Faliszőnyeg

Álmomban mindent kipakoltam. Túladtam a bútorokon. Leakasztottam a falról a képeket, bedobozoltam a könyveket, az összes apró tárgyat. Talán nem is így történt. Egyszerűen elhagytam a lakást. Nem vittem magammal semmit. Egy gyufaskatulyát sem. Idegen városba költöztem. Olyan vidékre, ahol annak előtte sosem jártam. Azt hiszem, külföldre. Sokáig csak az üres lakásban, a meszelt falak között éltem. Aztán vásároltam egy faliszőnyeget. Nagyot. Szarvasosat. Erdővel, patakkal, távolban kéklő, hófedte hegyvonulattal. Barna és zöld színek uralkodtak rajta. Munkát kerestem. Nem válogattam, beálltam az első helyre, ahol bólintottak. Egy étkezdében, a konyhán mosogattam. A város szélén, az országút mellett. Benzinkút közelében. Teherautó-sofőrök és kirándulók járnak oda. Főleg sofőrök. Éjféltől éjfélig dolgoztam, aztán negyvennyolc óra munkaszünet. Idővel vettem egy nagy ágyat. Addig hálózsákban aludtam a parketten. A vendéglőből kaptam asztalt, két széket. Amikor nem dolgoztam, akkor aludtam, vagy a közeli erdőkben, hegyekben barangoltam. Eleinte ötletszerűen indultam el. Figyeltem a madarakat. Baglyokat, harkályokat, hollókat. Kiismertem őket, a helyeiket. A mókusokat. Tudtam, melyik fán, melyik ágon surrannak hajnalonta. Felfedeztem patakokat. Találtam egy tavat. Magasan, bent a hegyek között. Körbesétáltam néhányszor. Üldögéltem a partján. Vettem egy horgászbotot. Mást semmit. Csalit, úszókat. Gilisztát, pajort ástam, felforgattam bogarak után a köveket. Sok halat fogtam. A szakács megmutatta, hogy kell kibelezni őket. Sütöttem, szárítottam. Az erkélyen, a napon, sóban szárítottam a halakat. Annyi halászlét főztem, hogy három napig ettem. Adtam belőle a szomszéd fiatalasszonynak is. Huszonnyolc–harmincéves lehet. Nem tudom pontosan. Biztos, hogy sokkal fiatalabb, mint én. A kislányával él. Nem kényeskedő gyerek. Szőke, kék szemű. Talán nyolcéves. Vagy tíz. Glóriának hívják. Nem szereti a nevét. Túl komoly, mondta egyszer. Félelmetes. Szólítsam inkább Csónak. Egy gésa után, akiről könyvben olvasott. Azt hiszem, az édesanyja elmesélte egyszer, mi történt a férjével. Nem emlékszem rá. Megtámadta a medve. Lehet, hogy ezt én találtam ki. Ráomlott a bánya. Valami ilyesmi. Csó néha elkísért az erdőbe. Fel a hegyek közé. Ezért gondolom, hogy nem a medve támadta meg az apját. Akkor az anyja nem engedte volna el velem. Ügyes gyerek. Gombásztunk, rákásztunk. Megtanítottam horgászni. Vettem még egy botot. Attól fogva ketten ültünk a tóparton. Nem beszélgettünk. Néztük a vizet. A vízipókokat, csiborokat. Hallgattuk a madarakat. Csó az iskoláról mesélt. Az osztálytársairól. Kevesen voltak, talán tíz–tizenöten. Ha sok halat fogtunk, vittem az étkezdébe is. A szakács kisütötte. A főnök örült, felírta krétával a táblára, a napi ajánlatba. Csó és a mamája néha átjöttek hozzám halászlévacsorára. Ilyenkor vettem csípős paprikát, fehér kenyeret, az étteremben csomagoltattam áfonyalekváros palacsintát. Hoztak egy széket, körülültük hárman az asztalt. A faliszőnyeg a nappaliban, a szemközti falon lógott. A szarvasok legelésztek, a bika felemelt fejjel figyelt az erdők fölött kéklő hegyek felé. Soha nem olvastam. Nem igaz. Olykor, ha az étteremben senki sem volt, kibújtam a konyhából. Az asztalok valamelyikénél