Egyetlen vitéz

A Magyar Borakadémia a negyvennégy éves Vincze Bélát választotta meg a 2005. év borászának, amint arról már hírt adtunk. Az egri borvidékről ő a harmadik – Thummerer Vilmos (1995) és az autóbalesetben elhunyt Gál Tibor (1998) után –, aki megkapta ezt a rangot jelentő elismerést. Negyedszer szerepelt a címre esélyes jelöltek között.
Szeretni kell ezt a munkát, mondja Vincze Béla, rengeteg a gond, de föl nem cserélné semmiért. Első generációs borászként a nulláról kezdte vállalkozását, és 1997-ben a bordeaux-i nemzetközi versenyen már aranyérmet nyert 1994-es cabernet franc-jával és bronzérmet 1994-es évjáratú cabernet sauvignonjával. Sorra szerezte az érmeket itthoni versenyeken is. Azok közé tartozik, akik igyekeznek visszaszerezni az egri bikavér becsületét. A pincészetében rajta kívül egy éve még egy borász és négy munkás dolgozik. Egyelőre még csak reméli, hogy gyerekei közül az egyik talán majd követi őt.
– Mindig fájt, ha szóba került, hogy az egri bikavér mennyire elrontotta a magyar és az egri bor hírnevét, miközben mi itt néhányan kitesszük a lelkünket azért, hogy ezt a véleményt megváltoztassuk. A feleségem, aki tősgyökeres egri, többször megkérdezte, miért nem költözünk délebbre, ha borászattal akarok foglalkozni. Másutt talán könnyebben lehetne sikereket elérni vörösborokkal, merthogy kezdettől fogva azok érdekeltek elsősorban. Két érvvel védekeztem. Hátránnyal indulva szép nyerni igazán, és meg kell próbálni erényt kovácsolni belőlük. Engem ide kötnek a gyökerek, pedig nem Egerben nevelkedtem, de itt jártam középiskolába. Meg vagyok győződve arról, hogy Északkelet-Magyarországnak vannak olyan szegletei, ahol nagy szőlőket lehet találni és nagy borokat készíteni.
– Nem szőlő- és bortermelő családból származik, hol kapott kedvet ehhez a mesterséghez?
– A középiskolában biológia–kémia szakos osztályba jártam. Sokat törtem a fejemet, mi legyek, ha nagy leszek, végül beiratkoztam a kertészeti egyetemre. Az élelmiszer-ipari karon kezdtem, borász szakon végeztem. Számomra Eger mindig a bor városa volt, természetesnek tartottam, hogy amint lehet, én is nekivágjak a borászkodásnak. A helyi téesztől béreltem területeket, kezdettől fogva saját művelésű szőlőt dolgoztam fel. Eleinte nagyon nehéz volt, hiteleket kellett felvenni, meg kellett tanulni pályázni, és csak akkor vágtam bele új beruházásba, ha nyertem. A pincészetet 1994-ben kezdtük építeni, és két ütemben fejeztük be. Először a szőlőfeldolgozót, az erjesztőket, a palackozót, majd 2003–2004-ben a fahordós érlelőt.
– Ezer négyzetméteres, téglaboltozatos pincéjét mintha a román kori építészet ihlette volna. Honnan vette a mintát?
– Burgundiából, Beaune-ban láttam ilyen egyszerű, egy légterű pincéket.
– Gál Tiborral jó barátságban voltak. Utaztak is együtt?
– Igen, ő ismertette meg velem Toscanát, ahova rendszeresen visszajárunk a családdal, és elmentem Franciaországba is, de Olaszországban otthonosabban mozgok. Megérlelődött bennem a gondolat, hogy ha a glikolbotrány után Ausztria tíz év alatt vissza tudta szerezni borainak becsületét, nekünk is bizonyítanunk kell, mert a vörösborokat illetően Magyar- országnak jobbak az adottságai. Olyan struktúrát lehet mögéjük építeni, amely világszínvonalú lehet.
– Mikor kezdte a szőlőtermesztést?
