A sátán csókja

A boszorkányüldözés története szomorú tanulságokkal szolgál. Koholt, mai szemmel képtelennek tűnő vádak alapján évszázadokon át tízezreket égettek el máglyán, miután szörnyű kínvallatással kényszerítették őket, hogy „bevallják” ördöggel kötött szövetségüket. Az emberi élet balszerencséinek a boszorkánysággal történő magyarázata általunk beláthatatlan időkbe nyúlik vissza, s helyenként egész napjainkig tovább él, de csak néhány válságos korszakban lett az efféle vádaskodásból tömeges üldözés – kezdte előadását Klaniczay Gábor professzor.

Jeanne d’Arc peréről vagy a salemi boszorkányokról mindannyian hallottunk, az irodalomtól a filmig a legkülönbözőbb művészeti ágaknak is kedvelt témája mindkét eset. Azonban hiába értünk meg egy-egy esetet, a kérdés továbbra is zavarba ejtő: hogyan kerülhetett sor a XV–XVIII. században, az európai civilizáció egyik fénykorában a boszorkányperek ostobán gyermeteg vádaskodásaira és szégyenletes, jogsértő ítéleteire, amelyek legalább 40–50 ezer szerencsétlen áldozatot, főleg nőket juttattak máglyára, akasztófára?
Noha a boszorkányság fogalma univerzálisan ismert az emberi kultúrákban, sehol sem vezetett olyan tömeges, mondhatni hisztérikus üldözésekhez, mint a nyugati kereszténység világában. Az egyetlen terület, amely összehasonlítható e téren a kora újkori nyugati kereszténységgel, az a gyarmati függetlenségéből fokozatosan emancipálódó, de továbbra is súlyos válságok sorát átélő XX. századi Afrika, ahol ma is folynak szörnyű, tömeges boszorkányüldözések, amelyek azonban még mindig elmaradnak a kora újkori európai üldözések méretei és magas állami, egyházi és népi támogatottsága mögött. A szerteágazó probléma magyarázatához a történésznek támaszkodnia kell a rokon tudományok: a néprajz, az etnológia, az antropológia, a pszichológia, a szociológia, valamint a valláselmélet megfigyeléseire.
Az 1930-as években az észak-afrikai azandék körében kutató neves brit antropológus, Edward Evans-Pritchard a boszorkányság két alapvető típusát különböztette meg, amelyet az ártó varázslat és a boszorkányság fogalmakkal jellemzett. Az egyik tanulható – a mágikus ártó eszközök, ráolvasások, rítusok tudománya –, a másik valamiféle öröklött, „veleszületett” természetfeletti képesség és egy gonosz, kártékony alkat kombinációja. Művelői a hiedelem szerint éjjel röpködő, állatformát öltő, vérszívó lényként pusztítanak. A balszerencse boszorkányrontásként való értelmezése azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt. Ehhez a kárvallottak gyanakvását, vádaskodását irányító, megerősítő eljárások adnak segítséget. A „megtalált” boszorkány kényszerítésével ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható, vagy elpusztításával megbosszulják az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség „megtisztítására”, az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál.
Kik tehát az „ellenségek”? A boszorkányüldözés történeti és a jelenben is tovább élő megnyilvánulásainak vizsgálata izgalmas képet rajzol a más módszerekkel nehezen megoldható családi, rokonsági, lakóhelyi, szomszédsági, közösségi ellenségeskedések sajátos csoportjáról. A bűnbakképzés mechanizmusát, amelyet a pszichológia kivetítésnek nevez, a legkorábbi időktől kezdve megtalálhatjuk az emberi társadalmakban – ennek egyik megnyilvánulása a boszorkányüldözés is. Fontos észben tartani e szociálpszichológiai folyamatokat, s minthogy a boszorkány esetében olyan bűnbakról van szó, akinek feltételezett kártevését természetfeletti képességekkel magyarázzák, érdemes támaszkodni a valláselmélet megfigyeléseire is.
