Gigászi feladat előtt áll a kormány

Április 11-i számukban Nehéz esztendők következnek címmel közölt cikket Lóránt Károly közgazdász. A hetvenes évek végén megindult hitelfelvételek nemcsak az elvitathatatlan eladósodottsághoz vezettek, hanem hozzájárultak ahhoz is, hogy versenyképes vegyipar, gyógyszeripar és elismert mezőgazdasági rendszerek jöjjenek létre. E szektorok exporteredményei még mai szemmel sem voltak semmitmondók. Az államszocializmust felváltó első konzervatív kormány munkáját nem könnyítették a külső gazdasági körülmények. Ám sikertelenségének oka nem ebben keresendő. A döntő ok az volt, hogy arányt tévesztett az átmenet gazdaságpolitikája fő feladatainak végrehajtásában. 1993 elejétől a gazdasági feszültségek növekedtek. A költségvetési deficit magas szinten állandósult. A költségvetés kamatkiadása a deficit döntő tényezőjévé vált. A reálszféra általános állapota romlott. A külső adósság 1993-as, több mint hárommilliárd dolláros növekedése lehetetlenné tette, hogy a devizatartalékokat a növekedés finanszírozására fordítsuk. Tetézte a bajt, hogy nem valósult meg az államháztartási reform, a privatizáció mint intézményrendszer átgondolatlan volt, indokolatlan piacvesztéshez és piacátengedéshez vezetett. A hatékony állami vagyonkezelés feltételei nem teremtődtek meg. Az 1995–96-os, kényszer szülte stabilizáció 2000-ig helyreállította és megtartotta a külső és belső pénzügyi egyensúlyt. A költségvetési hiány mérsékelt maradt, nem szívta el a valutaszektor elől sem a lakossági, sem pedig a külső megtakarításokat. A gazdasági növekedés motorja a hatékony termelőberuházásokon alapuló export páratlan gyors bővülése volt. Az ezredfordulótól napjainkig azonban a korábbi egyensúlyt biztosító gazdaságpolitikát felváltotta a belföldi kereslet túlpörgetésén alapuló, a gazdasági törvényeket tudatosan figyelmen kívül hagyó, voluntarista gazdaságirányítás. A nyakló nélküli túlköltekezés növelte az államadósságot, amit javarészt külföldi hitelek fedeznek. Folyamatosan csökkent a gazdasági növekedés üteme. Ezt a politikát a Fidesz-kormány kezdte, és a szocialisták által vezetett kabinetek folytatták. Ilyen előzmények után egyet lehet érteni azzal a Lóránt Károly által tett megállapítással, hogy a gazdasági egyensúly megteremtése érdekében nehéz esztendők következnek. Rövid és hosszú távra is stabilizálni kell a gazdaságot. Aki sikerrel teljesíti ezt a gigászi feladatot, az szolgálja Magyarország felzárkózását a fejlett Európához. A tárgyilagos gazdasági elemzéshez a fenti megjegyzések feltétlenül hozzáteendők.
Martényi Csaba közgazdász, Budapest

Helyes, ha az olvasó több szempontból kap tájékoztatást, ezért örülök Martényi Csaba cikkemhez fűzött megjegyzéseinek. Ugyanakkor természetesen fenntartom nézeteimet, annál is inkább, mert azt az időszakot, amikor az ország ténylegesen eladósodott, az Országos Tervhivatalban éltem át, és minden számomra lehetséges fórumon felszólaltam a hitelfelvétel ellen. A hitelfelvétel nem a központi fejlesztési programok finanszírozása érdekében történt, hanem azért, mert az első kőolajár-robbanás nyomán az ország külkereskedelmében egymilliárd dollárnyi hiány keletkezett, az importárak ugyanis lényegesen gyorsabban növekedtek, mint a magyar export árai.
A tényleges hitelfelvétel nem a hetvenes évek végén, hanem 1974 és 1979 között történt, amikor is a nettó adósság 1,4 milliárd dollárról 7,1 milliárdra növekedett. 1979-től már jelentős megszorító intézkedések léptek életbe, de túl későn, mert az ország akkor már benne volt az adósságcsapdában. A központi fejlesztési programok egy része, például az olefinprogram, az alumíniumipari program valóban létrehozott exportárualapot, de fejlesztésük igen kevéssé köthető a hitelfelvételekhez, amelyek elsősorban az energia és az anyagimport megnövekedett számláit, majd a kamatfizetéseket finanszírozták.
Az ország további eladósodása a rendszerváltozást követően a külkereskedelem liberalizálásához és a privatizációhoz köthető, ugyanis a magyar vállalatok nem válhattak egy-két év alatt versenyképessé a nyugati vállalatokkal, piacaikat elvesztették, tönkrementek, másfél millió munkahely szűnt meg. Ezzel kapcsolatban meg lehetne említeni Kínát, ahol szintén áttértek a piacgazdaságra, de nem úgy, hogy a saját gazdaságukat szétverték volna.
Martényi Csaba említi az államháztartási reform elmaradását mint a bajok egyik okát. A sokat emlegetett államháztartási reformmal kapcsolatban végre meg kellene mondani, hogy mi az, vagy legalább azt, hogy ki mit ért rajta, különös tekintettel a költségvetési terhek újraelosztására, vagyis a lakosságra (melyik rétegére milyen mértékben) történő terhelésére.
Végül ami a tárgyilagosságot illeti: én pont azt gondolom, hogy éppen az elmúlt két évtizedet és a jelent is jellemző neoliberális gazdaságpolitikai szemlélet ad torz képet a gazdaság működéséről. Például eltagadja, hogy a magyar gazdaság duális gazdaság, a gazdasági növekedés döntő részben a betelepült multinacionális vállalatok teljesítménye, miközben a magyar vállalatok stagnálnak. A fizetési mérleg hiányát már e multinacionálisok jövedelme határozza meg, és így tovább. Ennek következtében a lakosság nem kap megfelelő tájékoztatást a gazdaság tényleges állapotáról, és meglepetésként érintik a menetrendszerűen bekövetkező stabilizációs programok.