Dzsungel

Csernobil a példája annak, hogy milyen erővel és milyen gyorsan képes újjászületni a természet, ha eltűnik belőle a homo sapiens. A zóna, a Csernobil körül vont és lakatlanná vált biztonsági övezet nem csupán az atomerőmű-baleset mementója, hanem egy embertől háborítatlan, mesés gazdagságú új vadrezervátum is.
„Már régóta feladtuk azt az elképzelésünket, hogy háromfejű kígyókat, kétfarkú farkasokat és a tudomány számára eddig ismeretlen másféle mutánsokat látunk majd [itt]. Ha van is ilyen, ezek nem jellemzőek a zónára” – írja 2004-es naplójában Ihar Byshniou ornitológus, aki évekig a Csernobil körüli biztonsági övezet fehérorosz fennhatóság alá tartozó területeit kutatta. „Mindenhol gyönyörű madarakkal és vadállatokkal találkozunk, gyönyörű folyóval, egy gyönyörű világgal.”
Byshniou hétrészes filmjében (A csernobili dzsungel – Húsz év az ember nélkül) azt a varázslatos újjászületést dokumentálja, amellyel a zóna kápráztatta el a filmeseket, annak ellenére, hogy a területen a radioaktív sugárzás máig negyvenszerese a normális határértéknek. Ez elvileg gyilkos hatású az ott élő állatokra, növényekre is.
Ám úgy tűnik, az ember ennél is veszélyesebb.
A belorusz rész mintegy 2500 négyzetkilométeres terület, és 12 000 kilométernyi szögesdrót választja el a külvilágtól. Ez akadályozza meg, hogy az egykori lakók visszatérjenek, valamint hogy a radioaktivitással szennyeződött állatok elhagyják a területet. Fehéroroszország 485 falut veszített el a katasztrófa miatt, amikor a területet kiürítették: a házak üresen állnak, hetven falut pedig a föld alá temettek a sugárzás csökkentése érdekében. Ma a még álló házak a vadaknak és a fészkelő madaraknak nyújtanak menedéket. Az addig bujkáló ragadozók, farkasok, hiúzok, sasok és több, korábban a kihalás szélére sodródott állatfaj is birtokba vette a területet. A magukra hagyott gyümölcsösökben rókák, nyestek, őzek és ritka madarak csillapítják éhségüket, a falvak mellett bölénycsordák legelésznek. Évszázadok óta először megjelentek a medvék is.
„Egy gondolat motoszkál a fejemben, és ez a gondolat nem valami vidám az emberre nézve: valóban szüksége van-e az emberre a természetnek?” – teszi fel a kérdést Byshniou.
Egyik expedíciója során elhagyott falusi házba lép be. Ijedt kerti rozsdafarkú madárfiókák reppennek fel, és menekülés közben a még mindig ép ablaküvegnek repülnek. Csakúgy, ahogy a fiókákért aggódó és befelé igyekvő szüleik. Byshniou így folytatja: „Ez az üveg éppúgy elválasztja őket egymástól, mint a szögesdrót azokat az embereket ettől a földtől, ahol őseik is leélték életüket. És az az üveg évezredekig fog állni, ami csak arra ad jogot majd nekünk, hogy végignézhessük, miképpen tisztítja meg magát a természet az emberiségtől minden évvel jobbá és jobbá válva. És van ennek valami keserű végkicsengése: otthonra lelt a kerti rozsdafarkú, a sündisznó, a bölény, a vaddisznó, csak mi nem lelünk itt már otthonra sohasem.”