Gyilkos labdák

Először rendeztek filmszemlét a paralimpiai sportolókról készült művekből. A Budapest Bridge elnevezésű rendezvényen kiderült: a mozgalom felnőtt, kitört a társadalmi gettóból, de már nem arról szól, mint régen. Rehabilitáció helyett életre-halálra vívott megélhetési sport vált belőle.

Húsz ország harmincöt filmje versenyezett az első nemzetközi paralimpiai sportfilmfesztiválon. Az április első napjaiban a Millenáris Parkban ingyenesen látogatható esemény elsikkadt a választási csatazajban. A fesztivál – és a hozzá kapcsolódó nemzetközi konferencia – a fogyatékosággal élők társadalmi elfogadottságát kívánta növelni, ezáltal segítve integrációjukat. A megnyitó előtt lapunknak interjút adott Sir Philip Craven, a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság elnöke, aki elmondta: magyar ötlet volt a filmfesztivál, és bízik benne, hogy lesz folytatása más országokban is. A sport célja, hogy izgalomba, lázba hozza a világot, ám a paralimpiai közvetítések nézőinek első – természetes – reakciója a meglepetés a fogyatékossággal élő sportolók láttán, de azután már a teljesítményre, a versenyre figyelnek. Az elfogadás élményét saját tapasztalat útján szerzik meg, így a média segíti egy marginalizált, elkülönült közösség kitörését. Ugyanakkor a közvetítések bátorítást adnak a többi fogyatékossággal élőnek is, hogy ne adják fel, hiszen nekik is sikerülhet. Az elnök szerint a mozgalom a legutóbbi athéni paralimpia után vált nagykorúvá. A világ második legnagyobb sporteseményén százharmincnégy ország csaknem négyezer sportolója versenyezett tizenkilenc sportágban, az eseményről pedig több mint háromezer újságíró tudósított. A közvetítéseket 1,8 milliárd ember látta szerte a világon.
A Budapest Bridge háziasszonya Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó volt, de a rendezvényhez több magyar híresség is „adta az arcát”, magyarán beleegyezett abba, hogy portréjából készüljön egy szimbolikus híd a Millenáris területén. A háromnapos eseményre százhatvan iskolából több mint ezer rajz érkezett, szerveztek rendhagyó osztályfőnöki órákat parasportolók részvételével, sőt ki lehetett próbálni egyes parasportágakat is.
A magyar parasport különben 1929-ig vezethető vissza: a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonának orvosai és pedagógusai felismerték a sport rehabilitációs erejét, és megalakították a Nyomorékok Sportegyesületét. Az első nagyszabású hazai nemzetközi sportversenyt (spartakiádot) a Halasy Olivér Sport Club szervezte 1971-ben Gödöllőn, amelyen lengyel, jugoszláv, svéd és NSZK-beli sportolók vettek részt. Botrány történt 1976-ban: a torontói paralimpiáról három nap után politikai okokból hazarendelték a magyar sportolókat, bár Tauber Zoltán asztaliteniszező aranyérmet, Oláh József atléta pedig bronzérmet szerzett.
Egy hajszálon múlt az 1984-es olimpiai szereplés is, hiszen a Los Angeles-i olimpiai játékokat – szovjet nyomásra – bojkottálták a magyar sportolók, de a politikai döntést csak a New York-i Fáklya Játékokat (paralimpiát) követően hozta meg a magyar kormány. Szerencsére – tehetjük hozzá –, hiszen eddig ez volt minden idők legsikeresebb magyar paralimpiai szereplése: sportolóink tizenhárom arany-, tizenegy ezüst- és öt bronzérmet szereztek.
A Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) 1998 óta költségvetési tényező. Ekkor lett Szekeres Pál háromszoros paralimpiai bajnok az Ifjúsági és Sportminisztérium helyettes államtitkára, olyan magas szintre emelve a fogyatékossággal élők sportját, amelyről az alapítók álmodni sem mertek. Azóta a fogyatékossággal élő sportolók egészséges társaikkal azonos formaruhában vehetnek részt a közösen megtartott (olimpiai és paralimpiai) ünnepélyes eskütételen.