– A téeszben 1996-ban privatizálták a szőlőterületeket. A következő években Egerszóláton telepítettünk húsz hektár szőlőt, amely 2000-ben fordult termőre. Amikor elkészült az új pince, Egerben folytattuk a Mészhegyen, ezen a szürkésfehér andezittufás, szinte talaj nélküli területen, délkeleti-déli lejtőkön. Azokon a területeken, amelyeket az idős egriek „hegyi szőlőnek” neveztek. A népnyelv Mészhegynek hívja ezt a dombot, valójában azonban Mézhegynek kellene nevezni, mert régen maradékcukros, mézes jellegű, behízelgő borok készültek az ott termett szőlőből. Valaha még vörös és fehér aszúkat is adott ez a vidék. Megkapó, szakrális hely, imádom, hogy van. Ezzel egy időben Szomolyán a Gyűr-dűlőn terjeszkedtünk, ez az egyetlen Borsod megyei része a birtoknak. A környéket jól ismerő barátoknak köszönhetően sikerült kitűnő minőségű nagyobb táblákat vásárolnunk. A legkisebb területünk 2,5, a legnagyobb kilenchektáros. Három évig, 1996-tól 1999-ig kizárólag felvásárolt szőlőt dolgoztunk fel. Ma harminc hektárunk terem, további tizenöt hektár jövőre fordul termőre. Akkor teljesen önellátóak leszünk.
– A legsikeresebb borforgalmazók állítják: a jelentős bortermelő országok a saját szőlőfajtáikból igyekeznek kihozni a legjobbat. Pincészetükben sokféle fajtát dolgoznak fel. A cabernet franc maradt a kedvenc?
– Az egyik kedvenc, mert neki köszönhettük az első sikereket, majd 2002-ben újabbat, amikor a 2000-es évjáratúval újra aranyérmet nyertünk Bordeaux-ban. De telepítettünk kékfrankost, kadarkát, pinot noirt, sőt cabernet sauvignont és a kevésbé fagyérzékeny területekre még syraht is, amely többek között a Rhoˆ ne északi részén honos. Kísérletképpen ezzel is megpróbálkozom, tanulni kell a fajtákat. Az biztos, hogy előbb-utóbb rá kell szánnunk magunkat a fajtaszerkezet egyszerűsítésére.
– Ugyancsak borforgalmazók mondják, hogy a magyaroknak nem érdemes idegen fajtákkal, például cabernet sauvignonnal kísérletezniük, mert legalább négy-öt ország tud a miénknél sokkal jobb bort készíteni belőle. Önnek Bordeaux-ban sikert hozott ez a fajta is. Minek köszönhetően?
– Egernek. A cabernet sauvignon ott kiváló minőséget produkál, de csak a legjobb évjáratokban. Mostanában ilyen volt 2000, 2002, 2003 és 2005.
– Egri bikavért is csak a legjobb évjáratokban készít, ez a „becsület-visszaszerző” politika része…
– Igen, az egri bikavért szánom a jövőben a mi nagy cuvée-nknek. Annál is inkább, mert a cuvée-készítés lehet a fajtaszerkezet egyszerűsítésének egyik iránya. Jó fegyver ez, a házasítással ki lehet egyensúlyozni az egyes fajták gyengéit. Vannak persze, akik azt mondják, egyetlen vitézzel nehezebb harcba szállni, mint egy egész hadsereggel – itt most a cuvée a hadsereg –, de nem feltétlenül. Nem biztos, hogy három kiváló borból jó cuvée lesz. A borászat egyik legszebb időszaka, amikor hetekig próbálgatjuk, hogy mit mivel és milyen arányban házasítsunk.
– Az egri borvidéken szerencsére erős versenytársai vannak. Szerencsére, mondom, mert nekünk, fogyasztóknak az a jó, ha a minőséget termelők között van konkurencia. Milyen a kapcsolatuk?
– Verseny van, de a viszony baráti. Összefogásra is van remény, ha együtt tudnánk megjelenni a piacon, az mindegyikünknek hasznos lehetne.
– Önről azt mondják, kilóg a sorból. Miért?
