Élet a zónában

Nincs a világnak olyan művésze, aki szemléletesebb és kifejezőbb emlékművet tudna állítani a volt Szovjetuniónak, mint maga Csernobil – vallják a halott város, Pripjaty egykori lakosai. A kirakatváros, a szovjet paradicsom, amelyre a rendszer a kommunizmus gyakorlati megvalósításának szemléletes példájaként tekintett, ma romokban hever, és talán nem is olyan hoszszú idő múlva teljesen eltűnik majd a föld színéről.
– Nincs a földnek szebb és gazdagabb tája, mint a miénk – állítja Hima néni, aki több mint nyolcvan évének a terhével még ma is jól tartja magát. Tyúkokat, kecskéket nevel, magányát azonban leginkább a Gyima névre hallgató kutyájával osztja meg. Mindössze hárman lakják a falut. Hima nénin kívül még egy idős házaspár él itt. A mai napig nem értik, hogy a többiek miért is nem térnek vissza, hiszen itt mindenük meglenne. Az erdőben annyi a gomba, a bogyós gyümölcs, mint a fűszál, és szinte magától megterem a zöldség meg a krumpli is. Félni pedig csak a néha erre tévedő farkasoktól kell, de nekik eddig igazán még nem volt velük bajuk.


Nincs itt semmiféle radiáció – csörtet elő a bokrok közül éveit meghazudtoló fürgeséggel a szomszédasszony, Marija néni, aki egy üveg földieperlekvárt is magával hozott, hogy megkínálja vele az újságírókat. – Csak fogyasszák nyugodtan, nem lesz semmi bajuk, nekünk sincs, pedig már tizenkilenc éve itt élünk. Igaz, az öregem már elég gyenge, nehezen szedi a levegőt, de a kasza és a kapa még nem esik ki a kezéből.
Jevlen Szabotovics viszont úgy véli, hogy az övezetben élőkre leselkedő veszélyt illene nagyon is komolyan venni, hiszen az erőműtől néhány kilométeres körzetben szétszórva ma is ott hevernek azok a gépek, eszközök és a felrobbant atomerőműből kiszerelt berendezések, amelyek a robbanást követő mentési munkálatok befejezése után kerültek oda. A neves akadémikus szerint összesen mintegy 10 millió tonna radioaktív szemét gyűlt össze az övezetben, s ezt mihamarabb fel kellene dolgozni, semlegesíteni és megfelelő módon betemetni, ám ehhez nincsenek meg a szükséges feltételek. Ukrajnában egyébként, Szabotovics szerint, mintegy 134 millió tonna radioaktív hulladék halmozódott fel, azaz 2,5 tonna jut minden egyes állampolgárra. Az ország egyelőre nem tud mit kezdeni a hulladékkal, ennek ellenére újabb húsz atomerőmű építését tervezgetik.
Azt, hogy ma valójában hányan is élnek a fertőzött övezetben, senki nem tudja. Néhány százan biztosan, jóllehet most már a lehetőségekhez képest megpróbálnak gondoskodni is róluk, ellátják őket a legszükségesebb élelmiszerekkel, kenyérrel, cukorral, sóval, gyógyszerekkel, tisztálkodószerekkel, ám arról már véglegesen letettek, hogy megpróbálják kitelepíteni őket. Nemrég például azt is megengedték nekik, hogy lakhelyük szerint hivatalosan is bejegyeztessék magukat. Döntő többségük hajlott korú ember. Azért tértek vissza, mert ott szeretnének meghalni, ahol apáik nyugszanak és ők maguk is leélték az életüket. Az elmúlt húsz év alatt az övezetben mindössze egyetlen gyermek jött a világra. A kislány, Marijka édesanyja hét éve a hatóságok előtt titokban tartotta a baba érkezését, jóllehet tisztában volt azzal, hogy a szülés a szükséges orvosi vizsgálatok hiánya miatt milyen kockázattal járhat. Az övezetben élő állatok körében ugyanis ugrásszerűen megnövekedett a mutáns utódok születésének a gyakorisága. Marijka viszont épen és egészségesen jött a világra. A visszatelepültek között különben meglehetősen sok az igen magas életkort elért idős ember.
Az övezetben élők gazdálkodnak, zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, teheneket, kecskéket, baromfit tartanak, halásznak és vadásznak, az erdőben gombát, gyümölcsöket gyűjtenek, és mivel mindenből bőven van nekik, jut belőlük Kijev piacaira, így azok asztalára is, akik már abba is beleborzonganak, ha Csernobil nevét meghallják. A félelem ugyanis két évtized múltán is ott él az emberekben, hiszen szinte nincs olyan település az országban, amelyből legalább egyvalaki, katonai behívóval vagy önkéntesként, ne vett volna részt a katasztrófa következményeinek a felszámolásában. Az utóbbiakat természetesen az átlagos fizetéseknél lényegesen magasabb jutalmazás csábította Csernobilba. Ám nagyon sokak keresetét, ha azt nem fektették be azonnal valami nagyobb ingóságba, lakás vagy gépkocsi vásárlásába, néhány év alatt felemésztették az orvosságok, a gyógykezelések.
Az egészségügyi minisztérium adatai szerint Ukrajnában jelenleg hárommillió egészségkárosult ember szerepel a nyilvántartásban, közülük 105 ezren olyan betegek, akik állandó orvosi felügyeletet igényelnek. A katasztrófa által érintett lakosság 83, a mentési munkálatokban közvetlenül részt vevők 91,5, míg a fertőzött területekről kitelepítettek 87,7 százalékánál mutattak ki különböző mértékű egészségkárosodást. Meglehetősen szomorú képet mutat a gyerekek körében elvégzett egészségügyi felmérés statisztikája is. A katasztrófa napjáig a 14. életévüket be nem töltött gyerekek 76,1, a kitelepítettek 83,7 és a fertőzött területen élők 76,6 százalékánál mutattak ki rendellenességeket.
Ennek ellenére a csernobiliek, azaz az atomrobbanáshoz valamilyen módon kapcsolódó személyek ma mégsem szívesen fordulnak az orvosokhoz. A kitelepítettek számára épült Szlavutics városban például gyakran megtörténik, hogy az orvosok egyszerűen kinevetik őket, amikor a panaszaikat a radioaktív sugárzással próbálják összefüggésbe hozni, az orvosok szerint ugyanis ez már lejárt lemez. Szerintük a kilencvenes évek elején még lehetett erre hivatkozni, ma viszont már nem. Történjék velük bármi, az orvosok legtöbbször szívelégtelenséget állapítanak meg náluk. Az viszont, hogy az infarktusban elhunytak között egyre több a fiatal, valójában senkit nem érdekel, mondja a harmincas éveiben járó Hennagyij Belenkov, aki korábban versenyszerűen sportolt, mára viszont kihullt a haja, elvesztette a fogait, hámlik a bőre, és gyakran megmozdulni is képtelen. Évek óta a felesége fizetéséből élnek, ám amikor megpróbálta rokkanttá nyilváníttatni magát, az orvos azt mondta, mindez ezer dollárba kerül. A fogorvos azzal utasította el, hogy gyerekkori rendellenességről van szó, amit ma már képtelenség kezelni. Amikor közölte, hogy élsportolóként állandó orvosi felügyelet alatt állt, az orvosok egyszerűen eltüntették a kórlapját, hiszen ami nincs, az már nem jelent problémát.


