Viszontlátásra, uraim

Egyértelműen a köztörvényesek munkával nevelésére váltott át a gondoskodó szocializmus börtönpolitikája az 1963-as „nagy amnesztia” után – bár több mint ötszáz, államellenesség vádjával elítélt raboskodott a hatvanas évek derekán a Kozma utcai gyűjtőben, s jó néhány ötvenhatost eldugtak a sátoraljaújhelyi fegyintézetben, nehogy sorsuk az ENSZ tudomására jusson. Gondoskodunk a bűnösök megbüntetéséről és foglalkoztatásáról, tehát vagytok – mondta a párt a kisember megnyugtatására. A kisember ezzel beérte: úgy vélte, a börtön őérte dolgozik.
Érdekes adatokat közölt a bűnözés visszaszorításáról a párt politikai bizottságának 1965. október 28-i dátummal elküldött belügyi javaslat (Sós László főosztályvezető elaborátuma). Évi százezerre szökött fel a bűnügyek száma, nőtt az emberöléseké, a súlyos testi sértéseké, s kiderült, hogy a társadalmi tulajdont egyre kevésbé tisztelik az emberek. A folyamat tartósnak bizonyult. Lukács Tibor börtönkutató 1987-ben már arról írt, hogy „büntetés-végrehajtási intézeteink forgalma évente mintegy 40 ezer fő”.

A különböző forrásokból származó adatok összesítéséből a nyolcvanas évek szamizdatosai viszont azt is megállapították, hogy 1965 és 1985 között 5700 politikai bűncselekményt tartottak nyilván Magyarországon, de a kriminológiai vizsgálódások szerint ezekben az értelmiség feltűnően alulreprezentált volt, az alacsonyabb képzettségűek viszont annál gyakrabban váltak az igazságszolgáltatás áldozataivá: a gyanúsítottak csaknem háromnegyede legfeljebb nyolc osztályt vagy annyit sem végzett. A nyolc osztályt sem végzettek „politikai zászlóbontása” komikus volt, sőt majdnem azonosnak bizonyult a „hőbörgéssel” vagy a galeribűnözéssel. Az intézkedő rendőrök az izgatás és a közösség megsértése címén letartóztatottaknál maguk is kimutatták, hogy majdnem felük ittas állapotban követte el „bűntettét”. „A kocsmában, talponállóban elázók így lesznek még egy szempontból kiszolgáltatottjai a rendszernek: az államilag támogatott alkoholizmusról folyó viták árnyékában az iskolázatlan részegek a rendőri önkénynek és provokációnak is ki vannak téve.” Gyakran szókincs kérdése volt csupán, ki kerül politikaiként a Gyorskocsi utcába vagy alkoholistaként kényszerelvonóra Nagyfára.
Meglepő, hogy az értelmiséget pozitív diszkriminációval kezelő büntetőrendszer a katolikus papok esetében mégis milyen sokáig éreztette megtorló hatalmát. Nemcsak az Állami Egyházügyi Hivatal értekezletein, ahol a felső papság, a párt és a III/III-as főcsoportfőnökség képviselői együtt vitatták meg a személyi kérdéseket, hanem a regnumosok s a Bulányi-féle bokorközösségek üldözésében is. A burkolt egyházüldözésre jó példa Lénárd Ödön piarista atya esete. „Tudni kell – mondta Lénárd atya egy interjúban –, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal tudta és beleegyezése nélkül semmi sem történt az egyházban. A hozzám kapcsolódó hívek közösségét a politikai rendőrség szervezetnek tekintette, ezért ’61-ben másodszor is letartóztattak államellenes szervezkedés gyanújával – az első esetben izgatás volt a vád.” Az apparátusnak állandóan igazolnia kellett magát: Lénárd atya perében tizenegyen voltak vádlottak. Az 1955-ben alapított nőközösség, a cisztercita rend Boldogasszony-házának ügyét leválasztották róluk: a nővérek, így Timár Ágnes fölött egy másik perben ítélkeztek.
Nos, azért nemcsak a regnumos papok, titkos szerzetesek és apácák kerültek börtönbe, hanem voltak igazi összeesküvők is. Pont abban a megyében, Veszprémben – amelyet Kádár kemény és véreskezű volt belügyminisztere, Pap János vörös patrimóniumként kezelt – két mozgalom is akadt a forradalom tizedik évfordulójához közeledvén. Itt kapcsolódik be az egyébként adathiányos magyar börtöntörténelembe egy fiatal bányász, Hamusics János története, aki ezen az 1950-ben, a megyehatár átrajzolásakor zalaiból veszprémivé vált tájon nőtt fel, s 1956-ban hiába rostokolt fegyverrel a vállán: az oroszok elkerülték a faluját. Hamusics és barátai úgy gondolták, hogy Magyarország valóban lehet független állam. (A vesztőhely készen áll, tessék csak besétálni! – mondhatta aztán a sajátos kádári humortól és osztályharctól átitatott, nagy hatalmú Veszprém megyei párttitkár.)

