A kovász és a tészta

Most elválik, ki kivel van: lehullanak az álarcok. Azok az MDF-szimpatizánsok, akik a „vezérelvű, posztkádárista és radikális” Fidesztől való félelmükben szavaztak Dávidra, vélhetően már észrevették: az elnök aszszony félrevezette őket. S ha észrevették, megfordulhat az ország sorsa. Őszintén szólva jobban féltem a konzervatívokat a mai MDF-től, mint a szocialistáktól és a szabad demokratáktól együttvéve. Bár Dávid a neokonzervatívok támogatására számít, ők nem képeznek jelentős szavazóerőt. Ugyanis nincsenek – eltekintve egy szűk körű lobbitól, amely a Political Capital képében kommunikációs tanácsokkal áll Dávid mögött. Persze lebecsülni sem szabad őket, mert egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti. (A dávidi stratégiát az a Szabados Krisztián vezényli, aki nemrég még az SZDSZ kommunikációs igazgatója volt.)
A neokonzervitivizmus nem a konzervatív eszme haladó, „európai értelemben vett” változata. Egyes kutatók egyenesen a neoliberalizmus angolszász megfogalmazásának tekintik: az amerikai és angol neokonzervatívok ugyanis a piac abszolút szabadságát, a „győzzön az erősebb” elvét hirdetik. Ezért kizárják a gazdasági patriotizmus minden formáját, a saját termékek állami garanciákkal, adókedvezményekkel, kereskedelmi korlátozásokkal és szigorú minőség-ellenőrzésekkel való védelmét, valamint a hátrányból indulók, szegények és elesettek felé forduló állami gondoskodást.
Az amerikai és angol neokonok ugyanakkor minden egyéb tekintetben ragaszkodnak az eredeti konzervatív szemlélethez: védik a családot, az egyházat, a kulturális értelemben vett nemzetet, s tiltakoznak például a drogliberalizáció, a szélsőséges feminizmus, a melegmozgalmak ellen. A Dávid tanácsadóiként működő magyar neokonokról mindez távol áll; ők egyfajta liberális fundamentalizmust képviselnek. Az amerikai neokonoktól vett iszlámellenes gondolkodás, valamint a fanatikus tőkeimádat igaz rájuk.
Ennek megfelelően Dávid szerint a vadkapitalizmusnak egyetlen ellentéte van: a szocializmus, hovatovább a Kádár-rendszer. Mi több, Dávid szerint Orbán elképzelése a szociális államról maga a kádárista nosztalgia. Ha van politikus, akit agyament dolog ilyen nosztalgiával vádolni, az épp Orbán, aki történelmi érdemeket szerzett a kádári rezsim eltemetéséért folytatott harcban – amelyet egyébként Dávid latens szövetségeseivel, a ma is regnáló szocialistákkal vívott. (A szociális és a szocialista legalább annyira más, mint a humanista és a humánus.) A konzervatív nem kapitalista, nem is szocialista, hanem konzervatív; ez ugyanis nem bal-, illetve jobboldali értékek, hanem az értelmes, emberhez méltó élet védelmét jelenti. A nemzet iránti felelősségből adódik, hogy felelős vagyok a nemzet lemaradó tagjai iránt is. Nemet mondani a szolidaritásra, mert az „baloldali érték”, azt jelenti: megtagadni a konzervativizmust. Ezt nem én találtam ki; tessék olvasni Chestertont vagy T. S. Eliotot (esetleg a Bibliát). A kapitalista csak az erősek iránt szolidáris. Nincs tisztakezű kapitalizmus, mert a kapitalizmus szükségszerűen korrupt, akárcsak a Gyurcsány-kormány.
Az ipari forradalom utáni időszakban épp a piacfelszabadító gazdasági modell vezetett a teljes összeomláshoz, a gazdasági világválsághoz – ami után egyértelművé vált, hogy az államnak újra be kell avatkoznia a munkanélküliség visszaszorítása, a helyi piacok védelme érdekében, és vannak szociális feladatai is. Ma ismét hódít a korlátlan piac, s a dzsungel törvényeinek megfelelően csak a nagyoknak biztosít szabadságot. A világ teljes gazdaságának egyharmadát és az összes forgalom hetven százalékát valamivel több mint negyvenezer multicég uralja – ezek persze egymást is felzabálják a világszaggató fogaikkal; az érdekeltek köre szűkül. A történelem ismétli önmagát, újabb válság van a küszöbön, s nálunk is ennek a szele fúj. A multik szövetkeznek az erre hajlandó politikusokkal, akik az adott országban minden sorompót felnyitnak előttük. Erre Medgyessy Péter már gazdasági miniszterhelyettesként is hajlandó volt a rendszerváltozás előtt; eszébe sem jutott, hogy a honi, hallatlanul tehetséges iparosréteget kellene inkább helyzetbe hozni, hogy tőkeerős középosztállyá alakulhasson. Medgyessy 2002-ben jóléti rendszerváltozást ígért, de hatalomra kerülve kijelentette, hogy fel kell számolni a jóléti államot. Gyurcsány is azzal kezdte, hogy nagy a jólét – értsd: túl sokat költ az állam az országra.
