Feszület és kalapács

Mintha a mesék elvarázsolt tavaszi kertjében volnánk. Péliföldszentkereszten a templommal, a különleges kálváriával megkoronázott táj harmóniáját nem zavarja semmi. A kegyhely szomszédságában tanyát ütő „új földesúr” birtoka is hívogatóan szép. Lovak legelésznek a vízfolyások elrekesztésével kialakított tavacskák mentén, a paraszti építkezés hagyományait folytató udvarházak előtt. A valamikori szocialista iparvidékek – Dorog, Tokodaltáró, Nyergesújfalu – roncsainak szomszédságában Péliföldszentkereszt a háború előtti bányászethoszt is őrzi. Az oda vezető út világokat választ el, pedig csak néhány tíz kilométerről van szó.
A Gerecse szívében fekvő magaslaton hajdanában a templomosok építettek rendházat. Az egykori középkori templom romjai az 1700-as években még álltak, és – ahogy Andrásfalvy János ifjú szaleziánus szerzetes meséli – jámbor remeték tanyáztak a pusztuló falak között. 1735-ben készült el a mostani barokk templom, amelyet a szent kereszt kultuszának ápolására szenteltek fel. Aztán megépült a rendház az elhagyott remeteszállások helyén, majd a búcsúsoknak a kocsmaház. Merthogy csoda is történt itt – 1735-ben egy sánta kisfiú meggyógyult –, így hát Péliföldszentkereszt hivatalos zarándokhely lett. Május 3-án, a szent kereszt megtalálásának ünnepén és szeptember 14-én, a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén búcsújárók tömege érkezik a kegyhelyre, közöttük igen sok a roma.
A templomosok után több szerzetesrend próbált meg gyökeret ereszteni ebben a földben, de csak a szaleziánusok voltak igazán kitartóak. A XVIII. században a nazarénusok voltak az elsők, de hét év után elköltöztek. Ittjártukat őrzi a főoltár vörös márványába vésett felirat: „INNR”. A „fehér barátok”, azaz a pálos szerzetesek kétszer is megtelepedtek, majd tovább vándoroltak. Végül a múlt század elején Don Bosco szalézi társasága vette át a kegyhelyet. 1913-ban Olaszországból, a Magyar Szalézi Intézetből 40 alsó gimnazista érkezett Péliföldszentkeresztre tanáraikkal, nevelőikkel együtt. Nemsokára kollégium, szalézi főiskola, zarándokház épült a templom mellé. A kegyhely a környék – a zömmel bányászok lakta vidék – szellemi központjává vált.
A lourdes-i Szűz Mária barlangjához hegyi ösvény vezet a templom háta mögött. Csobogó forráskút várja a vándort: a kőbe vésett felirat szerint a víz nem csodatévő, csak az alázat csodatévő erejét hirdeti, és ez sem kevés.
„Ezt a barlangot a Szent Szűz iránti hálából dr. Schmidt Sándor m. kir. bányaügyi főtanácsos, Dorog, bányaigazgató építette újjá, bányásztársadalmának áldozatos készségével” – olvasható a máltai kereszttel díszített kőlapon. A péliföldszentkereszti kegyhelyen minden a hajdanvolt bányászok áhítatáról beszél. És a hazaszeretetről:
„Itt várja a seregek urának ítéletét hét hősi halált halt magyar honvéd. 1945.
Harcunk véres rögein
új öröm fakadjon
Boldogasszony mosolyától
Minden magyar arcon” – ez áll a timpanonnal díszített síremléken, Szűz Mária barlangja mellett. A kereszten a nemzetiszín szalagok kifakultak ugyan, de tanúsítják, hogy évről évre megemlékeznek a hét katonáról, akik az ország védelmében kitartottak itt az utolsó töltényig.
A barlanghoz vezető út tövében kis kunyhó, előtte méhkaptárok. A gazda, aki már túl van a hetvenedik évén, szívesen mesél. A méhészkedést még apjától tanulta, de hogy folytatja-e majd valaki a családból, az igen kétséges.
– Nem lehet ebből már megélni, inkább csak megszokásból, leginkább a maga szórakoztatására csinálja az ember. Nem úgy, mint régen. Beengedik az országba a sok olcsó bóvlit, drágállják az emberek a jó hazai terméket – mondja. Szavaiból kiderül: volt errefelé annak idején egy virágzó téesz, csak hát a rendszerváltozáskor „szétlopták”. Ő mindenesetre ragaszkodik ehhez a talpalatnyi földhöz itt a kegyhely szomszédságában, és amíg bírja, ha más nem is, de méz mindig lesz a családnak.