Nem ostobaság a már-már boldog Ferenc József-i békeidőket szimuláló korban az ellenállást választani? Minden tele volt látszatvalósággal, kubai forradalmi romantikával, lakótelep-építési hullámmal, népfrontos politikával, Vietnammal és berlini fallal – a belügyesek és bv-sek 1961-ben a fal felhúzásának hírére Lord akció címmel 10–15 ezer „ellenséges elem” begyűjtésére készítettek egy kiváló tervezetet. Marosánt, az ötvenhatos megtorlások emberét majdnem egy időben távolították el a pártvezetésből Rákosi, Gerő és néhány, főképp ávós hívének a pártból való kizárásával, volt gazdasági növekedés, de intésként megélénkült a „kispolgári mentalitás” elleni harc is. Volt családi pótlék, a Balaton pedig „turistaország” lett a keletieknek, főképp a keletnémeteknek. S termett börtön 1966-tól külön nyugati s más, nem szocialista országból jött bűnösöknek a váci fegyház MZ épületének III. emeleti sarki szegletében, köztük jó néhány látogatóba jött és „izgatásért” elítélt egykori hazánkfiának.
Nos, ebben a furcsa országban 1964. október 23. előtt egy kis összeesküvő csoport felvette az Októberi Front Illegális Forradalmi Szervezet nevet. Nem csak a Somló-hegyi présházak fellazító hatása volt ez: Vaczkó Lászlóék – ő tanárember volt Devecserben – komolyan gondolták az ellenállást. 1961-től több mint négy és fél éven át röplapsorozatokkal bombázták a „cég”, a III/III-as szimatolóit, ám értékelhető nyomok nem álltak össze egészen 1966-ig. (Mozgalmukról Vaczkó 2001-ben jelentette meg visszaemlékezését a Kortárs Kiadónál Virrasztótűz címmel.)
A röplap csípett, mint a puskalövés. Végül Pesten akadt egy szál, amely elvezette a nyomozókat Devecserbe: 1966. március 14-én késő éjszaka felberregett a csengő Vaczkóék lakásán. Ez és a további letartóztatások híre gyorsan terjedt, a megye hirtelen fogadókésszé vált minden rémhírre, legendákat gyártott, történeteket nagyított fel. S ebbe a feszült, hivatalos információkat nélkülöző, látszólagos csendbe, ebbe a suttogó-sustorgó világba belevág valami. Nem is akármi, hanem egy házilag készített, paxitos bombaszerkezet: Ajka és Városlőd között felrobbantották a sínt egy kanyarban, és kisiklott egy tehervonat.
Az újabb összeesküvők tudtak a devecseri ügyről, de úgy gondolták, hogy a robbantás után annak feltáratlannak hitt szálain indul el a nyomozás. Ugyanis, amint később kiderül a fogdaügynöki jelentésekből, „a két összeesküvés között [nem volt] kapcsolat”. A lebukás oka igen prózai: egy gyanúra okot adó bejelentés egy bányászfaluból, Padragkútról.
A kommunista hatalom mindig ambivalensen viszonyult a bányászokhoz. A többi munkásréteghez képest túlfizette őket, de sokat vissza is követelt, s mert a foglalkozás veszélyessége miatt akadozott az utánpótlás, a legkülönfélébb módon – Rákosi idején például politikaiakkal – töltötte fel a bányászok sorait. Az osztályidegenek, csellengő félértelmiségiek számára is kiváló búvóhelyet jelentett a bányászélet. Az ötvenhatos forradalom megtorlása a bányavidékeken nemegyszer rendkívül véres volt, s Kádár alatt az addig kiemelkedő bérezés is szerényebb lett. A hamis bányászkultusz viszont – amely a bányászsportklubok futtatásában is megmutatkozott – megmaradt.
Hamusics János és barátai nemcsak gyűlölték a rendszert, de a szovjet megszállóktól is meg akartak szabadulni. Fegyvert, lőszert, robbanóanyagot gyűjtöttek, s elhatározták, hogy a forradalom tizedik évfordulóján főképp robbantásos merényletekkel (fővárosi Lenin-szobor, devecseri rendőrkapitányság, zalai kőolajvezeték) ébresztik fel a közvéleményt abban a reményben, hogy megint kibontakozik egy szovjetellenes felkelés.
