„Állj meg – mondta Sztálin Paukernek. – Pisálnom kell.” A testőr kinyitotta a hátsó ajtót. Körülnézett, csak aztán jelzett Sztálinnak, hogy jöhet. Egy darabig mögötte haladt, majd behúzódott a tölgyek közé, s hallgatta az el-elakadó csobogást. A bokrok alján, Sztálinnal szemben megcsillant valami. Eleven fény volt, más, mint a vízcseppre eső holdsugár. Macskaszem – gondolta Pauker, de azért előhúzta a pisztolyát, bár lőni semmiképpen sem akart, mivel a dörrenés megrémiszthette volna a vizelésben elmélyedt Gazdát, amit az akkor sem bocsát meg, ha megmenti az életét.
A csorgás abbamaradt. Sztálin sóhajtva, fél kézzel kezdte gombolni a sliccét, satnya balja lógott az oldalán. A bokorban ismét megmozdult valami. Egészen lent, földközelben szétnyíltak a lombok. Egy halvány arc, egy meztelen test bukkant elő. „Hátra, Sztálin elvtárs!” – suttogta Pauker.
Sztálin oldalt lépett, s így a testőr majdnem elsodorta. Aztán egy vinnyogó, sápadt, vézna alakot emelt fel a földről, aki foggal-körömmel védekezett. Nagy körtefeje volt, hosszú lába és hosszú karja. Vállán és mellén izom vonaglott. Paukernek össze kellett szednie minden erejét, hogy féken tartsa. Sztálin nem ijedt meg. Kivette a szájából a pipáját, és azt mondta: „Ez egy gyerek.” „Az – felelte Pauker –, de kétlem, hogy emberi fajta.”
A gyerek sziszegett, fújt és tekergett a testőr karjai között, könny, takony és nyál folyt az arcán. Pauker ütésre emelte a kezét, védve magát a vicsorgó szájtól.
„Ne bántsd!” – szólalt meg Sztálin. Egész közel ment a fiúhoz, aki meztelen volt, csak a lágyékán csüngött egy rongydarab. A Gazda térdre ereszkedett a fiú előtt. Sötét grúz szemét összehúzva bámulta a sápadt lény bal lábfejét: a gyerek két ujja összenőtt, s vastag karomként begörbült. Sztálin fölállt. Jobb kezét a fiú fejére tette. „Ültesd be hátra! – mondta Paukernek. – És erről nem beszélünk senkinek. Soha.”
A testőr nem felelt. Tudta, hogy az ingerült Sztálin a beleegyezést és a helyeslést is ellenkezésként fogja fel. Beült a volán mögé és indított.
„Légy szíves – mondta Sztálin a fiúnak –, húzódj odébb!” A lény engedelmeskedett. „Büdös vagy” – fintorgott Sztálin, és a gyerek arcába fújta a füstöt. „Te is” – felelte az. Koba felkattintotta a villanyt. „Mutasd a lábadat!”
A fiú maga alá húzta a lábait. Szoszó sem szerette, ha nézik a lábát – gondolta a Gazda, és egy csöpp szédülés fogta el, ahogy meggörnyedve a bal lábáról lehúzta a csizmát. A fiú még odébb húzódott. Koba letekerte a kapcát, és meztelen lábát az ülésre tette. Szótlanul, pipájából pöfékelve nézte a gyerek arcát. Előbb döbbenet, aztán hitetlenkedő mosoly futott át a lény vonásain, hatalmas szeme még jobban kitágult. A mosolya lágyabb lett, már-már gyermeki, ahogy kihúzta a lábát összegörnyedt teste alól, s Sztáliné mellé helyezte. A két pár összenőtt ujj egymáshoz ért.
„Rajtad kívül nem mutatom meg senkinek” – mondta Sztálin. „Én sem” – felelte a lény, és a szeme felragyogott. „Tudod, ki vagyok?” – kérdezte Koba. „Te vagy Sztálin.” „Mit tudsz még rólam?” „Sokan szeretnek.” „És?” „És – a lény mintha habozott volna – félnek tőled.” „Te félsz?” „Nem.” „Tehát szeretsz. Hány éves vagy?” „Tíz – felelte a fiú. – 1923-ban születtem. A nevem Iván Szergejevics Blohin.” „Apád?” „Nincs.” „Anyád?” „Meghalt.” „Mikor?” „Az éhínség idején.” „Intézetbe kerültél?” „Nem. Előbb csavarogtam, loptam, aztán megöltem egy embert.” „Hol?” „Batumiban – a fiú enyhe gúnnyal Sztálin szemébe nézett. – Most a miért jön?” „Hogyhogy!?” „Mindig ez a sorrend, hol, mikor, miért?” „Jó – mondta Sztálin. – Miért?” „Megerőszakolt.” „Tudsz olvasni?” „Igen. Most is itt van velem a kedvenc könyvem.” „Miféle könyv?” „Az apagyilkos.” „Az a kedvenced?” „Igen.”
