Vállalkozások beolvasztás előtt

Csak azokat lepte meg a jelenlegi kormányfő fékevesztett kirohanása a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara összejövetelén Parragh László ellen – amiért nem kötelezték el magukat Gyurcsány Ferenc programja mellett –, akik nem figyeltek fel egy korábbi, kevés visszhangot kapott eseményre. Nemrégiben ugyanis a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségében is megjelent a szocialista mágnás. S ha már megjelent, szokásához híven ott is tett egy önleleplező nyilatkozatot. Az MGYOSZ-nél azt fejtegette, hogy a kis- és középvállalkozások akkor teszik a legjobban, ha integrálódnak, beolvadnak a nagyvállalatokba. Bizony, sokan majdnem lenyelték ettől meglepetésükben az ádámcsutkájukat, hiszen eddig, legalábbis a frázisok szintjén, a hazai vállalkozások támogatásáról beszélt a kormányfő, aki maga is vállalkozó. Igaz, az egykori KISZ-kádert az utódpárt turbózta megavállalkozóvá.
Jóllehet, sokan élhettek a gyanúperrel, hogy kötelező dicsérő kűrök most is csak a valódi szándékok elrejtésére szolgálnak. Gyurcsányék tudniillik konkrét tetteikben, intézkedéseikben éppen hogy a kis- és középvállalkozásoknak kedvezőtlen, sőt végzetes lépéseket preferálták. A Széchenyi-terv elsorvasztása, az áfa tizenkettőről huszonöt százalékra emelése a seregnyi további adóemeléssel egyetemben, a honi cégek negatív diszkriminációja a közbeszerzések, a pályázatok elbírálásakor – hogy csak mazsolázzunk az okok között – azt eredményezték: soha annyi felszámolási és csődeljárás nem indult a hazai vállalkozások ellen, mint napjainkban.
Az azonban a legkritikusabb kormánybírálókat is meglepte, hogy ilyen nyíltan árulja el a milliárdossá futtatott politikus tényleges terveit. Ügyetlenség volt ez a részéről, vagy a rombolási szándék őszinte vállalása? Ki-ki döntse el maga, a dilemma mindenesetre ugyanaz, mint a kóbor kutyás fenyegető példázata esetében: ha véletlenül szaladt ki a száján, az nagy gond, ha viszont előre megfontoltan mondta, az még ijesztőbb.
Sokan úgy vélik, a Nomentana és Fittelina hőse legalább akkor sem kertelt, nem sunyított, hanem végre igazi egyéniségét mutatta. Sejteni lehet azért, Gyurcsány inkább úgy járt mindkét esetben, mint az operaház fantomja, amikor leolvadt az arcáról a vakolatnyi vastagságú festék. Dehogyis akarja ő elárulni a szándékait, csak hát a kampányhajsza, a sűrűsödő idegőrlő szereplések nem kedveznek a mondandó kozmetikázásának, s a pszichés feszültség nála óhatatlanul dühös kirohanásokban kulminál.
Mi tehát arra tippelünk, hogy a szocialisták miniszterelnök-jelöltje saját és támogatói érdekköre szempontjából logikusan morzsolná föl a kis- és középvállalkozásokat, s olvasztaná be a multicégekbe, így csupán szaporodó elszólásai egyikének lehettünk tanúi. Mint ahogy a kereskedelmi és iparkamara gyűlésén se csak az idegi túlterhelés miatt okozott botrányt Parragh László durva kérdőre vonásával. A politikai annalesek hosszú évek múltán is azt jegyzik majd fel, hogy magyar miniszterelnök még soha nem vesztette el ennyire a fejét nagy plénum előtt egy nagy tekintélyű, független szakmai szervezet durva politikai megtámadásával.
A kamarai elnöknek mindössze az volt a főbenjáró bűne, hogy közvetlenül a március 15-i ünnep előtt, annak szellemiségéhez hűen kiegyezést, konszenzust óhajtott a mostani kormánypárt és az ellenzék gazdaságpolitikájában. Lehetne gondolni, hogy Gyurcsány – aki szavakban az ellentétek feloldásáról beszél – kapva kapott az alkalmon. De nem. Felháborítónak tartotta, hogy nem teszi le a garast a kamara a Gyurcsány-féle tézisek mellett, s mindenki megrökönyödésére alaposan lehordta Parraghot – mutatóujjával még meg is fenyegetve –, aki mintaszerűen türtőztette magát az elképesztő inszinuáció közepette. Az újkori magyar demokrácia történetében a diktatórikus időket idéző példátlan eset, hogy miniszterelnök-jelölt nyíltan az elfogulatlanságot kifogásolja egy alapszabályának megfelelően pártatlan szervezet működésében.