Míg Vaczkóék körében akadtak értelmiségiek, itt kizárólag egyszerű munkásemberekről van szó. Hamusics János és B. S. – a két robbantó –, Papp Pál, Molnár János, Buzás István, Illés József, Hamusics László és Kiss Lajos két kivétellel mind bányászok voltak, Lengyel József pedig egyéni gazdálkodó, azaz olyan paraszt, aki nem lépett be a téeszbe.
Az ügyben majd háromtucatnyi tanút vonultattak fel Badacsonytomajból, Ajkáról, Padragkútról, Somlószőlősről, Halimbáról és Devecserből. Az újabb – most már bányász körökben folyó – letartóztatások és zaklatások félelemmel töltötték el az embereket, s ez a hangulatjelentésekből is kitűnik. Noha a félelemkeltés teljes, a veszprémi pártvezetés felső jóváhagyással példát akar statuálni. Valakit fel kell akasztani – a puszta félelem a forradalom tizedik évfordulóján már nem elég.
Első fokon Marczi Pál, a megyei bíróság elnökhelyettesének tanácsa mondta ki a szervezkedés elindítójára, Hamusics Jánosra a halálos ítéletet. Ő az ötvenes években gyorstalpalón lett jogász, ám a másodfokú ítélet meghozatala előtt az ügyből amúgy is sokat tanult bányászokra hivatkozva kegyelmet javasolt. Kegyelem azonban nem volt, s 1967 februárjában a veszprémi várbörtön udvarán kivégezték az utolsó, politikai okokból bitóra küldött magyar elítéltet. (Közben a nagy nyilvánosság előtt zajlott a zuglói nyilasper – három halálos ítélettel –, a padragkúti bányászokról azonban csak a megyei sajtó számolt be.)
Hogy Hamusics János és társai valóban politikai elítéltek lettek volna, arra a jog még ma is elutasító választ ad. Mivel robbantottak, államellenes cselekménynél súlyosabb tettet, szabotázst, emberéletre veszélyes rombolást is végrehajtottak, tehát az erre vonatkozó velencei egyezmény értelmében nem rehabilitálhatók – hangzik a szentencia. (Carlosék is robbantottak: nekik viszont menedéket és hátteret adott Magyarország.) S még egy fontos megjegyzés: Hamusics mögött senki sem állt, példájával akart – naivan – forradalmat kirobbantani, ami úgy látszik, ma sem kedves a baloldali füleknek.

Ő és társai szerettek néha nagyot inni, nem idegenkedtek a tetoválástól s bányászbálokon a verekedéstől. Személyiségét kriminalizálandó, egy értékelő jelentés így szól: „Közismerten szadista beállítottságú, apja is büntetve volt…” A kép teljességéhez ez is hozzátartozik. Nem hős, de mégiscsak az utolsó kivégzett ötvenhatos. Ezért pedig méltó arra, hogy megemlékezzünk róla, s tegyünk valamit emlékének megőrzéséért. A szóbeszéd szerint, amikor fellépett a bitóra, azt mondta: „Viszontlátásra, uraim!” – s valóban, a hivatalból ott lévők közül viszonylag rövid időn belül követték őt a másvilágra, kivéve a fiatal jogvégzett jegyzőkönyvvezetőt, akit már előző nap benntartottak, nehogy elszökjön a nem szívesen vállalt faladat elől.
Jó két éve Seregi Zoltán rendező dokumentumfilmet készített Vaczkóék és Hamusicsék sorsáról. Nem olyan nagy durranás – hallottam vissza egyszer egy műsorszervezőtől. A filmet azóta is hiába keresem a tévék műsorán, pedig a forgatás idején is kaptak olyan éjszakai telefonhívást, amelyből egyértelmű volt a rosszallás az ügy felelevenítése miatt. Pedig a Bakonynak van más, ugyancsak nem kommunista romantikája is. A Veszprém és Eplény közötti vonalon 1950-ben a nemzeti ellenállásban részt vevő Jelencsics robbantott, s amikor társával együtt az ávósok bekerítették, végeztek magukkal. Agártetőn volt a királyi honvédség különleges robbantóosztaga, amellyel s az illegális fehérgárdistákkal – bár szerencséjére a perben ez nem merült fel – Lengyelnek kapcsolata volt. Itt bujdokolt Gyenge Imre, „az utolsó bakonyi betyár”, aki 1970 körül börtönben hunyt el, de a Somhegy adott menedéket üldözői elől Mécs Lászlónak is. 1956-ban kisebb fegyveres ellenálló csoportok itt csúsztak át fegyverrel a kezükben nyugat felé. És volt olyan párttitkár Devecserben, akinek szemében még Pap János is revizionistának számított.
Cliónak, a történetírás türelmes istennőjének bizalmas dobozai még sok, a mai politikába nyúló, érdekes színielőadás forgatókönyvét tartogatják számunkra.