Az enyém is – gondolta Sztálin. Úgy érezte, hogy a pipafüsttel együtt képes belélegezni a kaukázusi estét. A szíve könnyű volt. Amikor betekerte lábfejét a kapcába, halkan nevetett. „Még hogy én büdös?”
Sztálin egy korty édes, nehéz grúz bort vett a szájába, megízlelte, aztán lenyelte, annak ellenére, hogy a doktor valami olyasmit mondott, hogy a prosztata nem tolerálja az alkoholt. Ettől a gondolatfoszlánytól Sztálin egy pillanatig dühbe jött, aztán megdöbbenve eszmélt rá, hogy a hólyagja csöppet sem feszül, sem fájdalmat, sem vizelési ingert nem érez. Semmije sem fájt. Semmi sem törte meg a lénye és a természet között létrejött harmóniát. Itt a pillanat, amikor megengedhette magának, hogy a szeme könnybe lábadjon, és agyán átsuhanjon az a gondolat, amely elől a papnevelde elhagyása óta menekült, hogy minden út vége a halál. A könny össze is gyűlt a szemében, elhomályosította a látását. A homály mélyén vadul villódzott a tó. Sztálin elvtárs sohasem sír – gondolta.
Már Szoszó is nehezen engedte kicsöppenni a könnyeit, hát még Koba. A szeme akkor is csak vörösen izzott, amikor a száműzetésből szökve a szibériai télben szembement a széllel. Ez olyan, mintha a vén, hülye Gorkij írta volna – gondolta Sztálin, miközben felszáradt a könnye. „Nézzük inkább magát a dolgot: mire jó neked ez a kölyök? Csak nem vagy babonás?”
De nem volt könnyű döntenie. Zavart érzett és valami jóvátehetetlen bánatot, hogy miért nem szeret senkit igazán. Egy furcsa gondolat makacsul visszatért hozzá: ő lesz az! Mintha Szoszó ebben a gyermekben újjáéledt volna, s véghezvihetné dolgát, amelyre Sztálin élete már nem lesz elég. A gondolat homályos volt, mégis szinte égetett: Oroszország és a világ! A világ: Oroszország. A határtalan álom!
Mindig is szüksége lett volna egy igazi barátra, szeretetre, egy emberi lényre, aki vele egyenlő. Ilyen lény nincs, nem volt és nem is lesz soha, vallotta be magának. Lenin? Te jóságos isten! „Pfuj! – mondta hangosan, mert Iljicsről Krupszkaja jutott az eszébe, aki időnként még mindig úgy viselkedik, mintha ő volna Lenin özvegye. – Pedig az én vagyok” – kuncogott Sztálin.
Megint szomorúság fogta el, hogy senkit sem szeret. A lányára gondolt, s az futott át a fején, milyen csúf kis baba volt. Ez a fiú is csúf. Himlőhelyes. De olyan a szeme, mint a telihold. Sztálin bement a könyvtárszobába. Megkereste a polcon Az apagyilkost. „Ragyavert arc, összenőtt lábujj, és ez a könyv – suttogta maga elé. – Van ilyen véletlen? Ha van, ha nincs, ezt a fiút képes leszek szeretni.”
Másnap, bár még mindig nem tudta pontosan, mit akar, elküldte Beriját Szocsiba, hogy keresse meg azt az elmeorvost, aki Nagyezsda heves fejfájásait és depressziós tüneteit egy ideig sikerrel kezelte. Tudatának egy rejtett zugában némi haraggal őrizte a professzor nevét, David Alexandrovics Bronsteinnek hívták. Zsidó volt. Mielőtt 1927-ben hazatért, Freud bécsi klinikáján dolgozott. Ő tanácsolta Nágyának, hogy utazzon Karlsbadba, ahol vastagbélgyulladását kezelni tudják. Nem sokkal ezután történt az öngyilkosság, és Bronsteint egy Krasznodar környéki saraskára vitték, ahol a zárt kutatóintézetben folytathatta az emberi intelligenciával kapcsolatos kísérleteit.
