Zakariás pestiskeresztje

A XVII–XVIII. század legpusztítóbb betegségére, a döghalálra a kor tudósai számtalan hatásosnak vélt gyógymódot tudtak, sőt még a járvány közeledtét is képesek voltak megjósolni különböző előjelekből. Rossz ómennek tartották a harang megrepedését, üstökös feltűnését, még inkább a véres jeleket – például véres keresztek kirajzolódását a ruhákon. Baljóslatú volt a sáskajárás, a hangyainvázió vagy a porvihar. Veszedelmet jelentett, ha szokatlan dolgok, kígyók, békák hullottak alá az égből, nem is beszélve a véresőről. Ha lovasok vágtattak a mennybolton, titokzatos, fekete ruhás öregemberek érkeztek a faluba vagy a városba – netán nem is eleven emberek, csupán csontvázak fekete leplekben –, egyértelmű volt a közeli veszedelem. 1679-ben Pozsonyban meghasadni látták az eget, és a nyílásban egy koporsó tűnt fel Szent Mihály lovával. Ugyanakkor a városban szélvihar tombolt, villámok cikáztak a házakban. De hiába volt minden félelem, a betegség tovaterjedését még a vesztegzárak sem tudták megakadályozni, s a borzalmas járvány többször átsöpört az országon.
1737-ben a török birodalom felől érkezett Erdélybe a pestis- és himlőjárvány, s a következő évre már az egész országra átterjedt. 1742-ig hol itt, hol ott rendeltek el vesztegzárakat, hoztak helyi és királyi helytartótanácsi rendelkezéseket a járvány megfékezésére. A szabályokat azonban alig lehetett betartatni. Sokan kényszerből, a puszta megélhetésük miatt szegték meg a rendeleteket, mások nyerészkedtek, vagy egyenesen visszaéltek a szorult helyzetű emberek szerencsétlenségével. Az ezekben az években gyakori rossz termés miatt sokfelé éheztek, és a megkeseredett emberek zúgolódása néhol pestislázadásba csapott át; nem tudták elfogadni a megszorító rendelkezéseket, s ezzel hozzájárultak a járványügyi helyzet romlásához. Hatalmas volt az emberveszteség: 1734 és 1744 között Magyarországon a lakosság tizede halt meg, összesen 300 ezer ember. Alig van régi településünk, ahol a pusztítás emlékét ne őrizné barokk pestisfeszület.
A szörnyű veszedelem miatt az országban több településen is határoztak a pestises házak szigorú lezárásáról, elkülönített pestistemetőket nyitottak, a betegségben meghaltak számára külön „temetőembereket” és halottvivőket fogadtak. E megrázó időknek emléke az 1742-ben megjelent „Dögh-halálnak idejére alkalmaztatott imádságok” című könyvecske, amelyben külön olvasható a „hóltt test fogóknak és hordóknak könyörgések”, akik a jelek szerint kockázatosnak gondolták foglalkozásukat. Járvány idején nem is volt könnyű halottszállításra, temetésre munkásokat toborozni, s a jelentkezők a társadalom legkétesebb alakjai voltak, gyakran közönséges bűnözők, kegyeletet nem ismerő hullarablók. A megfertőződéstől való félelmük azonban túlzás volt. A betegség leggyakrabban bolhák csípésével terjedt, a légúti megbetegedéshez pedig cseppfertőzés kell, vagyis a halottak puszta közelsége, ha nem ugráltak ki belőlük fertőzött bolhák, relatíve kisebb kockázatot jelentett, mint a még élő betegeké vagy esetenként a betegek körül megforduló kutyáké, macskáké.
A szomorú aktualitás következtében az ezerhétszázharmicas évek végén egymás után jelentek meg a pestissel foglalkozó munkák, és a betegség elhárítására és legyőzésére megszámlálhatatlan recept keringett másolatokban. A XVIII. században nem sokat tudtak a pestis valódi okáról – a pestisbacilus felfedezésére még csaknem kétszáz évet kellett várni –, ám a járványügyi rendelkezések, ha betartották őket, csakugyan hoztak némi eredményt.
