Egy méltatlan búcsú nyomában

Az elmúlt hat esztendőben csupán egyszer fordult elő, hogy magyar csapat nélkül rendezték a férfi vízilabda Euroliga négyes döntőjét: 2001-ben, de akkor a Ferencváros nyilvánvaló játékvezetői csalás áldozata lett. Az azóta eltelt négy évben a Domino-BHSE mindig eljutott a végjátékba, és háromszor ezüst-, egyszer aranyéremmel zárt. Idén viszont ismét magyarok nélkül zajlik a Final Four, mert a Vasas büntetőpárbajban, a Honvéd viszont kettős vereséggel, összesítésben nyolcgólos különbséggel esett ki olasz riválisával szemben. Előbbi búcsú egyszerre volt dühítő és hősies, utóbbira pedig inkább az elkeserítő és a méltatlan jelző illik.

No és a megmagyarázhatatlan. A hét olimpiai bajnokkal felálló Domino ugyanis a Pro Reccótól idegenben elszenvedett 11-8-as vereség után a Kőér utcában úgy kapott ki szerda este 12-7-re, hogy 11 emberelőnyéből mindössze hármat értékesített, ráadásul beszedett 9 akciógólt. Szurkolók, szakmabeliek és játékosok együtt értetlenkedtek a meccs lefújása után, Benedek Tibor társainál is nehezebben szűrte a szavakat, amikor kérdésünkre így felelt: „Amilyen döbbenetes lehetett az élmény kívülről, olyan volt belülről is. Csúnyán megvertek minket, de a továbbjutásért kockáztatnunk kellett, és tulajdonképpen mindegy volt, mennyire kapunk ki.”
Szerintünk pedig messze nem volt mindegy, de a pályafutása egyik legnagyobb pofonjába beleszaladó, sikerekhez szokott és lelkiismeretes sportolótól nem várhatjuk el, hogy a medencéből kikecmeregve rögvest kikezdhetetlen alapigazságokat fogalmazzon meg. Kovács István vezetőedzőtől ezért már tegnap, egy nappal a történtek után kértünk részletes értékelést.
– Nem akarom és nem is tudnám megmagyarázni a megmagyarázhatatlant – kezdte Kovács, aztán persze mégis kísérletet tett rá: – Leginkább az bosszant, hogy négy hétig készültünk erre a mérkőzésre, és az előjelek abszolút kedvezőek voltak. A bajnoki elődöntőben nagyon fegyelmezett és koncentrált játékkal győztük le simán a Szegedet, és bár a Pro Recco más szint, óriási hibákat vétettünk. Ugyanahhoz a lehetőséghez mi is hozzájutottunk, mint otthon az olaszok, de ők éltek vele, mi pedig elrontottuk az első három emberelőnyünket. Kaptunk kilenc akciógólt, ezek közül négyet centerből, ez mind, mind nonszensz.
– Elsősorban szakmai vagy motivációs oka lehet a kudarcnak?
– Utóbbit kizárom. A profi sportoló abból él, hogy jól és eredményesen játszik, a „kiégni” kifejezést a mi srácaink is törölték a szótárukból. Ha másért nem, azért biztosan, mert egy ideig még szeretnének sok pénzt keresni.
– Csakhogy két olimpiai bajnoki címmel és négy BL-döntővel a tarsolyban talán mégis kevesebb az ösztönző, mint mondjuk a Honvédtól éppen a Reccóhoz igazolt Szívós Márton számára, aki még mindent ezután szeretne elérni.
– Ezt elfogadom. De akkor mivel magyarázzuk a legrutinosabb játékosaink görcsösségét?
– Például Kiss Gergőre gondol? Mert őt aztán igazán nem vádolhattuk a motiváció hiányával, inkább úgy tűnt, mintha azonnal ki akarná egyenlíteni a három gól mínuszt. Egyetért?
– Igen, ezért ámokfutást rendezett az első negyedben, ekkor mind a három emberelőnyünket ő rontotta el. Igaz, egyikünk sem volt még olyan helyzetben, hogy háromgólos hátrányt kellett volna ledolgoznia, ez is szülhette a kapkodást.
– És Gergely István? Aki vitathatatlanul jó kapus, de a klasszist az jellemzi, hogy egy bizonyos szint alatt soha nem teljesít. Róla mi a véleménye?
– Az, hogy voltak szép védései, de kapott három olyan gólt, ami Euroliga-negyeddöntőben elfogadhatatlan. Nyolc méterről ne ejtsék át, kilencről ne lőhessék ki a pipát, hatról ne csavarjanak. Nem kívánok bűnbakokat keresni, de ezekre a problémákra meg kell találnunk a megoldást. Vagy akár arra, hogy Vári Attiláról még a kaput sem szabadna megcélozni, nemhogy akciógólt dobni.
– Kereken tíz éve még az Újpest edzőjeként volt BEK-döntő részese, aztán nem sokkal később otthagyta a zeniten túljutott sikercsapatot. Senki nem küldte, de új ingerekre vágyott, így érkezett az éppen formálódó Honvédhoz. Az elmúlt órákban nem kísértették hasonló gondolatok?
– „Baromi” nagy traumát éltem át, nehezen fogom tudni feldolgozni. Nem is azt, hogy kiestünk, hanem ahogy kiestünk: itthon, sorsdöntő meccsen, öt góllal alulmaradva. De Újpestről azért mentem el, mert más környezetben, más játékosokkal szerettem volna dolgozni, most viszont nem fordult meg ilyesmi a fejemben. Jól érzem magam a Dominónál – persze nem ebben a pillanatban, hanem úgy általában.