Falu a tengernyi árvíz közepén

Egy paragrafus miatt nem lehet nekünk állami gátunk – mondják a lapátoló, homokzsákoló emberek az árvíz által körbezárt településen, Kisorosziban. Állami gát ugyanis csak az lehet, amelyik több települést véd, de a Szentendrei-sziget északi csücskében csak a falujuk található – különben jelenleg ez az egyetlen település Magyarországon, amelyik csak vízi vagy légi úton közelíthető meg. A pár napja tartó elszigeteltség ellenére az emberek kifejezetten jó hangulatban dolgoznak a gátakon.
– Ezt a gátat saját pénzén, egyetlen forint állami támogatás nélkül építette két éve az önkormányzat – mondja két homokzsák lerakása között Golyha Tamás. – Nem számítottunk ekkora vízre, most lefóliázzuk a töltést, és homokzsákkal erősítjük meg. Pár száz méterrel beljebb egy másik, biztonsági vonal is épül homokzsákból, de reméljük, nem lesz rá szükség.
Érdekes módon a falut alulról, délről fenyegeti a Duna – a sziget felső vége ugyanis jóval magasabban van. A település alatt gyakorlatilag összeért a két Duna-ág, a Tahitótfaluba vezető út helyén most egy tenger hullámzik. A körbezárás ellenére nyitva van a posta, volt tanítás az iskolában, a friss élelmiszert pedig hajóval hozzák be. A komp is működik. Amíg a hajóra várunk, a parton észreveszem a korábbi árvizek szintjét jelző rovatkákat. A 2002. augusztus 18-i nagy víz szintjének vonalát már ellepte, és ott áll, ahol 1929. március 22-én megállapodott. Idáig eljutni sem könnyű – Szentendre után le van zárva a tizenegyes, hiszen Leányfalu előtt hatvancentis víz van az úton. Terepjárót, teherautót még átengednek az egyenruhások, de több esetben a sofőrök túlbecsülik járművük képességeit. Dunabogdány előtt már többméteres a víz, ezért felmegyünk a hegyre. Embert és terepjárót próbáló meredélyeken araszolunk, amikor jókora kövek állják el utunkat – a kőbánya illetékesei nem szeretnék, ha ott idegenek mászkálnának. Nincs visszaút, a fotós kollégával nekigyürkőzünk a mázsás köveknek, és kemény munkával sikerült annyira félregörgetni őket, hogy az autó megússza egy nagyobb horpadással.
Tahitótfalu szigeti részére betonhíd vezet, gond nélkül át lehet hajtani rajta. A falu északi része víz alatt van – egy nő invitál az udvarára, ahol fél méteren áll a víz. Az éjszaka itt aludt, miközben a ház küszöbét nyaldosta a víz – azt mondja, most, hogy kampány van, mindennap felbukkant itt egy politikus, de az árvíz és a választás után majd megint elfelejtenek gátat építeni, mint négy éve.
Leautózunk Szigetmonostorig, ahol a gát oldalában felfedezett szivárgások mellé zászlót szúrnak, hogy éjjel is lássák, hol kell jobban odafigyelni. A falu három-négy méterrel lejjebb van a Duna jelenlegi szintjénél, ezért életbevágóan fontos, hogy kitartson a gát, amelyre két sor homokzsák is került. Apad a Duna – mondja valaki, és tényleg: az átázott homokzsákokon jól látszik, hogy jó négy centivel kevesebb, mint pár órája volt. Meg fogjuk úszni – sóhajt fel valaki, és mi nem tudunk egyebet kívánni, mint azt, hogy sikerüljön.