Vázlatosan megírt szerelmi háromszög

Mi más merülhetne fel a múltból, mint az első szerelem? No, nem az emlékezetben, mint gondolnánk, hanem az eleven nő képében. És mit óhajt a nő a múltból? Természetesen egykori szerelmét, aki nem átallotta elhagyni, majd megházasodni. A nő a múltból című Schimmelpfennig-darab (fordította Gáspár Imola) címszereplője, Romy huszonöt év múltán betoppan az épp költözés előtt álló házaspár lakásába, és emlékeztetni akarja az örök szerelmet esküvő férfit ígéretére. Frank megütődik, de meginog. És sürgősen hazudozni kezd a feleségének. Claudia választás elé állítja, erre habozik. Az első nő (Kerekes Éva) bűvösen agresszív, a nej (Für Anikó – többnyire pongyolában) rideg, kemény és határozott. A férj (Széles László) bizonytalan, meghunyászkodó. Nem az asszony (la donna), hanem a férfi ingatag (mobile) – énekelhetnék a darabbeli nők Verdivel. Csakhogy ez nem remekmű, hanem fércmű. Amennyiben a figurák árnyalatlanul fölskicceltek, a történet banális, a szöveg hemzseg a közhelyektől. S hiába a darabvégi abszurd „csavar”, messzejár az abszurd drámaírók mögöttes gondolatokkal telített irodalmától. Egyszerűen sekélyes. Hiába hajaz a történet egyfajta modern Médeiára, aki gyúlékony ajándékával perzseli halálra az új, mellesleg volt szerelme mellett huszonöt évet lehúzott vetélytársnőjét.
A kortárs német drámaíró bizonyára „csuklóból” írta a darabot, miután az előző másfél évtizedben olyannyira felkapott lett hazájában, a nagyvilágban s itt, Magyarországon is, hogy évente egy-két új művet röpített a színpadra, óhatatlan, hogy kiérleletlenül. A hazai színjátszás is telített a Schimmelpfennigekkel, négy-öt darabja fut szerte az országban egy-két éve. Hát ezúttal meztelen a király. Hétköznapian üres replikák követik egymást, ami nem a szerző „modernségére”, „életszerűségére” vall, hanem az elkoptatott téma felületes kezelésére. A csekélyke humor inkább a rendező, Ascher Tamás tiszteletre méltó erőfeszítése nyomán kerül felszínre, s a szereplők szerepkitöltő fantáziája, tehetsége okán. A hétköznapi szövegek közvetlen beemelése a színdarabba korántsem jelenti a valóság megjelenítését, ahhoz valami többlet kellene. Hát ennek most híján volt az új Schimmelpfennig-színmű. Nem ártana egy kissé megpihenni, s csak feltöltődés után újrakezdeni a darabírást.
Ascher, aki a mélyben áramló lelki folyamatok színpadi megérzékítésének nagymestere (lásd Csehov-előadásait), jobb híján az előadás racionális lebonyolítására vállalkozik, nincs mit előásnia a sorok mögül. Antal Csaba vázlatos lakás színpadképe akarva, nem akarva a darab félkész voltára utal, amúgy a szerzői instrukciók szerint a lakás költözködés előtti, kiürített állapotát jelzi. Benedek Mari igyekszik a jellemeket groteszk irányba eltaszítani, s ezt igen jól teszi, mert jóllehet a rendező is él ezzel a távoltartással, a darab csak hellyel-közzel ad rá módot (leginkább a fináléban).
Für Anikó fanyarul ironizáló alakítása és Kerekes Éva önironikus, gyilkos szarkazmussal átitatott játéka teszi elviselhetővé az előadást, míg Széles László inkább az önsajnáltató férfit adja. (Nem mintha nem lenne meg ennek a realitása.) A két fiatal hálátlan szerepében Czukor Balázs (a házaspár fia, Frank) és Járó Zsuzsa (barátnője, Tina) méretik meg, nem ők tehetnek róla, hogy nem sokat nyomnak a latba. Franknek még akad egy-két markáns jelenete (lásd amikor Romy csábításának enged), de szegény Járó Zsuzsának az oldalsó falba mélyesztett fülkében csak a banális szöveg felmondása jut.
Az Örkény István Színház nem a legszerencsésebb döntést hozta, amikor választása erre a darabra esett.
(Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból. Rendező: Ascher Tamás. Örkény István Színház.)