Ábel füstje

Ide, az ábrahámhegyi erdő tövében árválkodó faházba még a déli harangszó is a lombokon átszűrve érkezik. A tölgy meg a kőris lombjai ugyan épp csak ütköznek, és a házikót is elborítja az avar. Az öreg süvegciprus, amely tavaly már megbillent, végigdőlt a gyepen.
A szomszédok sehol. Csend van. Olyan csend, amilyet a modern ember alig ismer. Azt képzeli, a csend a hangok, a fékcsikorgás, a hisztérikus hírek meg a rádió és a televízió rikácsolásának hiánya. Pedig az igazi csend Isten jelenléte. Hozzátartozik a levegőbe font fecskecsivit meg a kerítés tövében megrebbenő hunyor tenyérnyi, piros szirma. A kósza dongó és a csapongó citromlepke. Hozzátartozik az ezernyi percegés, amelynek neve sincs. Rügyek ütközése, fakéreg pattanása, rovarszárnyak és csápok neszezése.
A házat ki kell szabadítanom az avar alól. Olyan vagyok a rozsdás gereblyével meg a vastalicskával, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Az ágakon cinkék és pintyek. A teraszon a nyest összetéveszthetetlen nyomai. Feleségem takarít odabenn. A téli vendégek, a pókok vígan vannak. Hálójukon fel-alá cikáznak. Csak a főbérlő, a kisegér múlt ki. Meredten fekszik a konyha kövén.
Le kell szállnom a vízaknába. Nyitom a csapot. Ilyenkor derül ki, folyik-e a víz, és ott folyik-e, ahol kell. Most is a maga szeszélyére bugyborékol ott is, ahol nem kéne. Felmászom a létrán a házikó tetejére. Ott is akad söprögetnivaló. Távolban opálszürke a Balaton. Felhők árnyéka borong rajta. Látom az ütköző nádasban fészkét igazgató hattyúpárt és a meredten álló kócsagot.
Két-három óra megfeszített munka a házikó meg a kert kiszabadítása az avar alól. Az ebéd sonka, tojás meg egy pohár sógorom fanyar pécselyi borából. Illik a tavasz derűjéhez, amelyet a kedvére szivárgó víz sem tud elrontani. Aztán jöhet a séta. Át a kiserdőn, majd a szőlőparcellák közt fölfelé. A borókás, amelyet ellep a csarab, már a Déllő-völgy felé lejt. A sárban őznyomok. Lenn a völgyben, ahol kinyílik a táj, közeledtünkre felriad egy fácánkakas.
A kopár fák közül kimerednek a Káli-medence fehér templomtornyai. A salföldi, a kékkúti meg a kővágóörsi. Balra, a dombhajlat mögül épphogy kikandikál a Tóti-hegy kúpja, jobbra a Hegyestű meredélye. Az út szélén pár szál fehér ibolya. Zöld gyík napfürdőzik. Idáig komorlik a kékkúti szikvízüzem nagycsarnoka meg a salföldi bányató rozsdás gyárépülete. Őz legelészik a fenyvesnél. Veres szőre kivillan a háttérből. A bükkerdő felett, amely a középkori pálos kolostor nyomait rejti, ölyvpár kering. Az elfelejtett Árpád-kori falvakat, Töttöskál meg Kerekikál maradék romjait cserje borítja. A nádas tó, amely Kékkút és Salföld között terül el, s amelyet Bugybereknek mondanak a helybeliek, ahol a mondóka szerint „Dobosgém a kántor és zöld béka a kontrás!”, még alig zöldellik. A Burnót-patak nyomvonalát jegenyesor jelzi, ahogy az ősvilági nyomokat rejtő „tanösvényét” is, ahol a felfakadó földből néha tengeri sünök, ősrákok és csipkés orsócsigák maradványai kerülnek elő. Hozzájuk képest a római pénzérmék és szarkofágok, amelyeket szintén kivet olykor magából a rög, tegnapelőttiek, míg a középkori eleinkre emlékeztető cseréptörmelékek alig tegnapiak.
Körös-körül az erdők és a ligetek ütköző rügyei kékek, aranyzöldek, opálosak. Fehéren lobog köztük egy-egy mandulafa. Amúgy lélek se mozdul. Az őz beleveszett a fenyvesbe. Az ölyvpár tovaszállt. A tarka gyurgyalagok, amelyek a bányató meredek partfalában fészkelnek, még valahol a Földközi-tenger fölött igyekezhetnek hazafelé. A magasban csapongó partifecskék csivitje sem hallatszik idáig. Csak a pálkövei dombhajlatból kanyarog egy karcsú füstoszlop – az emberi élet egyetlen nyoma – az ég felé.