Elbokázott vagyon

A szakszervezeteknek fontosabb a társadalmi támogatottság, mint a szervezettség, ezért a munkavállalói érdekképviseletek jövőjét egyetlen dolog, a tisztesség biztosíthatja. Ez viszont sok vezető számára rizikós lehet – derül ki Thoma László lapunknak adott interjújából. A szociológus szerint a szociális párbeszéd intézményrendszerének fenntartásával járó állami támogatás nem lehet „dugipénz”, azzal nyilvánosan kellene elszámolni. Thoma kitért arra: újdonság, hogy a Gyurcsány-kormány hozzányúlt a közszférához, ami egyben a közszektor szakszervezeteinek erőtlenségét is jelzi. A gyenge érdek-képviseleti rendszert a szociológus egyebek mellett a Kádár-korszak legfontosabb taktikai lépésére vezeti vissza, hogy a társadalom ne szerveződjön.

Ön alapvetően baloldalinak tartja magát, mégis legtöbbször elmarasztaló kritikával illeti a szakszervezeteket. A közelmúltban is úgy fogalmazott, hogy gyertyalángot se tudnak elfújni, nemhogy tüzet gyújtsanak. Mi ennek az oka?
– Rosszak voltak a bábák, akik újraszervezték a szakszervezeti mozgalmat. Bár jó időpontban történt, de nem tiszta szándékkal. A szakszervezeti pluralizmus kialakulása a pártpluralizmus kialakulásának főpróbája volt durván három évvel korábban. Dupla fenekű módon kezdték kiépíteni a mozgalmat, pártpolitikai érdekeket vittek bele, ezzel a magyar szakszervezetek legitimációs válsága nyílttá vált. Igaz, latens módon ez addig is jelen volt, hiszen politikai értelemben korábban kényszertagságon alapult, és túlságosan összefonódott az uralkodó párttal, a kormánnyal. Másrészt nem számoltak azzal a szociológiai alappal, hogy az embereknek elegük volt a régi szakszervezetekből, az újak viszont nem tudtak vonzóvá válni, tömegbázist kiépíteni, így nem tudtak igazán intézményesülni sem. Ennek következményeként egyfajta fantomvilág alakult ki.
– Fantom-érdekképviseleti rendszer nem igazán alkalmas arra, hogy olyan időszakban lássa el a feladatát, mint a rendszerváltozás.
– Nyolcvanhét után elsősorban az amerikaiak avatkoztak be ebbe a folyamatba, de ők egészen más, konfrontációs jellegű intézményrendszerben működnek. A kelet-közép-európai kormányok ezért nyolcvankilenc után a kontinentális modellhez nyúltak, ami a privatizációból származó feszültségeket kezelhetővé tette. Ennek lényege, hogy a konfliktusokat szigorúan szabályozott keretek között, tárgyalásos úton oldják meg, az államtól való függetlenség garantált, de az állam is részt vesz a tárgyalásokban. A privatizációból fakadó társadalmi sérelmek azonban így is óriásiak voltak. Mintegy másfél millió munkanélkülit hozott az első privatizációs szakasz, igaz, sokan nyugdíjasok lettek, vagy elmentek a mezőgazdaságba.
– Helyes volt-e, hogy a szakszervezetek vállalták ezt a lefojtó szerepet?
– Nem lefojtó, hanem kezelő, moderáló szerepe volt a szakszervezeti mozgalomnak, ami össztársadalmi szinten helyes volt. Tény viszont, hogy elfedhetett számos sérelmet: az elszegényedésből, a munkahely, a régi munkakultúra elvesztéséből fakadó sérelmeket, a növekvő társadalmi különbségeket. Ezt ráadásul erősítette, hogy a magyar társadalom rendkívüli módon szervezetlen, atomizált volt, így a szakszervezetek nem tudtak részt venni a rendszerváltozásban, a csúcsvezetők úgy jelentek meg, mint akik nem tudták legitimálni magukat e folyamatban. Most, tizenöt évvel később alakult ki, hogy a szakszervezeti közép- és felső vezetői személyek legitimek.
– Mire gondol?
– Személyi kérdésekben fejlődés van, de a régiek is megtanulták, hogy az új intézményrendszer másfajta magatartást követel. Felismerték, hogy a globalizálódó világban bizonyos ágazatokban a szakszervezeteket ki fogják söpörni, így főként a szolgáltatásokban, a közlekedésben, a közszférában maradhatnak meg, ott, ahol közvetlenül az állam a tárgyalópartner. Ebben az értelemben újdonság, hogy a Gyurcsány-kormány hozzányúlt a közszférához, noha eddig a közalkalmazottak szent tehenek voltak. A közszféra és a kormányok között mindig volt egy csendes megállapodás, amelyben viszonylag kiszámítható foglalkoztatási biztonság és alacsony bérskála kapcsolódott össze. Ez még a Bokros-csomag idején is megvolt. A Gyurcsány-kormány lépése ugyanakkor azt is jelzi, hogy a közszféra szakszervezeteiben nem volt elég erő, hogy ezt megakadályozzák. Ezzel viszont minden foglalkoztatási csoport úgymond kikerült a harctérre.