A nemzet nemcsak kulturális, hanem gazdasági közösség is. Az angolszász világban, ahol a saját értékek tisztelete – politikai oldaltól függetlenül – magától értődik, jóval kevesebb kockázattal járt a hetvenes években a neokonzervatív piacfelszabadítás. Nálunk azonban nincsenek egyenlő versenyfeltételek, a külföldi érdekeltségű nagyvállalatok előnye óriási. A kormány fizet nekik azért, hogy ide jöjjenek, és óriási adókedvezmények mellett dagadtra keressék magukat. A külföldi nagytőke kizsákmányolja a magyar munkaerőt. Az ország vezetői tudatosan teszik tönkre a mezőgazdaságot, hogy olcsó legyen a föld; a könnyebb eladhatóság érdekében hagyják tönkremenni az egészségügyet, a kultúrából száműznek minden nemzeti jelleget, a történelmünket meghamisítják, az oktatást lezüllesztik. Gazdák, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, középosztálybeli családok százezrei, önkormányzatok ezrei mennek tönkre, de ez a Medgyessy– Gyurcsány–Kóka–Dávid-vonal politikusait nem hatja meg. Amikor Dávid a középosztály megerősítéséről beszél, az azt jelenti: a magyar családfő menjen árufeltöltőnek valamelyik multihoz, megalázóan alacsony minimálbérért. Ez, kérem, kivéreztetés. Közben persze ők sopánkodnak, hogy Európa szemétlerakója lettünk. S ebben kivételesen igazuk is van: azok lettünk a vezetésük alatt.
A dávidi attitűd a fogott emberek jellegzetes viselkedése. Vajon ki fogja, és hol? Csöppet sem értem Elek Istvánt, aki szerint helyes lenne, ha a nagyasszony a nemzet érdekében megbocsátaná a Fidesznek a sok sérelmet, ami érte. Szerintem Dávid, aki az elmúlt években összedolgozott az MSZP-vel, becsatlakozott a baloldalinak nevezett posztkommunista érdekkörbe, mert ott zsírosabbak a cubákok, csak ne bocsásson meg semmit. A tévékuratóriumok felállításánál azon ténykedett, hogy a jobboldal a lehető legelőnytelenebb pozícióba kerüljön, nehogy csökkenjen a liberális médiafölény. Amikor a státustörvény preambulumából kiemelték az egységes magyar nemzetre való utalást, Dávid ezt megszavazta (a Fidesz kivonult a tárgyalásról). 2005. december 5-én, amikor a nemzet sorsáról szavazott az ország, és a határon túli magyarok reszketve várták az eredményt, Dávid a trópusokon nyaralt. A Fidesz mostani ajánlatát is arra használta, hogy a renegátok tipikus dühével belerúgjon egyet Orbánba, az egykori szövetségesbe. Ez úrinőhöz nem méltó viselkedés, és akkor a keresztény-nemzeti-polgári retorikával még össze sem vetettem. Dávid megparancsolta, hogy a Fidesz szakítsa meg az együttműködést a MIÉP–Jobbikkal – az már mellékes, hogy semmiféle együttműködés nincsen; a lényeg a konkolyhintés. Most kinyilvánította, hogy Gyurcsány Ferenc hatalmon tartásában érdekelt, de ez már csak hab a tortán. Tessék mutatni egyetlen – egyetlen! – olyan cselekedetet, aminek alapján őt nemzeti-keresztény politikusnak lehet nevezni! Hacsak azt nem, hogy parlamentbe jutását a csíksomlyói Máriára fogta, aki persze nem tud cáfolattal élni. Religentem esse oportet, religiosum nefas – Istenfélőnek lenni erény, babonásnak lenni bűn. A dolog egyszerű: aki a jelenlegi hatalmat segíti, az nem lehet konzervatív.