Szerelőország

Nem forradalmár: ökopolitikával foglalkozik. A közgazdász-szociológus a harminckettedik életévét tölti be az idén. Szakértőként járt Brüsszelben, Londonban, Pozsonyban, Hágában. Írt az Európai Unió és Magyarország környezetpolitikájáról, a fenntartható városfejlesztésről, az ártéri tájgazdálkodásról, az együttműködő közösségekről. Ideje nagy részét önkéntes munkával tölti, korábban a Védegyletben tevékenykedett, most az Élőláncban.

Tényleg nem kap pénzt a munkájáért?
– Van olyan munkám, amelyikért fizetnek, van olyan, amelyikért nem. A hazai civil szervezetekbe rengeteg önkéntes munkát kell fektetni, a finanszírozás nagyon nehéz. Az önkéntes munka napjaimnak minimum ötven százalékát foglalja le. Ez persze a magánéletemre is hatással van, de azt gondolom, hogy vállalni kell, mert nagy bajban vagyunk.
– Mi az a nagy baj?
– Személytelen rendszerekben, az intézményesített felelőtlenség birodalmában élünk. A személytelenség felelőtlenséget szül: mindenki csak egy kicsivel járul hozzá az ökológiai katasztrófához, akár tudtán kívül. Mégis közös cselekvéseink végösszege a civilizáció végét jelentheti. Ha a rendszer újra személyes lesz, megjelenik az emberekben a felelősségtudat. Minél kézzelfoghatóbb egy rendszer, annál inkább értelmezni tudjuk a felelősségvállalás fogalmát is. Például Magyarország energiaellátásáért néhány nagy erőmű és erőműtársaság felel. Ahhoz, hogy az energiaellátás környezetbarátabb legyen, mindenekelőtt takarékoskodnunk kell, aztán oldani az ellátás központosítottságát, illetve fokozatosan áttérni a megújuló energiaforrásokra. Mostanában Bush is új energiapolitikát hirdetett meg az Egyesült Államokban, amelynek az a lényege, hogy fölszámolják az olajnak való kiszolgáltatottságukat. Hogy mivel fűtünk, miből fedezzük energiaszükségletünket, az nem pusztán környezetvédelmi kérdés. Az állampolgár biztonságérzetét növeli, ha tudja, hogy könnyen beszerezhető a téli fűtőanyaga.
– Fával kellene fűtenünk? Én azzal tüzelek, de folyamatos lelkiismeret-furdalásom van emiatt.
– Ha tarra vágjuk az erdeinket „a környezetbarát biomassza-tüzelés” érdekében, akkor nem beszélhetünk megújuló energiaforrásról, mert nincs minek megújulnia. Nemcsak kivágni kell az erdőt, hanem pótolni is. Szakértők szerint egy hektár megfelelően kezelt gyümölcsös annyi fát ad, amenynyi fedezi egy család éves tűzifaszükségletét. A gázra azt mondják, környezetbarát. Pedig befolyásolja a klímát, és a szállítása környezetpusztítással jár. Ha ki kell vágnom egy fát, kezemben a fejsze, látom a csonkot, és arra gondolok, mit ültetek helyette. Ha viszont tankolok, nem gondolok arra, hogy tízezernyi hal pusztulhat el egy tartályhajó katasztrófája miatt. Ezek csak hírek számomra, amelyek megtörténnek az Északi-tengeren meg itt, ott, amott. Tudjuk, hogy az iraki háborút az olaj miatt vívják, és azt is, hogy legközelebb Iránt fogják lebombázni az olajért, de ezek mind olyan messze vannak tőlünk. Holott amikor tankolunk, valahol mégiscsak támogatjuk ezeket a történéseket.
– Azt ön sem gondolhatja komolyan, hogy ne használjunk autót.
– Pillanatnyilag szükségünk van autóra, igen. De meg kell vizsgálnunk a lehetőségeket, hogyan tudnánk átállni egy kevésbé pusztító rendszerre. Ami nekünk is jó, és figyelembe veszi a civilizáció jövőjét is. Az ország közlekedését kellene megreformálni. De a közlekedés, a szállítás átszervezése előtt végig kell gondolnunk azt is, szükségünk van-e a kínai fokhagymára. Vagy arra, hogy dán nyesedék húsból állítsák-e elő a szalámit, és kell-e a Németországból importált joghurt, amelynek összetevőit Franciaországból szállítják oda. Szükségünk van-e svájci csilis babra? Svájc sem a csili-, sem a babtermelésről nem híres, nyilvánvaló, hogy az összetevőket több ezer kilométerről szállítják oda. Az első kérdés, hogyan tudnánk közelebb hozni egymáshoz a termelést és a fogyasztást. A válasz az emberi léptékű gazdaságban gyökeredzik. A cél olyan rendszerek létrehozása, amelyeket kontrollálni tudunk.