– Miért van az, hogy bár alacsonyabb a szervezettség, Franciaországban, Németországban komoly sztrájkok vannak, Magyarországon pedig – főként baloldali kormányok idején – szinte semmi nem veri ki a biztosítékot?
– Meg kell nézni a szakszervezetek társadalmi legitimációját, ugyanis nem a szervezettség, ami önmagában kérdéses, hanem a társadalmi támogatottság. Franciaországban hiába tízszázalékos a szervezettség, ha van egy közlekedési sztrájk, akkor minden leáll, viszont senki nem veszi ezt zokon. De akár az oktatásügyben pillanatok alatt egymillió embert ki tudnak vinni az utcára. Magyarországon ez a fajta támogatottság nincs meg.
– Miért?
– Azért, mert a Kádár-korszak legsúlyosabb következményeként a magyar társadalom rendkívül atomizált. Ha évtizedekig arra nevelték az embereket, hogy kaparj, kurta, neked is jut, hogy ne szervezkedj (mert a Kádár-korszak egyik legfontosabb taktikai lépése az volt, hogy a társadalom ne szerveződjön), akkor az generációkon keresztül öröklődik.
– Emellett sokat számít az is, hogy sok szakszervezeti vezető korrumpálódott, túl közel került a munkaadókhoz, vagy pénzügyileg függ a kormánytól, a pártoktól.
– Németországban a szakszervezetek a Montan-törvény alapján bekerültek a felügyelőbizottságokba. A tagságért járó tiszteletdíjat azonban kötelesek egy szakszervezeti alapítványnak átutalni. Semmi gond nincs az apanázzsal, mivel ebből oktatást és egyéb tevékenységeket végeznek, így nem kerülnek függő helyzetbe. Más kérdés az állami támogatás, ami az érdekegyeztetés intézményrendszerének fenntartásával jár együtt. Az uniós követelmények miatt fenn kell tartani a szociális párbeszéd intézményrendszerét, de ez nem lehet dugipénz. A helyzetet úgy lehetne megoldani, ha az érintettek nyíltan beszélnének erről. A szakszervezetek bűne, hogy az óriási szakszervezeti vagyont az eltelt tizenöt év alatt sikerült teljesen elbokázniuk, ezért most életképtelenek. Az államnak viszont az unió tagjaként fenn kell tartania a szociális párbeszédet. Fel kell tenni a kérdést: akarjátok-e, hogy az intézményrendszer fennmaradjon? Ha igen, akkor a pénzekkel nyilvánosan el kell számolni.
– Térjünk vissza arra, hogy jobboldali kormány idején a szakszervezetek aktivizálódnak, baloldali kormány alatt viszont mindent lenyelnek. Ön szerint mi ennek az oka?
– A Fidesz-kormány úgy lépett fel a szakszervezetek ellen, mintha a halálos ítéletüket írta volna alá. Nyíltan szakszervezet-ellenes volt, mert úgy ítélte meg, hogy a mozgalom a kommunista hatalom utolsó végvára. Ez végül lecsendesedett, éppen azért, mert az intézményrendszert működtetni kell. Lehet a szereplőket nem szeretni, nem legitimnek tekinteni, de erőszakkal, főleg kívülről nem lehet őket leváltani. Ennek belső evolúciós folyamatnak kell lennie. Az intézményrendszer fenntartása a szereplőktől függetlenül is nemzeti érdek. A baloldali kormányok igyekeznek a párbeszédet fenntartani, a megegyezéseket úgy megkötni a szakszervezetek kádereivel, hogy az együttműködést legalább verbálisan fenntartsák.
– Ezzel a módszerrel a baloldal és a szakszervezetek ugyanakkor nem éppen saját támogatóikat, képviseltjeiket árulják el?
– Ebben az értelemben igen. A szakszervezetek jövőjét egy dolog biztosíthatja: ha ragaszkodnak a tisztességhez. Ez sok személynek rizikós lehet, de ha nem ragaszkodnak a tisztességhez annak érdekében, hogy legfontosabb fegyverüket, a társadalmi támogatottságot megszerezzék, akkor saját halálos ítéletüket írják alá. Ez kormányoktól független kérdés. A szakszervezetek jobboldali kormánynál szerezhettek egy kis legitimációs tőkét, baloldali kormánynál viszont az fenyeget, hogy agyonszeretik őket. Ez mindig jó a legfelső apparátusnak, mert megkíméli őket a gondolkodástól, a munkától, viszont nem jó a társadalmi bizalom szempontjából. A szakszervezeteket elnyomni és agyonszeretni egyaránt veszélyes.