Definíciókban egyébként nem szűkölködünk, az emberek mindig is tudni vélték, milyenek, mit csinálnak a boszorkányok, sőt sokan azt is, hogy közvetlen környezetükben kik azok. Ezek a definíciók azonban korról korra jelentősen különböznek, s e különbségeknek nagy hatása volt arra, hogy lett-e belőlük boszorkányüldözés, vagy nem. Csupán egy példa: az ördöggel szövetkező, boszorkányszombatra járó, titkos szektát alkotó boszorkányok rémképe korántsem öröktől való, a történeti kutatások feltárták, hogy csupán a XV. században jelent meg. A boszorkányság középkori megítélését a kettősség jellemzi: miközben az „elit” képviselői közül sokan felléptek a népi „babonaság” ellen, elszórtan mindenütt előfordultak boszorkányvádak. De hogyan került be ebbe az ördög? Az ördög a középkor felfogása szerint nemcsak akkor jelent meg, amikor megidézték, hanem mindenütt kísértett, csábított, akár a szó szoros értelmében is. Az ördöggel való szeretkezés mint konkrét vádpont felbukkan a boszorkányperekben is, először 1324-ben. A fekete misék taglalása mellett gyakori motívum a macska, kecske vagy ember képében megjelenő ördög, s a neki adott hűségeskü, amelyet az ördög fenekére adott csók pecsétel meg.
Felismerhető, hogy a boszorkányok XV. század elején kialakuló üldözése a középkori eretnekek elleni inkvizíció és a zsidók elleni pogromok tradícióját folytatja, amelyet a boszorkánygyülekezet helyszínét „zsinagógának” nevező első leírások is tükröznek, és erre utal a később elterjedt „szombat” elnevezés is. Az üldözések démonológiai vonatkozása és obszcén folklórja mellett még két tényezőt kell röviden megemlíteni a boszorkányszombat mitológiájának kiformálódásában. Az egyik az archaikus népi mitológiák világa, de érdemes figyelembe venni a késő középkori eksztatikus-misztikus női vallásosság képviselőinek történetét is. A (női) szentek csodáiról tett meghökkentő állítások sokakban gyanakvást keltettek: csalással, eretnekséggel, sőt olykor boszorkánysággal kezdték vádolni e szenteket. A XV. század elejének leghíresebb vizionáriusa, Jeanne d’Arc 1431-ben máglyára került, s rá egy évre a bázeli zsinaton ülésező egyházi vezetők már egyértelműen boszorkányként emlegették. A szent és a boszorkány összehasonlítása mögött egyébként fontos tipológiai rokonság rejlik: a középkori és kora újkori Európa hitvilága mindkét esetben valódi, környezetük által ismert embereknek tulajdonított természetfeletti tulajdonságokat, ami úgy történt, hogy tanúvallomást tettek róla azok, akik e természetfeletti képességeket saját életükben „megtapasztalták”.
A boszorkányvádaskodás terjedéséhez a XVI. század folyamán jelentősen hozzájárultak a reformáció nyomán kialakuló hitviták, majd vallásháborúk. Miközben a kereszténység egy bensőségesebb, babonáktól megtisztított változatát hirdette, Luther Márton mégis nagy jelentőséget tulajdonított a mindenütt kísértő sátán ténykedésének. Az egyik leghíresebb hozzá kapcsolódó legenda, hogy wartburgi cellájában hozzávágta tintatartóját a megjelenő sátánhoz, hogy elkergesse. A népi babonák elleni küzdelem jegyében a reformáció másik irányzata, Kálvin János hívei ugyancsak kíméletlen harcot folytattak a keresztény közösségek fő ellenségeinek tartott boszorkányok, valamint a népi kuruzslók, javasasszonyok, bábák ellen. A Kálvin vezetése alatt álló Genfben sűrűn lobbantak lángra a boszorkányokat égető máglyák…
A nagy boszorkányüldözések kialakulásában jelentős szerepe lehetett a kora újkor természeti katasztrófáinak, gazdasági válságainak és társadalmi feszültségeinek. A vádaskodások általában olyan időszakokban szaporodtak el, amikor az aszályok, éhínségek, járványok és háborúk megpróbáltatásaitól megviselt falusi és városi közösségek bűnbakok „találásával” reagáltak a nehéz helyzetre és annak társadalmi-emberi konfliktusaira. A boszorkányvád gyakran olyan nehezen kezelhető feszültségekből pattant ki, mint például a szomszédság.