– Talán azért, mert megszállottan csak vörösbo-rokban gondolkodom. Először a hagyományos, régi stílust próbálgattam: világos, savhangsúlyos borokat készítettem. Nagyon szeretem Egert, és senkit nem akarok megbántani, de egy idő után úgy éreztem, változtatnom kell. Olyat kell alkotnom, ami nekem is tetszik. Igyekszem megmutatni, hogy Eger is képes gyümölcsös, fűszeres illatokat produkálni, és ha ezeket a déliekre jellemző színanyaggal, meleg, érett tanninokkal párosítjuk, szép borokat kapunk.
– Milyennek látja a magyar borok esélyeit a nemzetközi piacon?
– Dunát lehet rekeszteni a világ különböző szögleteiben készített jó borokkal. Az Újvilág termelői rendkívül profi módon, hatalmas pénzekkel nyomulnak előre, erősen jön fel Ausztrália, Chile és még jó néhány ország. Nyugat-Európában mi még mindig fehér foltnak számítunk, pedig Magyarországról jó vélemény alakulhatna ki, ha ismernék a csúcsborainkat. A középszintű vagy annál gyengébb borokból tengernyi van a nemzetközi piacon, a mi tömegboraink nem elég olcsók, ezért esélyünk sincs arra, hogy ebben a kategóriában versenyezzünk. Nekünk csak a kis tételben palackozott, különleges minőségű borokkal volna szabad előállnunk, de ahhoz kitűnő marketing kellene, az pedig nincs. Ha Magyarország nyitni akar, azt hiszem, rossz helyen keresgél, kelet felé is el kellene indulni, persze ott is nagyon nehéz bejutni a piacra.
– A FÁK-országokra gondol? Egyesek szerint az nem segítene rajtunk, mert például Oroszországról nem a minőségi borok fogyasztása jut a szakemberek eszébe…
– Óvatosan kellene bánni az ilyen általánosításokkal. Eladási kényszer van, a fizetőképes keresletet mindenütt fel kellene kutatni. Moszkva városkörzetében tizenkétmillió lakos él. Ha például arra nyitnánk, csepp volna a tengerben az, amit mi oda tudunk vinni.
– Az ön pincészetéből évente 120–140 ezer palack kerül ki. Ebből mennyi jut hazai fogyasztásra?
– Nyolcvan százalékot belföldön forgalmazunk, húsz százalékot elsősorban Németországban.
– Milyennek tartja a hazai piacot? Valóban kezd kialakulni az igényes borfogyasztó réteg?
– Igen, ezt mutatja több barátom tapasztalata is. A törzsvásárlók helybe jönnek. A minőséget már megbecsüli legalább egy lassan bővülő réteg.
– 2005-ben új borcsaláddal álltak elő, az Arcanummal. Mi jellemző az ide sorolt termékekre?
– Nálunk ez a csúcsminőség. Csak a legjobb évjáratokban készítjük, kis mennyiségben, és mindegyiknek különleges a karaktere. A borokat a Gesztenyésben, a Préda-hegyen, a Kistó-völgyben és az Ádám-tető-dűlőben szüretelt szőlőből készítjük, majd 300 literes, zempléni tölgyfából készült fahordóban érleljük.
– Miben segít az Év Borásza elismerés?
– Lelkileg nagy lökést ad, és remélhetőleg több évig taszigál majd barátságosan előre. Módos Péter, a Magyar Borakadémia elnöke a díjátadáskor azt mondta: régen szeretné kinyilatkoztatni, hogy ezt az elismerést a borászat Kossuth-díjának tartják. Számomra ennél nagyobb dicséret nem kell, talán előbb-utóbb a kétkedőket is sikerül meggyőznöm, hogy megérdemeltem. Persze a szerénység így is kötelező, a szőlő- és bortermelés csapatmunka, mindenkinek része van benne, aki arra törekszik, hogy minél magasabb minőséget tudjunk elérni. Első generációs borász vagyok, és negyvennégy évesen nem tartom fiatalnak magamat, de az igaz, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai már nem élnek meg pusztán a nevükből. Minél később kezdi valaki ebben a szakmában, annál nehezebb. Nekünk nagyon meg kell dolgoznunk minden jó borért.