– Ez úgy hangzik, mint egy ökodiktatúra megalapozása.
– Nem beszél itt senki ökodiktatúráról. Csupán arról van szó, hogy fokozatosan át kell állnunk a szelíd technológiákra, egy emberközeli gazdasági és társadalmi felépítésre, különben elpusztítjuk saját életfeltételeinket és milliónyi más lényét.
– Elvei talán megvalósíthatók volnának a vidéki Magyarországon.
– Ezek a gondolatok nem vidékspecifikusak. Rengeteg alternatíva létezik a mostani gazdasági, társadalmi rend megreformálására. A város ellátását fenntarthatóvá lehetne tenni, ha törekednénk arra, hogy az ahhoz minél közelebbi gazdaságokból szerezzük be az élelmiszert. Így a vidéken élők is jól járnának, kevesebb szállításra volna szükség, növelhető volna az élelmiszer-biztonság. Nem a bérházakat kell lebontanunk egyik napról a másikra, hanem tudomásul kell venni, hogy Budapest nem az autóknak épült. Ha egy városnak viszonylag jó a tömegközlekedése, akkor azt meg kell őrizni és fejleszteni kell.
– Most mivel utazott?
– Metróval. Egyébként tavasztól őszig kerékpárral közlekedem. Elég gyorsnak tartom, és élvezem is. Persze előfordul, hogy autóval jövök be, de csak ha vidékről érkezem haza. Olyankor mindig újra és újra érzem, nem érdemes autózni Pesten. Nem szeretem a dugóban való ácsorgást. A londoni főpolgármester bevezette az úgynevezett dugódíjat. A belvárosba belépő autóknak meghatározott összeget kell fizetniük. Ennek hatása az lett, hogy a Citybe járó bankárok – presztízs ide vagy oda – az autóból átültek metróra, buszra. Ugyanez a rendszer több skandináv nagyvárosban is működik. Persze az ideális az, ha minél közelebb el tudom intézni a dolgaimat, ha a közelben be tudok vásárolni. Létre kell hozni olyan kisebb városnegyedeket, amelyek lehetőleg ellátják egy város minden funkcióját.
– De Budapest szerkezete nem ilyen.
– Nem. Az elmúlt tizenöt évben iszonyatos mennyiségű beruházási tőke érkezett Budapestre, sajnos városfejlesztési koncepció nélkül. Odament ez a hatalmas mennyiségű pénz, ahová utat talált. Ezzel megbomlott a város szerkezete. Azt a Belvárost, amelyre ma is büszkék vagyunk, jobbára a XIX. és a XX. század fordulóján, az eredeti tőkefelhalmozás idején építették. Akkoriban volt igény arra, hogy valahogy kinézzen a város. Ma a kerületek, a főváros, az agglomerációs települések mind a maguk érdekeit nézik, rendkívül erős a spekulációs nyomás, és végül a sok bába közt elvész a gyermek. A város belső kerületei kiürülnek, sokan kiköltöznek a környező településekre. A szuburbanizáció viszont azoknak a falvaknak az életét is tönkreteszi. Ha végigmegyünk a Nagykörúton, rengeteg bezárt üzletet találunk. Ezek a jobb sorsra érdemes épületek tönkremennek, mert a város gazdái szabad utat engedtek a külső részeken felépült nagy bevásárlóközpontoknak. Ezek korunk szinte minden civilizációs betegségét magukon viselik. A közlekedési problémák, a zöld területek felélése mellett egyebeket is. Némelyik nagyáruházat építési engedély nélkül húzták föl. Nagyon sokszor nem az önkormányzat határozza meg, hogy mi épüljön, hanem a befektető. A helyi közösségeknek végképp nincs beleszólásuk. A kereskedelem szerkezetének ilyen torzulása katasztrofális hatással van a hazai gazdaságra: Magyarország termelő országból felvevőpiaccá, „összeszerelő országgá” válik. A nagy bevásárlóközpontokat általában nem lehet gyalog megközelíteni. A civil szervezetek munkája éppen arról szólna, hogy a helyi érdekérvényesítés elvét bevigye a közpolitikába.
– Hány civil szervezet működik ma Magyarországon?