A baleset óta eltelt évtizedek tapasztalata nyilvánvalóvá tette, milyen veszélyeket rejt a katasztrófát követő tétlenség és az információhiány, amely indokolatlan félelemérzetet szül, ezzel együtt tömeges stresszhez és pszichózishoz vezet, állítja Szerhij Hordijenko kutatóorvos. Az ukrán lakosság s elsősorban a férfiak halálozási aránya az alacsony családi jövedelemmel, a rossz életminőség okozta demoralizáltsággal, a helytelen táplálkozási szokásokkal és a káros szenvedélyekkel magyarázható. A veszélyeztetett területekről kitelepítettek máig is erős stressztől, honvágytól szenvednek, de hasonlóan nehéz azok helyzete is, akik a szennyezett vidék falvaiban maradtak. A szegénység arra kényszeríti őket, hogy sugárfertőzött gyümölcsökkel, gombákkal, halakkal táplálkozzanak, továbbá radioaktív takarmánnyal lássák el jószágaikat, illetve radionukleidokat tartalmazó tűzifával fűtsenek.


Ma kétszázezer ember él az erősen szennyezett területeken. Ott már évek óta nincsenek sugárvédelmi intézkedések, ráadásul a mesterségesen kialakított harminc kilométeres zónát annak idején egy körzővel határozták meg, így a gyűrűn belülre a sugárszennyezést tekintve tiszta terület is került, míg a körön kívül eső némely településen akár a megengedettnél százszor nagyobb sugárzást is mérnek.
A valós és idejében történő hírszolgáltatás, illetve a szakszerűen elvégzett egészségügyi intézkedések sokkal hatékonyabban elősegítették volna a katasztrófa következményeinek csökkentését. A múlt hibái fölött való töprengés azonban nem jelenti azt, hogy ma már semmit sem kell tenni – szögezi le Hordijenko, hiszen a következmények teljes feltárása mind a mai napig várat magára.
A halott város, Pripjaty egykori lakosai évente egyszer, a tragédia évfordulójának napján az áldozatok tiszteletére emelt emlékműnél gyűlnek össze. Leteszik a koszorúkat, gyertyát gyújtanak és hallgatnak. Szerintük nincs a világnak olyan művésze, aki szemléletesebb és kifejezőbb művet tudna állítani az egykori Szovjetuniónak, mint maga Csernobil. „Bocsáss meg nekem, ifjú városom, bocsáss meg nekem, szülőházam!” – olvasható Pripjaty egyik tömbházának falán. A város azonban mégsem teljesen kihalt, hiszen a burjánzó növényzet mindenütt életteret követel magának. A hársak és a gesztenyefák, a bokrok a város utcáin és járdáin keletkezett repedésekben és a háztetőkön is utat törtek maguknak. A helyiek által csak „fekete napként” emlegetett április 26-án pedig látogatókból sincs hiány. A nagyszámú kísérettel, tévések és újságírók népes hadával, miniszteri és diplomáciai rendszámú kocsikon érkező vendégek megjelenése mindig nagy eseménynek számít. Az övezetbe viszszatelepült önkéntes honfoglalók ünneplőbe vágják magukat.