A sportolók és edzőik személyre szabott ösztöndíjban részesülhetnek olimpiai felkészülésükhöz, az érmet szerzők pedig bajnoki járadékot kapnak. Nádas Pál, az MPB elnöke a szervezet honlapján írott tanulmányában így fogalmaz: a fogyatékossággal élők sportjába befektetett pénzügyi és politikai támogatás nem a helyzet jó kiaknázását, a parasportmozgalom szakmai megerősödését hozta, hanem a pénzek fölötti rendelkezési jog hatalmi harcának időszaka volt.
Ebben az évben óriási elismerés érte a magyar parasportot: a sportolók Oscar-díjának tartott Laureus-díjra (mozgássérült sportoló kategóriában) jelölték a négy Európa-bajnoki címet szerzett kerekes székes vívót, Krajnyák Zsuzsannát. A hét jelölt közül a világ negyvenkét halhatatlan sportolója választja ki a legjobbat. Magyar sportoló még soha nem volt a jelöltek között.
A Budapest Bridge fesztivál nyitónapján döbbenetes dokumentumfilmet láthattunk Gyilkos labda – A kerekes szék harcosai címmel. Az amerikai alkotás – amely megnyerte a Sund Dance fesztivált – azt mutatja meg a maga nyers valójában, hogy milyen életre-halálra szóló harcot vívnak egymással az amerikai és a kanadai kerekes székes sportolók. A film után Fejes András pszichológust, az első magyar paralimpiai érmest kérdeztem a sportág mai helyzetéről.
A kétszeres világbajnok és ötszörös Európa-bajnok sportoló úgy véli: a parasport eredeti célja már teljesen háttérbe szorult. Annak idején ugyanis az volt az elképzelés, hogy a sporttal megszüntessék a rehabilitáció monotonságát, és olyan fizikai-szellemi állapotba hozzák a sérült embereket, hogy képesek legyen önmaguk ellátására, tudjanak teljes értékű életet élni. Ezzel szemben ma megélhetési ágazattá vált a mozgalom, a versenyzők már nem ellenfelek, hanem ellenségek, akik életre-halálra menő küzdelmeket vívnak. Ma már a parasportban is meg lehet élni egy olimpiai aranyból. Annak idején még az egészségesek között hét aranyérmet nyert úszófenomén, Mark Spitz is elment fogorvosnak sportpályafutása végén.
„Heidelbergben 1972-ben még szent megszállottsággal azért küzdöttünk, hogy megmutassuk magunkat a világnak – mondta a kerekesszék-hajtásban bronzérmet nyert sportoló. – Ma már a sportágakra is tenyésztik a versenyzőket. Előfordulhat, hogy nem tudja magát ellátni, de a sportágához szükséges húsz mozdulatot tökélyre fejlesztve megtanulja a hőn áhított győzelem érdekében. Régen például standard kocsikkal versenyeztünk, amelyek legalább tizenöt kilósak voltak. A mai titánvázas versenykocsi három kiló és több mint hárommillió forintba kerül, viszont még kanyarodni sem lehet vele. Arra van építve, hogy egyenes pályán a lehető leggyorsabban meg lehessen tenni vele a száz métert. A parasport elitje vízfejjé nőtt, nincs mögötte tömegbázis. Magyarországon például van négy vívó, két súlyemelő, tíz úszó, de nincsenek spartakiádok, tömegversenyek, amelyeken amatőrök is indulhatnának.”
A kedvezőtlen változások ellenére a szakember fontosnak tartja a mozgalmat, hiszen erőt adhat azoknak, akik reménytelennek látják a helyzetüket, ám az is igaz, hogy a magyar mentalitás a sérültek esetében is érvénysül: a sikeres példa nem mindenkit inspirál, egyesekben irigységet gerjeszt és frusztrációt kelt. Sokan a kényelmesebb megoldást választják: lustaságukat, tehetetlenségüket gyűlölet formájában vetítik ki a sikeres emberre. De talán a fiatalok már másként gondolkoznak, nekik segíthet a médiaképessé vált parasport. De nagyon óvatosnak kell lennünk, hiszen a jelentős pénzjutalmak miatt itt is megjelent a dopping. Van egy szomorú világelsőségünk is: az első lebukott parasportoló egy magyar súlylökő volt 1984-ben.