Berija egy nap alatt előkerítette. Személyesen, kocsin ment érte, mivel az intézet mindössze százhetven kilométernyire volt a vadászháztól. Sztálin úgy fogadta a kissé megöregedett és lesoványodott professzort, mintha mit sem tudna a vele történtekről. Bronstein pedig óvakodott attól, hogy akárcsak utalást is tegyen a múltra. Fehér köpenyt viselt, mint annak idején.
Sztálinban fölrémlett az emlék, ahogy a kopaszodó férfi a halott Nágya fölé hajol, majd felnéz rá, a megalázott férjre, s nagy, dülledt szemében mintha helytelenítés rémlene fel. Mostanra maradék haja és a szakálla is megőszült. Keret nélküli szemüvegével így is emlékeztetett Csehovra, akit Sztálin utált.
„Ha nem terhelem önt – szólalt meg a Gazda –, a tárgyra térek. Arra kérem, töltsön el itt néhány napot egy kisfiúval, akit anyám küldött hozzám s akit félt és szeret. Kérem, hogy professzor elvtárs foglalkozzon vele, szánjon rá egy kis időt. Úgy tudom, ön előrehaladott kutatásokat folytat a kimagasló emberi intelligenciákkal kapcsolatban, és képes felmérni nemcsak az agykapacitást, hanem az érzelmi attitűdöt és a teljesítőképesség határát is.”
Az attitűd szót, amelyet aznap egy szakkönyvből nézett ki, szándékosan használta, hogy meghökkentse a professzort. Bronstein nem szólt közbe, de egy pillanatra, magába feledkezve, felvette azt az orvosi tartást és arckifejezést, amelyet betegeivel szemben használt. Sztálin elhallgatott. A szeme összeszűkült, és a professzor rájött, hogy fürkésző tekintete ingerli a Gazdát. A szalvétáért nyúlt, és megtörölte száraz ajkát.
„Milyen hosszú vizsgálatra gondol, Sztálin elvtárs?” „Amennyi szükséges. Van elég ideje?” Bronstein elmosolyodott. „Az életem minden percével rendelkezhet” – felelte. Sztálin rezzenéstelen arccal fogadta az iróniát.
A professzor már az első napon észrevette a fejlődési rendellenességet, az összenőtt lábujjakat, s mivel amíg bizalmát élvezte, többször ellenőrizte Sztálin egészségi állapotát is, az azonos genetikai rendellenességből azt a következtetést vonta le, hogy Iván Sztálin természetes fia.
Harmadnap úgy vélte, sikerült elnyernie a gyermek bizalmát. Ekkor az általa oroszosított amerikai intelligenciateszttel megmérte Iván szellemi képességeit, és a zseniszintet erősen meghaladó hányadost tapasztalt. A gyerek emlékezőtehetsége, kombinációs és asszociációs képessége, tanulási mechanizmusa, felfogásának extrém dinamizmusa, fantáziájának gazdagsága Bronsteint annyira megigézte, hogy általa érteni vélte az apa, Sztálin pozitív és negatív értelemben egyaránt deviáns személyiségét is.
Emellett konstatálta, hogy bizonyos szempontból a gyerek megközelíthetetlen és hideg, mint a jég. A bizalom, amit Bronstein elnyerni vélt, számító, majdhogynem kiszámított volt: Iván Blohin együttműködési készsége a Sztálin iránti ragaszkodásából eredt. Egyszerűen nem került érzelmi kapcsolatba a professzorral. Bronstein a Szondy- és a Rorsach-teszt és más pszichotechnikai vizsgálatok eredményeiből arra a következtetésre jutott, hogy a gyermek autizmusán egyetlen rés van, a Sztálin iránti feltétlen ragaszkodás és szeretet, amely a felettes ént háttérbe szorítja. Az autodeterminációban egyébként az érzelemnek vagy lelkiismeretnek nyoma se volt. A gyermek tehát a szó orvosi értelmében elmebeteg, mintaszerű pszichopata, de mentalitását mégsem a betegség, hanem a gyors észjárásra épülő prepotencia uralja. Bronsteinben kialakult az a meggyőződés, hogy ez a kis szörnyeteg Sztálin miniatűr mása.