belelapoztam egy-egy újságba. Nem tudom, mit olvashattam bennük. Ritkán fordult elő, hogy a vendéglőben nem volt senki. Forgalmas lehet az a városból kivezető út. Egyszer a tó túlsó partján házra bukkantunk. Romos faház, de megvan mindene. Ajtók, ablakok, nyers téglából rakott kandalló. Ki tudja, menynyi ideje állhat üresen. Kitakarítottuk. Ültünk a verandán, bámultuk a napnyugtát, a napkeltét. Előfordult, hogy Csó édesanyja is velünk tartott. Tüzet raktunk a kandallóban. Megtanítottam Csót evezni. Találkoztunk egyszer egy medvével. Lejött a partra, egészen a víz széléig. Csó evezett. Nem ijedt meg. Közelebb siklottunk. A medve hat-nyolc méterre lehetett. Hintáztatta a fejét. Szerencsére nem volt kedve belegázolni a vízbe. Bámultuk, ő meg minket nézett. Csó odadobta neki az uzsonnát, amit az anyja csomagolt. Előbb a vajas-mézes kenyeret, aztán a lekvárosat. A medve megette a szendvicseket, aztán leült. Morgott. Vakarózott. Négykézlábra állt, nekidörgölőzött egy fenyőfa törzsének. Aztán elindult fölfelé, a sziklás hegygerinc irányába. Vissza-visszanézett, himbálta a fejét, felhördült. Később is láttuk. Messziről. Ahogy a sziklás hegyoldalban cammogott. Az is lehet, hogy nem is ugyanaz a medve volt. Néha én mentem át hozzájuk. Megjavítottam a lámpát, a lefolyót. Volt, hogy ott is éjszakáztam. Csó mamája egyszer azt mondta a reggelinél, hogy az egyik nagymamája indián asszony volt. Varjú indián. Úgy hívták, hogy Kék Hold. Nevetett, amikor elmesélte. Talán csak tréfa volt? Csó nagyon örült. Indián nagymama! Biztosan azért szereti úgy a hegyeket, a fákat, az erdőt, a madarakat. Szökdécselt másnap az erdei ösvényen. Aznap nem a tóhoz mentünk, hanem fel a hideg patakhoz. Csukázni. A szakács kért meg. Az anyósa születésnapjára. Nem szereti a halat, de a csukát imádja. Elpirult. Szereti az anyósát, mondta. Jó ember. Tele szívvel. Csukát nem fogtunk. Nem fogtunk semmit, mert otthon az ajtó mellé támasztva felejtettük a botokat. Nem baj. Leültünk a pataknál. Hallgattuk a madarakat, bámultuk a vizet. A lepkéket és a szitakötőket. Tenyérnyi sárga pillangók röpdöstek a víz felett. Fekete pöttyösek. Párduclepkék, mondta Csó, aztán megkérdezte, hol éltem, mielőtt ide érkeztem. Megmondtam neki az igazat. Hogy álmodom. Az álmomban vagyunk. Elkomorult. Sokáig nem szólt, aztán megkérdezte, mi lesz, ha felébredek. Nem látlak többé? Nem tudom, feleltem. Talán nem. Hallgattunk. A csapdosó lepkék időnként leszálltak a rohanó vízből kiálló nedves gallyakra. Rubinvörösen ragyogó, türkizkék meg smaragdzöld szitakötők repkedtek körülöttünk. Este én mentem át hozzájuk. Sajtos lángost ettünk. Aztán Csó édesanyja divatbemutatót tartott. Sorra felvette a ruhákat, amiket addig vásárolt, amíg mi a hegyekben kóboroltunk. Mint egy gimnazista lányén, úgy feszült a fenekén az új farmer. Jó szép asszony. Nekem legalábbis. Egyre jobban tetszik. Segítettem Csónak megcsinálni a matekot. Aztán hármasban elmentünk moziba. Későn lett vége a filmnek, egyenesen az étterembe mentem. A szakács szomorú volt, de megígértem neki, hogy a következő alkalommal nem felejtjük otthon a botokat. Azon az éjszakán egész éjjel szárazan, fehéren villámlott. Nem esett egy csöpp sem, de hajnalban a kamionsofőrök azt mesélték, hogy a hegyekben lehullott az első hó.