Mitől lett tehát a kamarából szinte második számú közellenség? (Gyurcsány az első számot inkább a politikai ellenfélnek tartja fönn.) Talán azért is, mert nem tapsolva, önként és dalolva asszisztálnak az álbaloldali kormány gazdaságpolitikai ámokfutásához.
Van azonban egy másik ok, amiért kihívták a mind paranoidabb tüneteket mutató milliárdos haragját. Hogy egyáltalán mertek ellentmondani. Amit Gyurcsány felettébb rosszul visel. Mondhatni, mindenkinek a véleményét tolerálja – feltéve, ha egyetért vele. És hát aki saját bevallása szerint fel akarja számolni a kis- és középvállalkozásokat – hisz a nagyvállalatokba való beolvadás mi mást jelentene? –, annak elég kellemetlen, ha ennek racionalitását az érintettek nem akarják átlátni. Pedig az Európai Unióban a munkahelyek döntő többségét, a GDP tekintélyes hányadát a kis- és középvállalkozások adják. Miért akarna szembemenni egy felelős miniszterelnök a korszerű, jövőbe mutató trendekkel? Fordítsuk meg a kérdést: miért ne? Lássuk be, mindenkit neveltetése predesztinál későbbi hibáira. A kormány és az Altus feje pedig abban a téveszmében domesztikálódott, hogy a kapitalizmus mindaddig káros gazdasági-politikai formáció, ameddig nem a kommunisták csinálják. Ténykérdés: volt egy birodalom, ahol minden vállalkozást, a magánszektort, vagyis a maszekokat üldözendő rossznak tartották. Szovjetuniónak hívták, amely a csatlós államokkal együtt csúfos kudarcot vallott, ám mielőtt öszszeomlott volna, arra még volt gondja, hogy a legteljesebb szegénységbe és eladósodottságba taszítsa a diktatórikus uralma alá hajtott társadalmakat.
Ki tehát a múltba néző? Aki vállalkozásbarát adórendszert, jogszabályi és társadalmi környezetet akar kialakítani, vagy az, aki globalizációs frázisok mögé bújva, egy rég megavasodott gazdaságpolitikai szisztémát akar felmelegíteni? Egy felfelé szervilizmusra, lefelé kíméletlen taposásra szakosodott posztkommunista kreatúra utolsó próbálkozásairól van szó, amely úgy akar modern elképzelésekként az országra tukmálni lejárt szavatosságú gondolatokat, mint egyes bevásárlóközpontok a romlott importhúst. Még konkrétabban: a kkv-k, azaz kis- és középvállalkozások nem a fejlődésnek vannak terhére, hanem egy új, immár a globalizmusnak hajbókoló álprofi álelitnek. Mint ahogy a dilettánst is irritálja, ha valódi szakemberrel hozza össze a sors.
Lehetetlen nem észrevenni, hogy a Gyurcsány-féle úgynevezett programban a semmire sem kötelező üres szóvirágcsokrokon kívül az égadta világon semmilyen biztató momentum nem szerepel a kis- és középvállalkozások részére. Pusztán szociális kérdésnek tekintik a kkv-ket, a járulékcsökkentést csak kiskanalanként adagolnák a távolabbi jövőben, a piacvédelmet még szóba sem hajlandók hozni, s az állami szabályozás egyszerűsítése sem található a programban.
Lehetetlen nem észlelni, hogy ugyanazt a hamis, összekarcolt lemezt rakja fel a szocialisták előembere, amivel már Kóka János minisztere is próbálkozott, amikor azt mondta: az lenne az üdvös, ha a Magyar Fejlesztési Bank részt vállalna egyes kisebb vállalkozásokban. És hát régi ismerősünkről, Bokros Lajosról se feledkezzünk meg. Az áldatlan emlékű expénzügyminiszter nem győzi kifejteni minden alkalommal, hogy mindenkinek az lenne a legcélravezetőbb, ha a multinacionális cégekhez menne munkát vállalni. A jelenlegi kormányfő úgy búcsúzott a Múzeumkertben a március 15-i ünnepségen: az ország tudja, hogy nincs más választása. Holott nagyon is van. A hazai vállalkozásoknak, az általuk foglalkoztatott sok százezer embernek is. Akikről a jelek szerint a szocialista milliárdos már le is mondott.