Tapasztalatból tudta, hogy nem jó Kobával egy tálból cseresznyézni. Őszinteségére, amellyel Nagyezsda Allilujevna állapotával kapcsolatban Sztálinhoz fordult, szabadságának elvesztése volt a válasz. Ha Iván Blohin valóban Sztálin fia, akkor most az életével játszik. Alaposan tanulmányozta a fiú antropológiai jellemzőit, összevetette Szvetlanáéval és Vaszilijével, Sztálin törvényes gyermekeiével, akiknek annak idején ugyancsak ő volt az orvosuk. Iván Blohinban nem talált egyetlen grúz vonást; az orra pisze volt, serkenő haja búzaszőke, a szeme kék. A teste szinte betegesen fehér és szőrtelen. Sztálin tömzsi, a fiú nyúlánk. Az, hogy egyformán ragyás az arcuk, genetikai szempontból nem számít. Az összenőtt lábujj pedig… Bronstein szakirodalmat kért Krasznodarból. Kiderült, annak az esélye, hogy valaki összenőtt kéz- vagy lábujjal szülessen, egy az ötszázezerhez, tehát lehetséges, hogy a Szovjetunióban kétszáznál is több ilyen ember él. Ez a testi rendellenesség nem öröklődik.
Bronstein mindezt mérlegelve arra jutott, hogy Iván Blohin nem vér szerinti leszármazottja Sztálinnak. Valószínűleg Sztálin anyja volt az, aki a közös fejlődési rendellenességet az egymáshoz tartozás és elhivatottság misztériumával azonosította. Valószínűleg ez a misztérium hatott magára a Gazdára is.
„Mivel kezdjem, Sztálin elvtárs?” – kérdezte a professzor, amikor letelepedtek a hatalmas tölgyfa asztal mellé. „Mindegy, de a szakkifejezéseket lehetőleg kerülje. Habár az egyenes, orosz beszéd nem kenyere a doktorkáknak.”
Bronstein leküzdve vágyát, hogy az egyszerű orosz beszédű Csehovra utaljon, a lényegre tért. „Iván zseni – mondta. – Egész pályafutásom alatt, bár mindig különleges képességű személyekkel foglalkoztam, nem találkoztam hozzá hasonló intelligenciájú gyerekkel. Igazából nem ez a meglepő. Hanem… mondhatom?” „Persze – bólintott Sztálin. – Kíváncsivá tesz.” „A döbbenetes az, hogy ezt a kivételes értelmet, sőt a fiú egész lelkivilágát egyetlen érzelem uralja, rajong önért.” Sztálin a pipája fölé hajolt, egy parazsat tartott ujjai közt. „Jól gondolja meg, mit beszél. Nem várok el hízelgést.” „Bár az előbb óvott a tudálékosságtól, hadd próbáljam meg elmagyarázni, miről van szó. Ez a fiú autista, oroszul kifejezve befelé forduló személyiség. Zárt, mint a dió. Ebből a zártságból egyetlen rés nyílik a világra, s ez ön, Sztálin elvtárs. A diót egyedül ön képes feltörni.” „Megértettem David Alexandrovics. Ez azt jelenti, hogy erre a gyerekre minden körülmények között számíthatok?”
„Sokunkra számíthat – felelte Bronstein, s próbálta levenni tekintetét Sztálin hüvelykujjáról, amely még mindig a parázzsal játszadozott. – De ez az eset alapvetően különbözik az önt körülvevő tisztelettől és szeretettől. Ez elementáris és atavisztikus. Már-már szakrális vonzalom. Nem vár viszonzást. Mégsem alárendelt. Olyan, bár semmi köze a nemiséghez, mint a legmélyebb, legodaadóbb szerelem – Bronstein megtörölte a homlokát. – Őszinte leszek. Igenis a legmélyebb ösztönhöz van köze, s ön tudja, hogy Freud mit tekintett annak. Sztálin elvtárs, ön úgy bánhat ezzel a gyerekkel, mint ahogy Isten legengedelmesebb teremtményeivel, sohasem fog benne csalódni. Testestül, lelkestül az öné.”