– Hatvanezerről tudok. De e nagy szám ellenére érdekérvényesítő erőben mégis le vagyunk maradva Nyugat-Európától. Az a baj, hogy az országos politika inkább vetélytársnak, mint partnernek tekinti a civil szervezeteket. Pedig fontos, hogy az emberek maguk rendezzék az őket érintő ügyeket. A demokrácia azt jelenti, hogy a polgárok részt vesznek az őket is érintő kérdések megvitatásában. Demokrácia azonban nem négyévenként egyszer van, hanem mindennap gyakorolnunk kell. Adott helyen élők a bőrükön érzik a közelben történő beruházások hatásait. Felnőtt emberek, el tudják dönteni, hogy kell-e nekik az a lakópark vagy az az erőmű. Nyilván a döntések, az alternatívák mérlegelésénél szakértőkre is szükség van, de ez nem jelenti azt, hogy arctalan bürokraták és befektetői csoportok döntenek helyettünk. A problémák akkor keletkeznek, ha olyan emberek hozzák meg a döntéseket, akiket közvetlenül nem érint a téma. Nem az ő kilátásukat veszi el egy épület, nem az ő levegőjüket szennyezi a mélygarázs. Az ökológiai állapot javítása felé a kis közösségek önrendelkezésén keresztül vezet az út. Illetve fontosak még az olyan technológiák, amelyek átláthatók és kezelhetők egy közösség számára is.
– Ön is tüntetett a Parlament előtt néhány hete a génmanipuláció ellen. Hányan voltak?
– Több mint nyolcszázan, körbeértük az Országházat. Tizenkétezer-hatszáz ember írta alá azt az ívet, amelyben Magyarország génmanipulált vetőmagoktól való mentességének fenntartását kértük. Mert az egészségügyi és az ökológiai következményekkel nem vagyunk tisztában, és az európai piac is elutasítja őket. A hazai mezőgazdaság számára a csőd veszélyével járna ezek bevezetése.
– Akkor kinek az érdeke a felhasználásuk?
– Igazából csak sejteni lehet, hogy a vetőmagot előállító, elsősorban amerikai konszernek érdekeltek a dologban. Általuk jelentős gazdasági és politikai nyomás nehezedik most az Európai Unióra és Magyarországra is. Magyarországon még érvényes a termesztési tilalom. Ha azonban egy régióról elterjed, hogy ilyen növényeket termeszt, összeomolhatnak a piacai. Sokszor a gyanú is elég, hogy tízmilliárdokban mérhető károk keletkezzenek.
– Miért veszélyesek a génmanipulált növények?
– A génsebészet során az egyik élőlény előnyös tulajdonságaiért felelős génszakaszt átültetik a másikba. A technológia, bár nagyon precíznek tűnik, még nem kiforrott. Nem tudjuk pontosan, milyen hatással vannak a különböző génszakaszok egymásra, a szervezetek egészének működésére, vagyis a kockázatok jelentősek.
– Forgalmaznak Magyarországon génkezelt növényekből előállított élelmiszereket?
– Igen, bár az Európai Unióban ezeket az élelmiszereket jelölni kell. Ha valaki szóját vesz, nagy esélye van rá, hogy génmanipuláltat rak a kosarába. Elvileg mindenre, ami 0,9 százaléknál több génmanipulált anyagot tartalmaz, rá kell ezt írni. A közvetlen fogyasztásra szolgáló élelmiszeren, például a zöldségeken kötelező feltüntetni. Ha viszont génmódosított szóját tartalmaz a kolbász, azt már nem kell ráírni. Sajnos Magyarországon a sertések indító tápjába is tesznek génmódosított anyagokat. A génmanipuláció a mezőgazdaság iparosításának végkifejlete. Pusztai Árpád, a skót akadémia tagja, a téma egyik legelismertebb szakértője patkányokat etetett génmódosított élelmiszerekkel. Rövid időn belül kóros elváltozás keletkezett a beleikben. Amikor ezt a kísérleti eredményt nyilvánosságra hozta, azonnal elbocsátották az angliai intézetből, ahol dolgozott. A legfájóbb, hogy ami közvetlenül kimutatható, az csak a jéghegy csúcsa. Ezek a növények a szabadban szaporodhatnak, kereszteződhetnek. Nagy-Britanniában génmódosított repce kereszteződött a vadmustárral, amely azután a saját életét élte, vagyis kiszabadult az emberi kontroll alól.
– Akkor ez az első olyan találmánya az emberiségnek, amely reprodukcióra képes. Lassan megjelennek majd azok a furcsa lények, amelyeket Lucas megálmodott a Csillagok háborújában?
– Minden jel arra mutat, hogy tudományos-fantasztikus történetben élünk. Itt nem biztos, hogy a jó győz a végén, viszont a forgatókönyvet mi is írjuk.