Útvesztő

Nem volt kétéves, amikor állami gondozásba került. Előbb csecsemőotthonban, majd a fóti gyermekvárosban nevelkedett. Húszévesen azt gondolta, elég okos már ahhoz, hogy megálljon a maga lábán. Csakhogy a kinti lét nem egyszerű, főként, ha az embernek szál egyedül kell megismerkednie vele.
Doszkocs András 1984 szeptemberében született Budapesten. Szülei, a kétgyermekes kunfehértói férfi és a nála tíz esztendővel fiatalabb, húszesztendős nyírszőlősi leány éppen ott kerültek egymás útjába. Az első évekről, miként a rokonságról is, András csak mozaikképeket őriz. Tudja, hogy anyja, az intézetből szökött fiatal lány felügyelt az apja első házasságából született két gyermekre, így keveredtek össze. Arról viszont fogalma sincsen, hol élhet most két idősebb testvére. András másfél éves volt, amikor a szülők összeházasodtak, 1986 februárjában Cegléden megszületett a húga, Andrea is. A család akkor már Tápiószentmártonban élt, igen rossz körülmények között. András sokat volt a nyírszőlősi nagyapánál, akinek a temetésén látta utoljára a nagyanyját és anyja négy testvérét. Apja testvérével csak egyszer találkozott életében.
Andrea csak néhány hónapos, András majdnem kétéves volt, amikor a család körülményeit mérlegelve a gyámügy a zsámbéki csecsemőotthonba vitte, majd állami gondozásba vette a gyerekeket. A döntésben nagy súllyal esett a latba a szülők alkoholizmusa. A csecsemőotthon után következett a fóti gyermekváros, ahol András 1988-tól 2004-ig nevelkedett. Valamivel később Andreát is idehozták, a két testvér együtt, egy csoportban élt.
„Emlékszem arra, mikor Fótra kerültem – mondja András –, és arra is, hogy akkoriban még látogattak a szüleim. Valójában nem fájt, hogy nem vagyok velük, nem élek családban. A nevelőket nem volt idő megszeretni, mivel folyton cserélődtek. Egyikük még óvodáskoromban gyakran kivitt magukhoz Mogyoródra. Volt két gyereke, velük játszottam. Azután Julika elkerült a gyermekvárosból, azóta nem láttam. Szerettem a gyermekvárosban élni. Az öcsém, Ádám 1989-ben született, és a szüleinkkel lakott Vértesszőlősön. Mivel rendszeresen jártunk haza, láttuk, hogyan élnek, milyen körülmények között nevelkedik az öcsénk. Annál mindenképpen jobb volt a gyermekvárosi tisztaság, a meleg ágy, a rendszeres étel, és unatkozni sem lehetett.”

A család maradéka ekkor még együtt élt a nagypapa tulajdonát képező vértesszőlősi házban. Az apa dolgozott, bár ahogyan András mondja: „piálás az mindig volt”. 1994-ben költöztek külön, két évvel később elváltak. „Ádám apámhoz került, mert neki volt háza. Anyám korábban is folyton pasizott, ide-oda költözött, a férfiak tartották el. Nekem nincs olyan emlékem, hogy megölelt. Nem mondom, hogy szeretem a szüleimet. Elfogadom, hogy ilyenek, beszélgetek velük, nem nézem le őket azért, mert mélyre jutottak, nem látnak ki az italból. Segítek is nekik, ha szükségük van rám. Évekig nem mentem haza a gyermekvárosból, elegem lett a szörnyű körülményekből, az örökös ordításból, apám alkoholista élettársából, aki csak káromkodni tudott, és ha nagyon részeg volt, maga alá vizelt. Azután tizenhárom-tizennégy éves koromban gondoltam egyet, elmentem Vértesszőlősre, mert látni akartam Ádámot. Attól kezdve csak miatta jártam haza. Vittem neki ruhát, csokit, mikor mim volt vagy mire volt szüksége.”
A helyzet Vértesszőlősön folyamatosan romlott, 1997 tájékán nyolcszázezer forintért eladták a nagyapa házát, így András apja hajlék nélkül maradt. A bevételből adott neki a testvére kétszázezer forintot, azt el is itta. „Azóta nincs apámnak semmije, csak Kunfehértón egyhektárnyi földje.” A vértesszőlősi önkormányzat, Ádámra való tekintettel, kiutalt egy lakrészt az apának és fiának. Végül Andrea 2002-ben megelégelte a helyzetet, és kitalálta, hogy vigyék az öccsüket is Fótra, kerüljön állami otthonba. „Ádám is akarta, hiszen tudta, hogy jobban jár – meséli András. – Otthon állandóan csavargott, haveroknál aludt, nem szeretett hazajárni. Hogy nyert vagy vesztett ezzel a döntéssel? Mind a kettőt. Bent megtanult üzletelni, mert a gyermekvárosban az üzlet mindenekfelett való. Az a menő, aki ravasz, aki bandát tud szervezni, tekintélyt szerezni. De azért azt is meglátta, hogyan, milyen körülmények között kellene élni. Talán ha a kezdetektől benn nevelkedik, normálisabb lenne.”