Sztálin hosszan és mélyen elgondolkodott. A pipájából a tetőgerendákig szálltak fel a füstkarikák. „Attól tartok, David Alexandrovics, hogy ön most foglyul ejtette önmagát. Azzal, amit itt elmondott, nélkülözhetetlenné és pótolhatatlanná tette a személyét és szakértelmét ennek a gyermeknek a nevelésében. Ez egyben azt jelenti, hogy hosszú időn át kénytelen lesz vele maradni. Hogy tudományos ambícióit se érje sérelem, Iván mellé kerítünk még néhány hasonló képességű gyereket, fiút és lányt. Tehát kutatásait is folytathatja. Minden segítséget megkap tőlem és Grúzia első emberétől, Lavrentyij Berijától, aki a mai naptól kezdve a rendelkezésére áll. Rábízom magára ezt a fiút, hogy értelmi fejlődését elősegítse.” „Ha jól értem önt, Sztálin elvtárs – mondta Bronstein –, akkor Iván körül egy hozzá méltó csoportot kíván létrehozni. Gondolom, a szellemi képességek mellett az önnel kapcsolatos érzelem sem mellőzhető. Talán Isten is azért teremtett angyalokat, hogy jó társaság vegye körül. Sztálin elvtárs nyilván apátlan, anyátlan árvákra gondol.” „Se testvérük, se nagynénjük, se ükapjuk.” „Hányan legyenek?” „Heten.”
Iván Blohin és Bronstein utazásait és látogatásait a különböző gyermekmenhelyeken és nevelőintézetekben Berija utasítására Anton Szavidze ezredes, a grúz belbiztonsági szolgálat legjobb kiképzőtisztje szervezte meg. Két hónap telt el a kutatással. Végül ötvennyolc előzőleg kiszemelt fiú és lány közül választotta ki a professzor azt a hatot, aki a Sztálin által támasztott feltételeknek megfelelt. Iván társai közül, akikkel annak idején megszökött a javítóintézetből, csak egy érte el azt az intelligenciaszintet, amit Bronstein alapkövetelménynek tekintett, egy tízéves lány, Irina Szamoljova. Egyáltalán nem ismerte a szüleit, vérségi kapcsolat nem fűzte senkihez, Blohinhoz viszont testvérként ragaszkodott.
Apró termetű, fekete hajú kislány volt, ovális, barna arcában nagy, mindenre éberen figyelő mély tüzű szemek égtek. Kissé hajlott, keskeny orra egy csöppnyi grúz beütésre utalt. A tekintetében időnként megjelent valami elutasító üresség, amely figyelmeztetett könyörtelen lényére. Vadmacskatermészetétől mindenki félt. Blohin viszont érzelem nélkül fogadta el közeledését. Tárgyként kezelte, ami véletlenül a tulajdonába került. Irina ragaszkodásának egyetlen oka volt: Ivánon kívül mindenkit utált, őt magát pedig senki sem viselte el. Bronstein természetesen látta, hogy a kis Szamoljova nehezebb eset egy rablógyilkosnál vagy egy hivatásos forradalmárnál, de méltányolta Ivánhoz való ragaszkodását és a kislány ragyogó, bár fékezhetetlen eszét.
Közben felépült a „kollégium” a vadászház mellett, összeállt a nevelői kar. Bronstein, Szavidzén keresztül, az angol rendszert és jelleget javasolta Sztálinnak. Ötlete a Gazda helyeslésével találkozott. Az oktatók saraskabeli tudósok és jól képzett csekista szakemberek voltak.
Iván karácsonyra Sztálintól egy régi, bőrkötésű könyvet kapott, amely a Cion bölcsei címet viselte. Koba az első oldalra piros tintával ezt írta: „Ki nem állhatom a zsidó bagázst, de ez a könyv elgondolkoztatott. Tanulmányozd, Ivanuska, és tanulj belőle!”
Miután elolvasta a Cion bölcseit, Blohin megkérdezte Bronsteintől, hogy kik azok a zsidók. Bár régebben is hallott róluk gyűlölettel és undorral beszélni, s találkozott is néhánnyal közülük, most mégis megzavarodott, mert eddig úgy tudta, hitvány és nyomorult lények, a könyvből viszont az derült ki, az egész világot uralni akarják. Sztálin megjegyzése, hogy ő ki nem állhatja ezt a népséget, érdeklődését azonnal gyűlölettel itatta át, és az ellentmondás, ami abban rejlett, hogy a gyűlölttől tanulnia kellene, megzavarta. Bronstein annyit felelt a kérdésére, hogy a zsidók ugyanolyan emberek, mint mi magunk, az irat pedig hamisítvány, amit a cári titkosrendőrség készített, de ha Sztálin elvtárs úgy gondolja, nyilván van mit tanulni belőle. Később Szavidze, akihez Blohin szintén tanácsért fordult, némi tűnődés után azt mondta: „Sztálin elvtárs a könyvben leírt módszer tanulmányozására gondol, s ebből a szempontból mindegy, hogy az a zsidóktól, az Ohranától, a Csekától vagy akár tőlünk származik. A titkosság és az összetartás nagy erő. Maga a párt is erre épül. Annyi biztos, amin Sztálin elvtárs elgondolkozik, az figyelemre méltó, hiszen ő mindent tud a világról, és minden tettének oka és értelme van.”