Buzinkai György debreceni orvosnak az 1739-es pestis alatt kiadott „Rövid oktatás, miképen kellessék magunkat Isten segítségével jó praezertivák által a pestis ellen védelmezni, vagy a pestisben lévő betegeket orvosolni” című munkájában például a házak alapos kifüstölését javasolta fenyőággal, borókával, szurokkal, zsályával, tömjénnel. Sőt a szerző úgy vélte, nem csupán a házakat, hanem az embereket magukat is érdemes jól megfüstölni levendula- és rozmaringvirággal elegyített pipadohánnyal. Valószínűleg a „levegő megromlása”, esetleg a pestises betegek bűze miatt gondolták sokan, hogy korabeli „légfrissítőkkel” kell védekezniük, de a füstölés, amennyiben a bolhákat is elűzte, nem volt egészen haszontalan.
A nagy járvány idején megjelentek olyan praktikus könyvek is, amelyek egyaránt tartalmaztak gyakorlati tudnivalókat, imádságokat és orvosi javaslatokat. Az egyik ilyen kis munka az „Instructio practica de officio parohorum… pro tempore pestis expositorum” címet viseli. Franz Jakob Schillinger zsámbéki plébános költségén nyomtatta ki Nottenstein Veronika Budán a járvány tetőzésének évében, 1739-ben. A 127 oldalas munkában az első 84 tartalmazza a gyakorlati járványügyi tudnivalókat. Mivel a mű parochusok számára készült, nagyobbrészt a szentségek kiszolgáltatásának módjáról olvashatunk benne. Az ezt követő orvosi függelékben nem csupán a gyógyítás módszereit részletezi az ismeretlen szerző, hanem a megelőzést is, általában ókori és középkori szerzők véleményeire hivatkozva. A könyv két részét egy Szűz Mária-antifóna és egy könyörgés választja el.
Bolla Pál, aki 1739-ben Drávai József plébánostól ajándékba kapta a kötetet, úgy gondolta, hogy célszerű volna még néhány imával kiegészíteni, ezért az üres lapokra több, neves szerzőknek tulajdonított imádságot, könyörgést írt szabályos, szép betűivel. Olvasható itt pestis elleni lelki orvosság Szent Bonaventurától, Szűz Mária közbenjárását kérő könyörgés és néhány zsoltár is. „Áldott legyen az Úr neve”, áll a szöveg végén, és alatta a borzongatóan hideg tényszerű közlés: pre pestis, 1739, vagyis hogy mindezek a kiegészítések a nagy járvány idején kerültek a kötet lapjaira.
Az imádságok között szerepel pestis elleni menedékként a Zakariás-kereszt is, amelynek XVII–XVIII. századi páratlan karrierjét minden kétséget kizárólag erősítette a mágikus erejébe vetett babonás hit. A papírra rajzolt keresztet Rákóczi egyik vezére, Bezerédi például orvosság gyanánt ette, azt gondolván, hogy a szent betűk lenyelése megóvja a fekete haláltól.
A legenda szerint egy Zakariás nevű jeruzsálemi püspök magánkinyilatkoztatásban kapta az üzenetet, hogy akik egy nagy konstantinápolyi járvány idején házuk ajtajára kifüggesztik a betűket tartalmazó keresztet, megmenekülnek. A szöveget azután Zakariás ismeretlen okok miatt egy antiochiai bencés monostor könyvtárában hagyta, innen lett ismert a tridenti zsinat idején kitört nagy pestisjárvány alatt. Egy szintén 1739-ben Kassán készült, majd Pozsonyban ismét kiadott könyvecske, a „Lelki méreg ellen való orvosság” alaposan meg is magyarázta, mit jelentenek a kereszten látható betűk és jelek. Bolla Pál is leírta a jámbor imákat a könyv üres lapjaira, sőt gondosan odarajzolta a kettős keresztet is. Crux Christi, salva me – Krisztus keresztje, ments meg engem –, áll az első betű előtti kis kereszt magyarázataként a könyörgés, majd folytatódik a többi jámbor ima.
Hogy ez a kereszt kinek segített túlélni a nagy járványt, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy Bolla Pál, bár sokat forgolódott pestises betegek között, életben maradt. Csak jóval később, 65 esztendős korában hagyta itt az árnyékvilágot, 1776. június 14-én.