András az általános iskola elvégzése után péktanuló lett Budapesten a Pesti Barnabás Szakmunkásképzőben. Elvégezte a kilencedik és tizedik osztályt, a tizenegyediket ismételnie kellett, mert a nyári gyakorlatot nem teljesítette. A következő nekifutás sem sikerült. Túl sok volt a hiányzása, túl nagy rajta a nyomás, hogy nem lehet többet hibázni. Ezért döntött úgy, hogy abbahagyja, felnőtt lesz, a maga lábára áll. Nem tagadja, hogy nagy volt az önbizalma. De a távozás mellett szólt még egy érv. Akkorra már rendszeresen nyúlt különféle bódító- és kábítószerekhez. E szenvedélytől megszabadulni ott bent nem volt esélye. „Az intézetben mindenki kipróbálja. Tizennégy éves koromig én is csak alkalmanként, később már naponta szívtam be. A nevelők nem veszik észre, vagy nem foglalkoznak ezzel. A súlyos eseteket azzal büntetik, hogy nem mehetnek életkezdő otthonba tizennyolc éves koruk után.”

Pedig az állami nevelteknek az utógondozó esélyt jelent. Ha tanulnak, huszonnégy éves korukig az intézetben maradhatnak, megkapják a családi pótlékukat, valamint a havi apanázsukat, amely végeredményben harmincezer forint. Ebből kell élni, ruházkodni, enni, valamint fizetni a minimális, pár ezer forintos közös költséget. De fedél van a fejük felett, járhatnak-kelhetnek a világban, nem kérdezik tőlük, mikor hová mennek. Olyan, mintha felnőttek lennének, csakhogy hiányzik a létbiztonság a fizikai biztonság mögül. Nem tanítják meg nekik, hová forduljanak a bajban, hogyan érvényesíthetik jogaikat, lehetőségeiket. Egyedül vannak tehát, bár csapatban nevelkednek. Élettapasztalatok és családi háttér híján könnyűnek látszik az ugrás az életbe, ám kijózanító a földet érés.
„A gyermekvárosban nem sok nevelést kaptunk, de nem is nagyon figyeltünk arra, mit beszélnek a felnőttek. Mivel nem volt, aki folyamatosan foglalkozott volna velünk, nem is volt kihez kötődnünk, kiről példát vennünk. Mikor kisebbek voltunk, még akadtak értelmes programok, kirándulások, vetélkedők, táborok, de folyamatosan lepusztult minden, a végére már nem volt semmi. A barátok is állandóan változtak, nem is maradt igazi barátom a gyermekvárosból. Van egy fóti család, velük máig tartom a kapcsolatot. Iskoláskorom óta rendszeresen kivittek magukhoz. Itt láttam először, milyen a normális család, ahol a szülők dolgoznak, puszi jár a gyerekeknek, van közös vacsora. A legtöbb gyermekvárosinak nincs semmilyen ismerete a családról, arról, hogyan is kellene élnie.”
András tehát magabiztosan, az utógondozóban edződve, de munkára és életre felkészületlenül, húszéves korában ugrott egy nagyot. Abbahagyta az iskolát, és elindult Vértesszőlősre, mert az volt számára az ismerős világ. A zsebében egymillió forint lapult, ennyi maradt a tizennyolc évesen a kezébe adott másfél millióból, az évek során felgyülemlett családi pótlékból. Harmincötezer forint havi díjért kibérelte anyja élettársának tatabányai lakótelepi lakását, a rezsire kifizetett még húszezret. Utólag nyilvánvaló, hogy a rokonok, ismerősök a hazatért pénzes fiút látták benne. Segédmunkát vállalt. Három hónapig asztalos volt ötvenezerért, hozzá kellett tehát nyúlnia a tőkéhez, hiszen jövedelme nem fedezte a lakás kiadásait sem. Utána egy hónapig nem volt munkája, végül talált egy ablakbeépítő vállalkozót, aki vagy nem fizetett, vagy a megbeszéltnél kevesebbet adott.
Belátta, hogy nem tudja tovább fenntartani a lakást, ezért 2004 októberében másik albérletbe akart költözni. Szólt az anyjának, hogy felmond, megy. Összecsomagolt, kifizetett mindent, de mikor költözni akart, anyja és élettársa kicserélte a lakásajtó zárját, azt mondták, addig nem viheti el a holmiját, amíg nem fizet ötszázezer forintot, mert kárt tett a bútorokban. Pedig mindössze két ajtót vágott le egy szekrényről. Ma már tudja, hogy nem lett volna szabad, hiszen nem volt az övé. Két hónapig minden értéke – ruhája, bútora, irata – ott volt bezárva a tatabányai lakásban. Egy szál ruhában járt októberben, novemberben. Kiköltözött Vértesszőlősre a keresztapjához, aki nem volt rokona, csak az anyja egykori élettársa. Volt főbérlője feljelentette rongálásért, és azzal fenyegette, nem adja vissza az iratait, azok nélkül pedig semmit sem tud csinálni. Se dolgozni, se mozdulni.
