Chile, Chile lindo

Chilében minden fordítva van, mint minálunk. A dél-amerikai országban február közepén még javában tart a nyári szünet. A fővárosban ilyenkor közel negyvenfokos a hőség, de az Andok környező bércein itt-ott hófoltok fehérlenek. Santiagóban évszázadonként kétszer, ha havazik, és a helyiek már-már Szibériában érzik magukat, ha télen – azaz augusztusban – plusz tíz fok alá süllyed a hőmérséklet. Itt, délen van hideg – a négyezer-háromszáz kilométer hosszú ország még az Antarktiszon is jókora területet birtokol – ám északon még a leghidegebb napokon is didergés nélkül lehet megmártózni a Csendes-óceánban. A parttól kétszáz-egynehány kilométernyire húzódnak az Andok hatezer méternél is magasabb bércei, így az ember azt is megteheti, hogy strandol egyet a playán, aztán autóba ül, és két órával később felcsatolja cipőjére a léceket valamelyik hegyvidéki síparadicsomban.

Chile Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő országa. A nagyvárosok központjában hatalmas üvegpaloták magasodnak a gyarmati időkben emelt épületek és templomok szomszédságában, a külváros azonban az apró, nemritkán földpadlójú viskók birodalma. Az emberek vagy nagyon szegények, vagy nagyon gazdagok – az egyetemeken havonta közel ezerdollárnyi tandíjat kell fizetni, így az orvosok és ügyvédek között csak elvétve találni olyat, akinek már a nagyszülei is Chilében születtek. A munkaerő így olcsó marad, az elit pedig – miképpen egyik beszélgetőtársunk fogalmazott – „nem keveredik a kutyákkal”.

Ennek ellenére senki sem ideges. Ha másodjára tér be valamelyik üzletbe a vásárló, már ismerősként köszönti a boltos. Senki sem zavarja le a buszokról a fakanalaktól a hideg üdítőig a legkülönfélébb portékákat kínáló árusokat – itt ugyanis az efféle járművek nem csupán közlekedési eszközként, hanem a kiskereskedelem egyik legfontosabb helyszíneként is szolgálnak –, és ha produkciójáért megjutalmazzák néhány pesóval, akkor caballerónak, azaz lovagnak szólítják a vándor muzsikust az utasok. A legnagyobb dél-amerikai könnyűzenei seregszemle, a Vina del Mar-i fesztivál eseményeinek összekötő zenéje a Chile, Chile lindo, azaz Szépséges Chile című népdal, s ezt senki sem tartja avíttas „chileieskedésnek”. Az itt élők ugyanis – mellesleg nem ok nélkül – meg vannak győződve róla, hogy az ő országuk a legszebb a világon, és ezt nem is mulasztják el gyakorta hangoztatni a magunkfajta „gringók” előtt. Ennek ellenére(?) minimális követelményeket támasztanak az itt letelepedni szándékozó külföldiek számára, ám a diktatúra során külföldre szakadt chileieket és leszármazottaikat is tárt karokkal várják. Itt elég egy dokumentum arról, hogy valakinek az egyik szülője Chiléből származott el; ehhez kell még egy-két órányi sorban állás, és máris megvan az állampolgárság. A szobák falán jól megfér egymás mellett a mártír miniszterelnök, Salvador Allende portréja, valamint az első chilei szent, Santa Teresa de los Andes fényképe, ráadásul itt újabban a politika és a katolikus egyház is közös célra talált a szegények segítésében. Mellesleg az 1990-ben bekövetkezett demokratikus átmenet óta még egyszer sem választott elnököt a volt diktatúra hívei közül a nép. A fiatal ország 2010-ben ünnepli fennállásának kétszázadik évfordulóját, amire már most megfeszített erővel készülnek, és a televízióban ezzel a szlogennel reklámozzák a közelgő eseményt: „Chile sokat adott neked. Te mit adsz Chilének?”

Néha jó volna chileinek lenni.

Bár most Magyarországon is tavaszodik.