Az iskola tantervét Szavidze és Bronstein közösen állította össze. 1934. január 1-jétől kezdve minden napnak szigorú és pontos rendje volt. A gyerekek mindent megkaptak, ami szükséges volt testi, szellemi fejlődésükhöz. Esténként két órát maguk között tölthettek el, ilyenkor Iván irányításával egymáshoz való viszonyukról és a Sztálinhoz fűződő érzelmeikről beszéltek. Mindannyian tudták, hogy ez ittlétük és létezésük oka és értelme. Iván Sztálin iránt érzett szerelme szinte ragállyá vált, a gyerekek alig várták az őszt, hogy találkozhassanak vele. Bronstein mérései szerint mindannyiuk intelligenciaszintje a zseni tartományába esett, és ezt az intelligenciát rabul ejtette a Sztálin iránti ragaszkodás. Mindig úgy viselkedtek, mintha a Gazda rajtuk tartaná szemét. Olyanok voltak, mint Isten ártatlan angyalai. Indulataik mélysége is elütött az átlagostól, s ragaszkodásukat és hűségüket véglegessé tette. Szövetségük szinte magától létrejött. Személyük alig különült el egymástól. Lényük szinte megsokszorozódott, mindig heten voltak, sohasem egyedül. S e közösség fölött uralkodott egy láthatatlan, lebírhatatlan erő: Sztálin.
Amikor 1934. július 10-én a GPU-t feloszlatták, és szerepét az NKVD, a belügyi népbiztosság vette át, az iskola (amelyet később Limnológiának neveztek el) kikerült mindenfajta hivatalos ellenőrzés alól. Nem létezővé vált, az egész intézmény eltűnt, mintha egy másik dimenzióba került volna.
1956. október 15-én Blohin, ezúttal Szamoljovával együtt, másodszor látogatott el Magyarországra. Mint a KGB titkos megbízottja, egy küldöttség tagjaként érkezett Budapestre.
Több mint egy hónapot töltött a magyar fővárosban. Ekkor ismerkedett meg Jurij Andropovval, a budapesti szovjet nagykövettel. A nagykövet nézetei és következtetései rendkívül közel álltak Blohinéhoz. Egyre nagyobb rokonszenv támadt közöttük. Ivanuska éreztette, hogy korábban személyes kapcsolatban állt Sztálinnal, s bizalmát élvezte haláláig. „Mikor ismerte meg Sztálint?” – kérdezte Andropov. „1933-ban” – felelte Blohin. „Tulajdonképpen hány éves maga?” „Akkor tízéves voltam. Valójában ő nevelt fel.” „Hiszen a saját gyerekeivel sem törődött.” „Velünk igen.” „Velünk?!” „Heten vagyunk.”
Blohin valami furcsa rokonszenvnek és megérzésnek engedve úgy döntött, hogy bizonyos mértékig beavatja Andropovot. „Ez úgy fest, mint valami öszszeesküvés – mondta a nagykövet. – Ön szerint Sztálin létezik még?” „Aligha lehet őt figyelmen kívül hagyni. A magyarországi eseményeken modellezhető a jövő. Úgy gondolom tehát, menjen minden a maga útján. A megtorlás és elfojtás később amúgy is bekövetkezik. Moszkva nem hagyja vazallusai közül kiválni Magyarországot.” „Nem tudom, jól értem-e, miről beszélsz. Azért vagy itt, hogy a magyarországi eseményeken modellezhesd a szovjet hatalom ellen várható lázadásokat?” „És azok globális hatását – bólintott Blohin. – Ugyanis a sztálini birodalom páncélzatán ez lesz az első hajszálrepedés. Nagy Imre pedig vagy a hűség, vagy az árulás modellje. Ha az események volt csekistaként magukkal sodorják, s elkötelezettséget kezd érezni népe iránt, netán az ellenállás élére áll, és a hős szerepében tetszeleg, az számunkra alapvető tanulság.”
