A stabilizációt nem lehet kikoplalni

Tiltott történelmünk 1945–1947 címmel készített kötetet Horváth János, amely a napokban látott napvilágot a Századvég Kiadó gondozásában. A neves közgazdász és politikus, a parlament és a Fidesz-frakció legidősebb és egyik legaktívabb képviselője megjárta mind a nyilasok, mind a kommunisták börtönét, majd 1956-ban emigrált Amerikába. Tevékeny részese volt a koalíciós éveknek, többek között mint a Független Kisgazdapárt gazdaságpolitikai bizottságának tagja. Alkotótársaival, többek között Babirák Hajnalkával, Barta Róberttel, Csicsery-Rónay Istvánnal, Ignácz Károlylyal, Orosz Istvánnal, Szőke Domonkossal, Szombat Tamással, Völgyesi Zoltánnal arra törekedtek, hogy a magyar történelemnek e héroszteremtő, nagyszerű korszakát hitelesen, végre a bolsevizmus időszakától elkülönítve mutassák meg az olvasóknak.
A Tiltott történelmünk 1945–1947 című kötetben Horváth Jánosnak három kiváló dolgozata szerepel. A címadó előtanulmány mellett a Jalta hozadéka: a Szovjetunió szétesése és a megszállt országok felszabadulása, valamint a Hiperinflációból stabilizáció: magyar csoda 1946-ban a tárgyalt korszakról vall összetett, közgazdasági és történeti szempontból is újszerű megközelítésben. Horváth János lapunknak elmondta: úgy érzi, történelmünket nem ismerjük, vagy rosszul tudjuk, ami a társadalomban feszültséget, bizalmatlanságot szül. Könyvének egyik vezérgondolatával eloszlatja azt a tévhitet, amely szerint a kommunista diktatúra 1945-ben, a szovjet megszállás évében nyomban elkezdődött. Horváth János nemegyszer találkozott még a 2002-es szocialista választási csalásokról szóló viták kapcsán is kirívó pontatlansággal, amely szerint a kék cédulás választási csalások 1945-ben történtek, miközben a valódi dátum 1947. Az állampárti diktatúrának és jogutódainak kapóra jön e pontatlanság, hiszen szimbolikusan is, valóságosan is eltünteti, eltagadja az 1945-től 47-ig tartó hősi helytállást, amit az úgynevezett koalíciós korszakban a polgári erők – élükön a Kisgazda Párttal – folytattak az előrenyomuló moszkovita zsarnokság ellen. Amikor 1947-ben a szovjet katonaság puccsszerűen átadta a hatalmat a kommunista pártnak, a magyar nemzet számára még nyilvánvaló volt, mi történt, s amint 1956-ban lehetőség adódott a dolgok újragondolására, akkor cselekedett. Legnagyszerűbb nemzeti forradalmunk szervesen következett abból, hogy akkor a nemzet még pontosan és hitelesen tudta a történelmét. Ezért a kommunisták a forradalom után ördögi leleményességgel hagyták abba az 1947-ig tartó függetlenségi mozgalmak ócsárlását. Ehelyett agyonhallgatták s lassan eltüntették a koalíciós korszakot a nemzet emlékezetéből.
A korszakról szóló másik közkeletű tévhit szerint „Jaltában a Nyugat eladott bennünket a Szovjetuniónak”. Horváth János a Jalta hozadékáról és a Szovjetunió széteséséről szóló elemzésében briliáns logikával bizonyítja, hogy ez a tévedés is a kommunisták érdekeit szolgálja, ugyanis azt sugallja, mintha Amerika és a nyugati hatalmak szentesítették volna a moszkovita diktatúrát. A jaltai egyezmény szövegéből ugyanis világosan kitűnik, hogy abban a három aláíró fél, köztük Sztálin, garantálja a szuverenitást, az emberi jogokat és a választásokon alapuló többpárti demokráciát a szovjet zónában. Magyarán: 1945–1947-ig a magyarországi, viszonylag demokratikus berendezkedés a jaltai egyezmény szellemében történt, az más kérdés, hogy a szovjetek 1947-től kezdve azt nem tartották be. A rendszerváltozási folyamatokat épp az indította el, hogy Amerika és a NATO a nyolcvanas években eléggé megerősödött ahhoz, hogy a Szovjetuniót visszatérítse a jaltai egyezmény szellemiségéhez, ami végül a birodalom széthullásához vezetett.
Kiváltképpen revelációerejűnek és aktuálisnak érezzük Horváth Jánosnak az 1946-os magyar csodáról szóló írását. A jeles tudós elmondta: abban a reményben írta meg munkáját, hogy a történettudomány és a gazdaságpolitika hamarosan ráébred az esemény korszakos jelentőségére. Eme csodálatos közgazdasági teljesítmény párját ritkítja. 1946-ban Horváth Jánosék ráébredtek, hogy az inflációt lehetetlen úgy megfékezni, ahogy például a jelenlegi kormány is teszi: fogjuk meg az embereket, és takarékoskodjunk. A Bokros-csomag és az első világháború előtt a fuziokraták kudarca is bizonyítja, hogy a kereslet visszaszorításával eredményt elérni lehetetlen. Koplalással, véres verejtékkel az emberek soha nem fogják kiizzadni a stabilizációt. Ők úgy gondolták, hogy ezt a folyamatot másképpen kell kezelni. Nevezetesen: a pénz úgy költessék el, hogy annak nyomában érték termelődjön, ezért azt 1946-ban olyan magyar vállalkozók kezébe adták, akik munkahelyeket teremtettek belőle. Miközben a jövedelem eljutott a munkaadótól a munkavállalóig, a termelt értékek az ország felvirágzását és stabilizálódását eredményezték. Az emberek anyagilag is gyarapodtak, gazdagodott az ország, s létrejött a fejlett gazdasághoz szükséges infrastruktúra. Egyszerűen szólva: az infláción csak a kínálat növelésével lehet úrrá lenni. A jelenlegi kormány gazdaságpolitikája nem hajlandó tudomásul venni, hogy akkor szűnik meg az infláció, és stabilizálódik az ország, ha a javak mennyisége, a kínálat növekszik. Ha az 1946-os gazdasági csoda emlékeztet a Fidesz gazdaságpolitikájára, az nem a véletlen műve. A jövő útja a termelt javak becsületét visszaadó szemlélet, amely édestestvére a mezőgazdaság fejlesztésének, újjáélesztésének. A kis családi gazdaságok fejlesztése önmagában is eredményezheti, hogy Magyarország újra a saját lábára állhasson. Erről Horváth János számtalanszor mondott beszédet a parlamentben, de kormánykörökben süket fülekre talált.
Horváth Jánosnak és alkotótársainak a kötete árnyalja a képünket az elfeledett koalíciós korszakról és a múltunkról, de zsinórmértékül szolgál a jövő számára is. Az alkotó reményei szerint a kötet gondolatai megérintik a nemzet legjobbjait, s talán elindítanak egy folyamatot, amely magát a nemzetet is történelmének megismerésére és újragondolására készteti.