Búcsú Németh Júliától

Málnalila templom áll a szentpéterfai dombon, mint egy őrtorony. Eddig lehet menni – láttuk. Túl a határsávon nincs ország, nincs Magyarország. A barna harangok szóltak, bongtak, a templom lenézett a falura, a temetőre maga mellett, a Pinkára, amely kedvesen kanyargott nyavalyás kis országhatárként, s melynek malom alatti zúgóiba oly bátran vettette belé magát bátyátok kiskamaszként, hogy aztán röhögő fejjel felbukva az árból nézze lánytestvérkéi riadalmát.
A szőlődombon jobb felől kis présház állt, a bor csillogását nem tudta elnyomni akármilyen komor felhő sem, sem a kozmosz, sem a társadalom egén. Élni kell.
De nem élsz, drága leány, asszony, emberke, sógornőcském, több mint harminc éven át való szerelmes társam leánytestvére – Julika, Juci, ahogy mi mondtuk –, leszakadt a híd. Leszakadt a híd, amely a felejthetetlen és elmúlt múltba vezet. Hova tűntél?
A ritkás erdőből elővánszorogtak az őrködő katonák, fásult, de vigyázó arccal kérték el a hetekig tartó bürokráciában kiharcolt úti okmányainkat. A határsáv-igazolvány biztosította, hogy jogunk van belépni ebbe, csak ebbe a faluba, Szentpéterfára. Ide is az Alkotmány utca 58.-ba, apátok házába.
Ott ült a konyhában apátok, meggyötört, szép fején pókhálóráncokat hívtak elő a késő napsugarak, amelyekben hosszú évek feküdtek. El nem mosolyintotta volna magát, csak nézte két lányát – a harmadik még otthon volt –, megvannak, s főleg te, Juci, a kisebbik, göndörös fekete hajjal, aranyzöld, szürkésen barna, huncut és elbűvölően kedves mosolygó szemmel. Nem vagy meg. Mit mondunk apádnak, édes gyermekem, hol vagy?
Hazajöttünk. Magam is, kinek nővéred harminc évre társa lett, embertársa, nőtársa, kiről azt kérdezte nagy komolyan apád:
– Emlékeim szerint Petőfi is egy padlásszobában lakott, nyomorgott; egy költő hogyan tudja eltartani a feleségét?
Mindig úgy rohantunk, mintha lekésnénk valamiről, a közénk álló kétszázhatvan kilométer nem számított, hanem valami belső hajsza hajtott, odaérünk-e. Kapkodtunk, mindent belegyömöszöltünk a pakkokba, rohanni, sietni – hova? Juci, mondd, hova siettünk, ha már te sem vagy meg?
Robogni, űzni a kocsit a 8-as útkanyarain Veszprém után, már-már dőltünk a suhanó árok felé.
– Hova sietünk? – kérdezte nővéred, az én biztonságos társam, és én nyomtam a gázt, padlóig. – Hova?
– Nem tudom – mormogtam, s cefetül mentünk tovább, száguldtunk Jákon át, alig néztük egyetlenül a középkorból épen maradt ördögfejes, gyönyörű gótikánkat, alig borzongtunk Isten magasságos jelenlétén, tovább, tovább – irány Péterfa. Az örök, az elpusztíthatatlan szülőfalu. Nekem is. Mert magam úgy találtam rá nővéredre, mint akinek elveszett a szülőtája. Rákosfalvát letiporták, s kiveszett lelkemből a táj. Nővéred által találtam haza, arra a tornácos, lenvászonszagú otthonra, amelyet a gyermekkor tartogat az ember számára. Oda rohantunk vissza. Haza. A málnalila templomhoz, a Pinkához, a világ vége és mégis otthoni Magyarországhoz. Édesanyátokhoz, édesapátokhoz, kinek pókszövetű, éles arcán megőrződött a föld múltja, az ácsmesteri komor derű.
Most hova rohanunk? Te voltál oda a híd, a nővérkéd kistestvére felnőttkorában is, a jóság szép kezű tündére, hosszú ujjaid előttem remegnek a friss tavaszi napfényben. Hol vagy? Hol a híd Péterfára, a haza-tájra, a dombos faluba?
Jószerével előbb ismertelek, mint nővéredet. Könyvtáros lettél, s Várpalotán éltél, ahová ugyanúgy rohantam le, hogy találkozzam nővéreddel. Te voltál a híd. Hogy ott szeretnek…
„Menj el Várpalotára,
ott majd szeretnek téged,
valaki jön az utcán
és azt mondja, szeret.
Nem vagy te idegen…”
Emlékszel a versre, amit írtam? Hol vagy, Juci?
Aztán jött János, egy áldott lelkű ember, aki életed társa lett. Sosem ismertem ilyen böcsületes embert. Úgy szeretett téged, mint a szentséget. Istenem, hol vagy, drága asszonyka, mennyit szenvedtél? János milyen nemesen segített, emelt, szeretett. Kevés ilyen férfi van a világon.
De te közben elinaltál. Kibújtál a hurokból. Hogy lehet így meghalni?
Zúg a harang. A határsávban a nagy templomban fölzeng a horvát és a magyar dal. Emlékszel, egyik színdarabomban Páger Antal énekelte mandolinnal kísérve: „Tamo daleko… tamo kraj morja”? Vagy hogyan is van?
Az ember egész életében hazaigyekszik. Ilyen volt Péterfa, ahonnan származtatok. Ahol éltetek. Szülőföld, póthaza.
Jucikám, nem akarunk elveszíteni. Maradj még! Egy évet, ötöt, tízet, végtelenül sokat, menjünk még egyszer Péterfára, a tornácra, a villogó lenszagú levegőbe.
Vezet oda egy híd…
A málnaszínű templom körül van a temető. Zúgnak a harangok.
Nem akarunk elengedni. Juci. Hol van az a bogárzó szem, a szép homlok?
Sit tibi terra levis!