Bár Magyarországon már általános iskolában megtanítják, hogy a finneken és az észteken kívül az Oroszország területén élő kis finnugor és szamojéd népek – vogulok, osztjákok, votjákok, zürjének, cseremiszek, mordvinok stb. – az uráli alapnyelvből kialakult nyelveket beszélik csakúgy, mint a magyarok, gyakorlatilag semmit nem tudunk róluk. Országaikat nem tudjuk elhelyezni a térképen, és hajlamosak vagyunk sztereotípiákban gondolkozni a távoli rokonokról. Hol élnek a cseremiszek? – kérdeztük Alekszej Alekszejevtől.
– A Szovjetunió összeomlása után Marij El Köztársaság lett az országunk neve – válaszolja. A Volga középső folyásának bal partján fekvő, huszonháromezer négyzetkilométeres országban 720 ezren élnek, negyvennyolc százalékuk cseremisz (saját nyelvükön: mari), a többiek betelepült oroszok. A cseremiszek között vannak „hegyi” és „mezei” cseremiszek, nyelvük körülbelül annyira különbözik, mint az orosz és az ukrán, bár értik egymást. A köztársaság a Szovjetunió 1992-es felbomlása után kapott autonóm státust. Azóta elnököt választhatnak, és saját zászlót is használhatnak: a háromsávos, kék-fehér-piros zászló közepén vörös napszimbólum található.
Arra a kérdésre, hogy miként sikerült megőrizniük identitásukat és nyelvüket a köztudottan antidemokratikus orosz birodalom egyik tagköztársaságában, a rendező úgy reagál: míg a cári rendszerben nem érzékelték különösebben az elnyomást, és a hatalom nem fordított nagy figyelmet a földjükre, sőt még a magyar nyelvészeket, néprajzosokat is beengedték kutatni (részben ebből az időszakból származik a Néprajzi Múzeum gazdag cseremisz anyaga), addig a bolsevik birodalom gyakorlatilag zárt területté változtatta az országot, amelyben a cseremiszek mintegy börtönben éltek. Az orosz telepesek miatt még fővárosukban, Joskar-Olában sem használhatták a nyelvüket szabadon, vallásgyakorlásukban pedig fizikailag akadályozták őket. Az ősi vallás szent helyéhez, a Csumbolat nevű hegyhez vezető utat, ahová a mekkai zarándoklathoz hasonlóan évente egyszer tömegek érkeznek, hatalmas kődarabokkal zárták el. Az identitástudat 1992 óta erősödött meg ismét, bár az anyanyelvű oktatás és a tömegtájékoztatás joga még mindig sérül. Annak ellenére, hogy a XVIII–XIX. század fordulója óta a cseremiszeknek van cirill betűs ábécéjük, egyetemi szintű oktatás soha nem folyt az anyanyelvükön, a cseremisz fiatalok leginkább Kazánban tanultak, ha diplomát szerettek volna – orosz nyelven. Bár az óvodákban a gyerekek használhatják anyanyelvüket, az iskolai oktatás még mindig oroszul folyik, és csupán heti két – fakultatív módon választható – cseremiszórát biztosítanak.
Európában meglehetősen sztereotip kép él az orosz fennhatóság alatt élő finnugor népekről. Erdőben lakó, halász-vadász, nyomorgó, a samanizmusban hívő népekként tartják számon őket. Mi igaz ebből? – kérdezzük.
– Joskar-Olában öt színház van. Létezik cseremisz nyelvű televízió és rádió, bár az anyanyelvű tömegtájékoztatás rosszabb helyzetben van, mint a szovjet korszakban: régen hatórás volt a cseremisz nyelvű adás, most, miután a cseremisz tévé az orosz televíziós társaság részlege lett, csupán napi két órát sugározhat helyi nyelven, cseremisz filmeket pedig nem nagyon vetít. Mindennek oka az, hogy a pénz Moszkvából jön; illetve onnan kellene jönnie… – feleli Alekszej Alekszejev.
Az életszínvonalról a rendező elmondja: az országban a havi átlagfizetés 120 euró Joskar-Olában, a fővárosban, falun kevesebb, 80 euró körüli összeg, ami töredéke mondjuk a moszkvai átlagbérnek vagy a 400 eurós észt átlagfizetésnek. „A vallásunknak viszont semmi köze a samanizmushoz” – mondja Alekszej Alekszejev. A Mari Köztársaságban három vallás, orosz hatásra az ortodox keresztény, a népi „természetvallás” és a környéken élő török népek (baskír, tatár, csuvas) hatására a mozlim hit terjedt el. Érdekesség, hogy mindhárom vallási irányzat egy-egy papja képviselteti magát a cseremisz parlamentben, ahogy a rendező fogalmazott, a viták elkerüléséért.