A barlangtól a kálvária felé hegynek visz az út. Mint míves ékszerdobozok sorakoznak a stációk – a századforduló romantikus múltidézésében fogant épületek: az összes nagy történelmi stílus képviselteti magát: neogótikus, neoreneszánsz, klasszicista, barokk díszletek fogják keretbe a passió jeleneteit az erdei csendben. Rajtuk márványtáblák, szerényen elrejtve, az építtető bányászcsaládok nevével. Szinte kivétel nélkül sváb nevek. Erről a tájékról is sokakat elűztek annak idején a népi demokrácia nevében. A kereszteket is megpróbálták végleg száműzni, de az már nem ment olyan könnyen, mint a kiszolgáltatott emberek bevagonírozása.
A szaleziánus szerzetesek apró sírkertjében, a kálvária mellett vörösmárvány sírkövek őrzik a kommunista felvilágosodás emlékét: kalapáccsal verték le mindegyik tetejéről a keresztet, de nem csak onnan: ahogy Andrásfalvy atya mondja, a kálvária stációiról is.
Ez a dühödt barbarizmus tán annak is köszönhető volt, hogy Mindszenty bíboros innen indította az 1946–47-re hirdetett engesztelő Mária-évi zarándoklatát. Hiába volt zárlat, hiába vonultak fel a katonák, az emberek az erdőkön át, árkon-bokron keresztül jöttek Péliföldszentkeresztre, hogy meghallgassák prédikációját.
1950-ben a szaleziánus rendet is feloszlatták, a fél évszázados munkával felépített, virágzó ifjúságnevelési központ épületeit államosították. 1981-ig vájáriskola működött itt, majd az emeletes zarándokházat börtönné alakították. Az elítéltek a környékbeli szénbányákban dolgoztak. A teológia épülete pedig a téesz vadászházaként adott otthont a szocialista tivornyáknak.
Aztán a levert, elüldözött kereszt mégis visszatért. A rendszerváltozás után, 1992-ben a szaleziánus rend ismét megkapta a rendházat, és munkához kezdett, a rend jelszavának jegyében: „Da mihi animas, cetera tolle!”, azaz „Adj nekem lelkeket, Uram, minden mást vegyél el!”
A templom Krisztus szent keresztjének darabját őrzi. A kegyhely az elmúlt században megjárta a maga passióját. Bányászat már nemigen van errefelé, de a kálváriaépítő hajdani bányászcsaládok nyomait nem sikerült eltörölni, nevüket és kezük nyomát őrzik a stációk. A szaleziánusok pedig Don Bosco szellemében újra az ifjúság tanításával, nevelésével foglalkoznak. Lelkigyakorlatokat, ifjúsági táborokat tartanak, a rendházban mindenkit szeretettel várnak, aki elmélyülésre vágyik, vagy csak kirándulni szeretne a környéken.
Péliföldszentkereszt szigetnek tűnik, s ahogy távolodik tőle az utazó, egyre erősebb a zaj, egyre markánsabban mutatkoznak meg a táj történelem marta sebei.
A tokodi hősi emlékmű ősmagyar kürtösét és világháborús bakáját kovácsoltvas kerítés óvja, a nyílhegyben végződő elemekre valaki üdítőitalos fémdobozokat aggatott. Bizarr látvány. Mikor az egyik helyi kocsmában érdeklődünk felőle, a vendégek összevesznek: azt se tudják, milyen emlékműről beszélünk. Szomoron egy kitelepített sváb családból származó, jelenleg munka nélküli, valaha jobb napokat látott hölgy oktat ki minket: könnyes szemmel dicsőíti Kádárt. A falu határában, a kopár domboldalon fehér mészkőből kirakott üdvözlő felirat fogadja a látogatót: kis magyar Hollywood. A helyi iskolások évről évre tavasztájon kivonulnak, és kalákában kijavítják a betűket, lefestik a köveket, hogy olvasható maradjon az üzenet.
– Én is mindig ott voltam a hegyen, amíg tanultam. Jó buli volt – válaszolja kérdésemre egy húszas éveinek elején járó nő.
– Munkahely? Tervek?
– Hát az nincs… Innen csak bejárni lehet Dorogra vagy Nyergesújfalura, Esztergomba. De ott se nagyon kapkodnak az ember után. Majdcsak lesz valahogy… – vonja meg a vállát mosolyogva.