Másnap hagyományőrző nap van, azt követően pedig a fantáziának adnak tág teret (itt bárki bemutatkozhat egyéni kreációjával is), s a felvonuló csoportokat mindig követi a nagyszámú rokon, akik vizet, élelmet visznek utánuk, istápolják az elgyengülteket. Többnyire ők is formaruhában vannak, és nemritkán a nemzeti lobogó piros-kék-sárga színeibe öltöznek. Ez természetes errefelé – a legszegényebb ember is tiszta szívvel mondja, hogy hazája a világ legnagyszerűbb országa, és senki sem torkolja le azzal, hogy ne „kolumbiáskodjék”, mert ma a multikulturális internacionalizmus a divat.
A fesztivál minden napján nagyszámú marimonda vonul fel. Az elefántfüles, kitömött rongytömlőből orrot, szemet és szájat formázó maszkot a szegények találták fel, mert ők is részt akartak venni a karneválon, de nem telt nekik drága jelmezre. Ma már ez az egyenlőség szimbóluma: a maszk mögött néha nagyvállalkozók, politikusok rejtőznek. Tavaly például a városból származó világhírű popénekes, Shakira is ilyen jelmezben táncolta végig az útszakaszt.
Érdekes megfigyelni azt is, hogyan próbálja a globalizáció szétfeszegetni az évszázados hagyományokat. A népviseletre egyelőre nem kerül céglogó, de a nagy melegben „humanitárius céllal” kiosztott víztartó szatyrok már öles betűkkel hirdetik a jótékony adományozó nevét. Az artistákon gyógyszerreklám virít, a virág- és emberkompozíciókat szállító autók szabad felületeit is ellepték a reklámok, és állítólag a fellépők sorrendjébe is beleszóltak a multik – nem mindegy ugyanis, kinek az emblémáját látja meg először a milliós tömeg.
Az embereket egyelőre nem befolyásolja a profitra éhes nyomulás. Ők cumbiázni, szórakozni, élni akarnak a négy nap alatt, és húshagyókedden őszinte könynyekkel siratják el Joselitót, a barátság és az együttlét bennünk élő szellemét. Aztán elkezdődik a visszaszámlálás a következő karneválig.