Annak ellenére, hogy Oroszország területén meghatározó az ortodoxia, a birodalom széthullása után a cseremiszek ismét gyakorolhatják ősi természetvallásukat. Június 12. a cseremisz nép életében nagyjából a magyar csíksomlyói búcsú napjának vagy a mekkai zarándoklatnak felel meg: a helyi, illetve a Baskíriában és a környező országokban élő cseremiszek ezen a napon felkeresik a szent hegyet, a Csumbolatot, ahol hitük szerint Csumbolat cseremisz herceg síremléke található. A XVI. században élt uralkodó legendája szerint haldoklásakor arra biztatta alattvalóit, hogy ha ellenség támad rájuk, jöjjenek sírjához, és ő felkel majd megvédeni a népet. A történet szerint egy tréfás kedvű ember gúnyt űzött a hagyományból, és ok nélkül kiszólította a herceget a sírból, aki, látván, hogy nincs ellenség a láthatáron, megharagudott népére. Most a cseremiszek évről évre a bocsánatáért könyörögnek a szent hegy lábánál, ahol reggel öttől este tíz óráig tart a szertartás. A kiválasztottak öt-hét fős csoportja állatot áldoz, és elkészíti. Mindezt azonban a nép nem láthatja: az érkezőket este tíz után engedik oda az áldozati állat húsához.
A szertartásról Alekszej Alekszejev dokumentumfilmet készített Holy Mountain (Szent hegy) címmel – ez volt a második filmje.
A rendező a fővárosban, Joskar-Olában született 1974 októberében. Zenei és színházi középiskolát végzett, amelyet tizenhat évesen fejezett be. Húszéves koráig vándorszínész volt, közben folyamatosan tanult. 1994-ben, egy újsághirdetésre jelentkezve jutott el Észtországba tanulni, ahol az egyéves nyelvi alapképzés után dokumentumfilm szakra iratkozott be a tallinni egyetemre. Jelenleg mesterkurzusra jár. Első filmjét a cseremisz esküvői szokásokról forgatta, amellyel 2000-ben elnyerte a zsűri fiatal filmeseknek járó díját az észt Parnuban rendezett dokumentum- és antropológiai filmfesztiválon. Filmje harminc évvel később készült, mint az előző észt elnök, az eredetileg néprajzkutató Lennart Meri ugyanezen témában, azonos helyszínen forgatott munkája.
– Harminc év alatt sokat változott a helyzet – mondja Alekszej Alekszejev. – A hetvenes években még lóval mentek a menyaszszonyért, ma mikrobusszal. Akkor ezüstmedálokat viseltek az asszonyok a ruháikon (ez a cseremisz női öltözetek egyik legjellegzetesebb eleme), ma alumíniummedálokat – ennek oka az, hogy a nyolcvanas években kibontakozó gazdasági válság hatására Oroszországban megemelkedett az ezüst ára, így a cseremiszek eladták a ruháikat díszítő nemesfémet. Hogy a szokás ne menjen feledésbe, olcsóbb alumíniummal pótolták. Más lett a menyasszony ruhája is: harminc éve népviseletben esküdtek csakúgy, mint mondjuk a szüleim, most európai hatásra a menyasszony hófehér ruhát visel, a násznép viszont továbbra is népviseletben jelenik meg.
A szent hegyről forgatott második filmjéről már szó esett. Harmadik műve a cseremisz dalosünnepet jeleníti meg. A dalosünnep hagyománya Észtországhoz kötődik: az észtek négy-öt évente rendezik meg népzenei fesztiváljukat, amelynek százéves hagyománya van. Az ünnepnek nem kis része volt abban, hogy a szovjet elnyomás alatt meg tudták őrizni identitásukat; ahogy a térségben élők fogalmaznak, az észtek „kiénekelték magukat” a diktatúrából. Mariföldön a hagyomány nem él ilyen régen; a Magyarországon is vetített Alekszej Alekszejev-film tanúsága szerint a cseremiszek évente rendezik meg a saját dalosünnepüket, amely leginkább a nyárkezdet ünnepéhez kötődik. Azon kérdésünkre, hogy ugyanúgy pentaton zenei rendszerben gondolkoznak-e az észtek és a cseremiszek, mint a magyarok – a zenetudósok ez alapján feltételezik bizonyos népek rokonságát: a pentatóniát hol a török, hol a finnugor rokonság bizonyítékaként állítják be közel száz éve –, Alekszej Alekszejev kifejtette: az újabb kutatások szerint a pentatónia, bár létezik a cseremiszeknél, nem meghatározó érv a rokonság mellett, mivel a világon nagyon sok helyen erre épül a zenei kultúra. Szerinte leginkább a cseremisz hangszerek: a duda, a guzla – ez Oroszországban is ismert, ott a hangszer héthúros változatát, míg a cseremiszeknél az öthúrost használják –, a furulya, a dob és a harmonika határozzák meg a cseremisz népzenei hangzást, amely nagyon különbözik az orosz zenétől.
Rokonságunkat szerinte inkább a néprajzi és nyelvészeti kutatások támasztják alá. A cseremisz lányoknak például – csakúgy, mint a régi magyar paraszti világban az asszonyoknak – „bekötik” a fejét, ha férjhez mennek, mert férjezett asszonynak nem látszódhat ki a haja (ez egyébként török hatásra utal). Alapszavaink között számtalan, a laikusok számára is felismerhető rokon szó akad: vér = vűr; víz = vűt; kéz = kit; hal = kol.
A cseremiszek egyébként napokon belül, április 26-án ünneplik legnagyobb ünnepüket, a nemzeti hősök napját, amelyen Poltusa nagyhercegre emlékeznek. Ő a XVI. században rövid időre kivívta népe függetlenségét a mongol-tatár iga alól, halálának napja április 26.
rendőrség
Csak idő kérdése volt a tragédia Ecsegen – megszólaltak a szomszédok a brutális testvérgyilkosságról