November végén rendőrökkel jutott be a lezárt tatabányai lakásba, átnézték a szekrényeket, de az iratait nem találták. A főbérlő ellen emiatt eljárás indult. Másnap András a postaládába dobva találta a papírjait. Közben kirúgták az ablakostól, mert a zavaros körülmények miatt nem járt rendszeresen dolgozni. Október–novemberben hol dolgozott, hol nem, akkorra kikészült, nem tagadja, ivott is. Decemberben felvették az egyik hipermarketbe péknek, azt ígérték, januárban véglegesítik, de végül csak árukirakónak alkalmazták. Trógermunka volt negyven–ötvenezer forintért a láda- és lemezmosás, a zsemlekirakás. Otthagyta az egészet.
Másfél hónapot megint munka nélkül töltött, pedig próbálkozott, boltokba, cégekhez járkált, de mindenhol azt kérdezték, van-e képesítése. Végül betévedt egy nagy pékségbe, ott másnap kezdhetett. Négy hónapot dolgozott, ez volt az első bejelentett állása. Sok volt a munka, olykor tizenkét óra egyvégtében, de cserébe kapott kenyeret, étkezési jegyet és hatvan–nyolcvanezer forint fizetést. Ennek ellenére nem becsülte meg magát. Egy hétig beteg volt, és amikor visszament, összeverekedett egyik kollégájával. Azonnal az utcára tették, mivel ő volt az új gyerek.

Mivel már megtanulta, milyen, amikor se munka, se pénz nincs, a keresetéből félretett havi harmincezret. Most ezt a tőkét kezdte felélni. Jött a nyár, elment a pénz bulira, Balatonra. Még mindig a keresztapjánál lakott, de egyre nehezebb volt a helyzete. Az alkoholista férfi folyton a szemére vetette, hogy élősködik, éjszaka is felkeltette, kiabált vele. Augusztus közepén költözött el tőle. Sok választása nem volt. Bekéredzkedett az apja szociális lakásába.
„Mondta az apám, persze, mehetek velük egy szobába, mert a barátjával laktak együtt, de inkább vállaltam, hogy kitakarítom az első szobát. Párkányig ért benne a szemét, a vasdarab, a tyúkszar. Rendbe hoztam, most ott lakom. Ami a gyermekvárosból hozományom volt, szekrény, ágy, két fotel és egy üvegasztal, ötvenezer forintért otthagytam a tatabányai albérletben, az anyám kifizette. Nem is volt hová vinnem. Az új »lakásba« beköltözött hozzám egy volt gyermekvárosi társam, most ketten lakunk. Szereztünk bútorokat, tévét. Több mint hat hónapja favágóként dolgozom. Nagyon nehéz, de élvezem. Keresek havi nyolcvanezret, attól függ, mennyi a munka, ráadásul megvan a téli tűzifám is. Elhatároztam, hogy rendbe hozom a szobámat, de nem lehet tudni, hogy kié az épület. Lehet, hogy nem is érdemes pénzt fektetni bele.”
Saját ház kellene, mondja András, csakhogy ehhez nagyon kevés az időközben egyharmadára olvadt indulótőke. Az persze eredetileg is annyi volt, amennyiből éhen halni nem lehet, de boldogulni sem. Tervezi, ha Ádám kijön az intézetből, összerakják a pénzüket, és vesznek egy kis telket, hogy normális életet élhessenek. Legyen hol lakni, legyen az embernek társa és munkája, akármilyen nehéz is. A favágás kemény, de tisztességes munka. Azután érettségizni is kellene, mert anélkül ma már nehéz boldogulni.
„Meg kellett tanulnom, hogy milyen, amikor mindent magamnak kell megszereznem. Csak az a baj, hogy a munka mellett nincs annyi szabad időm, amennyi egy párkapcsolat kialakításához kellene. A lakásomba nem hívhatok senkit, mert hullik a fal, beázik a tető. Amikor eljöttem a gyermekvárosból, azt hittem, az élet nagy buli. Buknom kellett ahhoz, hogy levonjam a tanulságokat. Ha valaki nagyon lecsövesedik, nem tud talpra állni, minél lejjebb csúszik, annál nehezebb felállni. Én nem akarok koszos csöves lenni. Az apám intő példa, ezért nem iszom, legfeljebb néha egy üveg sört, és semmi szerhez nem nyúlok. Szüleimből életemben sok hasznom nem volt, de mégiscsak számított, hogy vannak, ezért indultam Vértesszőlősre, amikor otthagytam a gyermekvárost. Megtanultam, hogy nem számíthatok rájuk, senki nem kéri számon rajtam, mit teszek. Csak magamért vagyok felelős. Ha elalszom, és nem megyek dolgozni, nem ébreszt senki, és engem rúgnak ki. A testvéreimért azonban bármit megtennék. Ádámmal vannak terveim. Andrea jövőre érettségizik, kézilabdázik, azt szeretné folytatni. Kellene találni valahol egy biztos pontot, ahonnan tervezni lehet az életemet, de azt még nem látom. Most az a legfontosabb, hogy legalább lakom valahol.”