Blohinékat egy járőr a Sztálin úton megállította. A patrul a követséghez kísérte őket, s néhány perccel később a mellékbejárat kinyílt előttük. Bent a másodtitkár, a KGB állandó budapesti megbízottja közölte velük, hogy „Andropov elvtárs jelenleg Szuszlov elvtárssal tárgyal. Fél óra múlva várja önöket. Két magas rangú ÁVH-s tiszt is jelen lesz a megbeszélésen.”
A nagykövet néhány perccel éjfél előtt tálaltatta fel a vacsorát. „Nem tárgyalni hívtuk önöket – mondta a magyaroknak –, inkább csak eszmét cserélni. Tudomásunk szerint az ÁVH kész harcolni az államrend védelmében, ha az események úgy alakulnak. Én természetesen állandó kapcsolatot tartok Moszkvával, és mindenről tájékoztatom a felső vezetést, de sajnálattal kell tudatnom önökkel, hogy eddig nem született döntés a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokkal kapcsolatban. A Nagy Imre-kormány további magatartásától függ, hogy beavatkozunk-e. Én most engedelmükkel magukra is hagyom önöket a KGB megbízottaival. Diplomáciai szempontból előnyös, ha a további megbeszélésükön nem veszek részt.” Rájuk mosolygott és elhagyta a szobát.
„Ne higgyenek Nagy Imrének – szólalt meg a tábornok. – Egyrészt revánsvágy fűti, másrészt olyan emberekkel veszi körül magát, akik nemcsak Rákosi elvtárs híveivel akarnak leszámolni, de ellenségesek a Szovjetunióval szemben is. Az önök érdeke egybeesik…” „Időpocsékolás, ha erről kíván bennünket meggyőzni – vágott közbe Blohin. – Tisztában vagyunk a helyzettel. Egy nap sem telt el az események kirobbanása óta, és lám, ha nem lépnének közbe a szovjet csapatok, önök máris bújócskázni kezdhetnének az életükért. Tehát jobban járnak, ha nem hivatkoznak a mi érdekeinkre, hanem a sajátjukért tesznek lépéseket, amíg lehet.” „Milyen lépésekre gondol? – kérdezte minden sértődés nélkül az ezredes. – Hallgatjuk. Ezért vagyunk itt.” „Valóban? – szólalt meg Szamoljova. – Én inkább úgy látom, várnak a sült galambra. Van olyan ember, akire számíthatunk Nagy Imre kormányában?” „Nekem Kádár elvtárs személyes ismerősöm – mondta a tábornok. – Együtt dolgoztunk a Rajk-perben. Egy ideig a főnököm volt mint belügyminiszter.” „Nem az önök viszonya érdekel! Számíthatunk rá?”
„Hithű kommunista és jó elvtárs.” „Ne marháskodjon – szólalt meg Blohin. – Van valami biztosítéka, hogy ez az ember hajlandó együttműködni velünk?” A tábornok gyorsan és készségesen felelt. „Azért említettem személyes kapcsolatunkat, mivel úgy gondolom, létre tudok hozni önök között egy konspiratív találkozót. Egyébként, ha a szovjet csapatoktól támogatást kapunk, képesek leszünk rendet teremteni.” „Egyelőre rend van – mondta Blohin. – S pont erre nincs szükségünk.” „Zűrzavar kell – mosolygott Irina. – Halottak és sebesültek kellenek innen is, onnan is. A mészárlás mindig háttérbe szorítja a diplomáciát. Beszélhetünk konkrét akcióról?” „Igen.” „Képesek önök olyan szituációt teremteni, amely nyugodtabb napok után megbolygatja a kedélyeket. Mondjuk: ismeretlen fegyveresek belelőnek a békésen tüntető tömegbe a Parlament előtt.” „Elképzelhető” – mondta az ezredes. „Igen vagy nem?” „Igen.”
Szamoljova türelmesen mosolygott. „Milyen gyorsan tudják elfoglalni a Parlament körül a megfelelő pozíciókat?” „Egy-két óra alatt” – mondta az ezredes. „Egy vagy kettő?” „Kettő.” „Gépfegyverekkel?” „Igen.” Szamoljova tovább mosolygott. „Hol keressük önöket?” Mindkét tiszt megadta a telefonszámát és rádiós híváskódját. „Utána összejöhetünk Csermanekkel – mondta Blohin. – Jól tudom a nevét?” „Valóban Csermanek – felelte a tábornok elképedve. – Kádár a mozgalmi neve.”