Az európai boszorkányüldözések kialakulásának áttekintése után az előadás második felében a magyarországi adatok felé fordult az előadó. Az elmúlt évtizedekben jelentős eredmények születtek a XV–XVIII. századi magyarországi boszorkányperek forrásanyagának feltárásában és értelmezésében, s ebben központi szerepet játszott Pócs Éva kutatócsoportja az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, amelyben folkloristák és történészek vettek részt. Részben arra törekedtek, hogy számítógépes elemzési módszert dolgozzanak ki, amely képes arra, hogy a boszorkányvádak monoton, sztereotip, meseszerű történeteit csoportosítsa, és típusokba rendezze a megszületésükhöz vezető különböző történelmi, társadalmi helyzetek, valamint a regionális, etnikai különbségek szerint. Másfelől pedig arra, hogy a hat-hét kötetnyi publikált boszorkányper-dokumentációt további, még ismeretlen levéltári forrásokkal egészítsék ki. Mintegy két évtized alatt sikerült megduplázniuk a publikált boszorkányperek számát, és sokkal pontosabb statisztikai képet alkotniuk a boszorkányüldözés magyarországi alakulásáról.
A 2275 perben vád alá helyezett 4212 „boszorkány” és a 702 bizonyosan végrehajtott halálos ítélet szomorú statisztikája nem igazolja azt a korábbi vélekedést, miszerint ez az előítélet, Könyves Kálmán nyomán, nálunk nem vezetett olyan üldözésekhez, mint Nyugaton. Legfeljebb annyit mondhatunk el, hogy nálunk viszonylag későn, az 1560-as években kezdődtek az első jelentősebb üldözési hullámok, és csak a XVII. század végén, a XVIII. század elején öltöttek tömeges méretet, amikor Hollandiában, Franciaországban, Angliában már alábbhagyott vagy teljesen meg is szűnt ez a hisztéria. Magyarországon csak Mária Terézia büntetőjogi reformjaival lehetett véget vetni az üldözéseknek. A perek száma a török hódoltság végleges felszámolása után kezdett emelkedni, 1690 táján, majd igazán félelmetes méreteket a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után öltött.
Végül szóljunk a boszorkányüldözés legpusztítóbb megnyilvánulásáról, a boszorkánypánikról, vagy ahogy németül és angolul nevezik, a boszorkányőrületről. A boszorkányüldözés több évszázadon át Európa-szerte „szokványos” formái mellett egyes helyeken időről időre sokkal intenzívebb, áldozatok tucatjait, akár százait követelő boszorkánypánik tört ki a XV–XVIII. században. Az elsőt az észak-franciaországi Arras városában jegyezték fel 1459 és 1461 között, ezt számos németországi pánik követte, különösen a vallásháborúk idején, s nem nagyon maradt el ettől a franciaországi üldözések hevessége sem.
Magyarországon egyetlen ilyen pánik alakult ki: az 1728-ban lefolytatott nagy szegedi boszorkányüldözés. Az itt kialakuló üldözések során negyvenegy vádlott ellen indult per, és több mint száz további gyanúsítottról érkezett feljelentés a bíróságra 1728 és 1744 között. Közülük tizennégyet megégettek, ketten börtönben haltak meg. A szegedi üldözéseknél jól láthatók a boszorkányvádak kirobbanását megelőző válság tényezői: az 1709 és 1713 közötti pestis; az 1712-es árvíz; az 1728-as szárazság; a török hódoltság után fejlődésnek indult város lakosságának robbanásszerű növekedése. A szegedi perek kitűntek azzal, hogy a magyar boszorkányperek folyamán talán sehol sem alkalmazták a kínvallatást ilyen következetes és brutális módon, s ennek eredményeképp innen maradtak ránk a legrészletesebb boszorkányvallomások. A boszorkánytéma érdekességén, egzotikumán, színességén túl elsősorban azért a szomorú tanulságért kell tanulmányozni az üldözés történelmi dokumentumait, hogy megismerhessük, milyen szörnyűségekre képes az ember, ha rossz irányba terelgetik indulatait, ha kihasználják szorongásait.

A fenti szöveg az április 10-én elhangzott előadás rövidített változata. A következő előadást április 24-én 19.30-kor a Jövő Háza Teátrumban (Budapest II., Fény utca 20–22.) Nékám Kristóf tartja Meddig leszünk még allergiások? címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.