Blohinék október 26-án reggel találkoztak először Kádár Jánossal Budán, az államvédelem egyik biztonságos, konspiratív lakásán. A megbeszélést a szovjet kormány részéről Andropov legalizálta; Blohin és Szamoljova illetékességét a nagykövetség pecsétjével és Andropov aláírásával ellátott dokumentum igazolta Kádár előtt. A találkozón jelen volt a Kovács néven szereplő ÁVH-s tábornok s Kádár bizalmasa, egy kevés beszédű, primitívnek látszó férfi, Czinege, akit Kádár sofőrként is használt. A tárgyalás negyven percig tartott. Kádár az idegesség és a bizonytalanság jeleit árulta el, a bal szeme tickelt, a kezével babrált az asztalon. Blohin óvatosan és udvariasan beszélt vele, Szamoljova pedig igyekezett elbűvölni. Kádáron azonban világosan látszott, hogy nem érdeklik a nők.
„Ha úgy alakul a helyzet – kérdezte Blohin –, hogy Nagy Imre gyengesége vagy pálfordulása következtében Magyarországon veszélybe kerül a kommunista dominancia, ami együtt jár a szovjet érdekek negligálásával, számíthatunk önre?” „Hogy érti ezt?” „Ha a fent jelzett fordulat bekövetkezik, a szovjet hadsereg természetesen közbelép és elfojtja az ellenforradalmat.” Kádár bólintott. A szeme megint tickelt egyet, most úgy tűnt, mintha Irinára kacsintana. Várt. „Mi azt szeretnénk, ha ez esetben ön venné kezébe a főhatalmat.” „Most várnak választ?” – kérdezte Kádár. „A tárgyalásokat mindenképpen a legfelsőbb szovjet vezetéssel kell lefolytatnia. Vegyük úgy, hogy minket a hajlandósága érdekel.” „Kommunista vagyok” – felelte Kádár.
„Az jó” – bólintott Szamoljova. Kádár némán nézett rájuk. A szeme megint tickelt egyet.
Október 26-án reggel Szamoljova felhívta telefonon a Kovács tábornok által megadott számot, és hangjában enyhe gúnnyal kérdezte: „Nos, mi újság a halpiacon?” „Valószínűleg több ezer ember vonul a Parlament elé.” „Kialakították a lőállásokat?” „A szemközti épület padlása és tetőzete az ellenőrzésünk alatt áll. Két tucat emberünk figyeli a teret.” „Önt nem zavarja, hogy a lakosság a szovjet katonákkal bratyizik és fényképezteti magát a tankok tetején? Ideje közéjük csördíteni. Ahogy megtelik a tér, nyissanak tüzet. Az akcióért ön a felelős. Legyen minél több halott. Hadd frissüljön föl a levegő.”
Andropov közvetlen kapcsolatban állt a magyar kormánnyal, s tisztában volt azzal, hogy az események egyre inkább magukkal sodorják Nagy Imrét.
„Ha a politikusok nem is – mondta a nagykövet Blohinnak –, de Szerov és Konyev tisztában van azzal, hogy a magyar államvédelem szétesett, és a Budapesten tartózkodó szovjet egységek is egyre inkább defenzívába szorulnak. Nagy Imre azzal érvel, hogy a feszültség fő forrása a szovjet páncélosok jelenléte. Persze ez porhintés vagy tévhit a részéről. Ha kivonjuk a csapatainkat, azonnal elszabadul itt a pokol.” „Erre várunk – bólintott Blohin. – Mondtam neked, hogy Sztálin előre látta és felkészített bennünket ezekre az eseményekre. Magyarország olyan kicsi, hogy akár laboratóriumként is felfogható. Nincs más tennivalónk, mint szabadjára engedni és figyelni az eseményeket. Ha valóban elszabadul a pokol, a magyar kommunisták rádöbbennek, hogy nélkülünk az életben maradásra sincs esélyük.”
„Nagy Imrét válaszút elé kell állítani – mondta Szamoljova. – Bár számunkra teljesen mindegy, hogyan dönt, hű marad hozzánk, vagy ellenünk fordul, bizonyos attitűdöt és viselkedési formát a személyén keresztül kitűnően tanulmányozhatunk. Ezért úgy gondoljuk, hogy lökést kell adnunk az eseményeknek.” „Amennyiben?” – kérdezte Andropov, aki kedvtelve figyelte Irina csillogó tekintetét. Nagyon csinos, ahogy így nekipirul és belelkesül.
„Az ÁVH, engedve vonzerőmnek – mondta némi öniróniával a lány –, ma délután belelövet a Parlament előtt tüntető tömegbe. Jó volna felkérni katon
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
